Történetek a kisvasúton

„Az igazgatók tegyenek meg mindent a vasúton bejáró tanulók számának apasztására. Evégből figyelmeztessék a szülőket a vasúton való bejárás egészségügyi, erkölcsi és tanulmányi szempontból való hátrányaira, és igyekezzenek a tehetősebb szülőket reávenni, hogy gyerme-keiket inkább internátusba, vagy magánellátásba adják.”

Bevezetés

Érdekes iratokat nemcsak a „nagy” állami gépezetek, hivatalok vagy óriásvállalatok, hanem az egészen „emberközeli” társaságok is átörökíthetnek. A békési közepes- és nagybirtokosok a 19–20. század fordulóján terményeik szállítására a Németországban már elterjedt Landwirtschaftsbahn mintájára önerőből építtették meg az Alföldi Első Gazdasági Vasutat, amit a köznyelv csak kisvasútként tartott számon. Hamarosan a személyszállításra is volt igény, a vonalak hossza pedig szépen gyarapodott. Mint a források is utalnak rá, ezek a keskenynyomtávú, csak két-három kisméretű vagont vontató mozdonyok meglehetősen lassan mentek, s mivel a városokban a helyi közlekedési eszköz funkcióját is betöltötték, ezért több megálló volt a nagyobb községekben. Lakott területen olyan kicsi volt a sebességük, hogy akár fel is lehetett rájuk ugrani, vagy szót váltani a vonaton ülőkkel. Forrásközlésünk ezeknek a vasutaknak két, a korra jellemző történetét mutatja be.

A két világháború közötti években Magyarország nagy hangsúlyt fektetett az ifjúság egészséges, erkölcsös nevelésére, ami a Horthy-korszak egyik kiemelt társadalompolitikai vezérelve volt. Első történetünk ennek kisvasúti „lecsapódását” mutatja be.
               
A magyar vasúthálózat csomóponti kilómétertérképe
                                            
A Közlekedési Minisztérium 1931. legelején megelégelte a beérkező panaszokat, a vasúton iskolába közlekedő kamaszok vasúti kocsikban tanúsított viselkedése miatt, és vasszigorral lépett fel az ifjúsággal szemben. Az 50752/1931. K. M. számon kiadott rendelet III. osztályú, ún. tanuló kocsikban különítette el a bejáró iskolásokat a többi utastól. Igen meglepő, hogy nemcsak a fiatalok „elzárásában” látta a minisztérium a probléma megoldását, hanem a bejáró ifjak számát is csökkenteni kívánta. Az iskolák igazgatóinak volt kötelessége a tehetősebb szülőket rávenni arra, hogy csemetéiket a vasúti ingázás helyett internátusba adják. A vasúti személyzet kötelessége a jogszabályi előírás szerint csak a „tanuló kocsit” igénybe nem vevő iskolások bejelentése lett volna (a tanulók között a rendet ún. felügyelő tanuló látta el). A „kisvasút”, hogy nyomatékot adjon a közlekedési erkölcs betartásának, minden a gyermekek utazásakor felmerült, felügyeleti teendőt a kalauzok feladatává tett, de a legmagasabb osztályú jeggyel utazó lányokra kezdettől fogva nem vonatkozott az intézkedés. A rendelkezés a kívánt célt nem érte el, hiszen már 1933. szeptemberben további engedményt kellett a „kisvasút” részéről tenni. Minden kamasz lánynak – a megváltott bérlet osztályától függetlenül – az első kocsi osztály elkülönített fülkéjében kellett kijelölni az utazás alatti tartózkodási helyet. A fiúkra nem vonatkoztak a kedvezmények, pontosan egy évvel korábban kért egy újkígyósi lakos engedményt fiainak, amit határozottan elutasított a vasút.
Az Alföldi Első Gazdasági Vasút benzin-villamos motorkocsija 
                     
A második történet két nagy tekintélyű állami apparátus, a vasút és a honvédség apró-cseprő hatalmi villongását mutatja be, mai szemmel meglehetősen humoros formában. A források szinte magukért beszélnek. Az 1920. május 13-án a Békéscsaba és Békés között menetrend szerint közlekedő motorvonat Békéscsabán áthaladt a Fiume Szálló előtt álló katonai ezred századai között. A jelenlévő tisztek méltatlankodtak a történtek miatt a helyszínen, és írásos jelentést tettek a csabai ezredparancsnokságnak. A Békéscsabai Katonai Vasútvonal parancsnoka, Csoknay százados az eset után hét nappal a „kisvasútnál” kért egy, a történteket tisztázó felvilágosítást, amelyre részletes választ adott a vasút igazgatósága. A vonatvezetőt természetesen nem érte az eset után megrovás, sőt munkájával a társaság bizonyára elégedett lehetett, hiszen 1922. májusi nyugdíjazása után még két rövid időszakban igénybe vette mozdonyvezetői jártasságát.

 

Ezen a napon történt április 25.

1989

Megkezdődik a szovjet csapatok részleges kivonása Magyarországról.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Osztrák‒Magyar Monarchia ‒ nemzetiségi kérdés, felbomlás
 

„Détruisez l’Autriche-Hongrie!”, azaz „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!” – adta ki a jelszót Edvard Beneš 1916-ban Párizsban megjelent, nagy visszhangot kiváltó könyvében. A későbbi csehszlovák állam egyik alapítója, az ekkor még emigrációban élő Beneš azt próbálta bizonyítani hamis propagandával, hogy a németek, a Habsburgok és a magyarok a történelem folyamán mindig is egy antidemokratikus abszolutizmust képviseltek, állandó jelleggel fenyegették a „csehszlovákokat”, sőt mi több, az egész emberiség legveszélyesebb ellenségeinek számítanak. Egykori tanárával majd harcostársával, Tomáš Garrigue Masarykkal együtt Beneš a német- és magyarellenes hangulat felfokozásával igyekezett meggyőzni Franciaország, valamint a többi antantállam közvéleményét és döntéshozó köreit a Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Ehhez hasonló törekvések már korábban is megjelentek. Robert William Seton-Watson történészprofesszor, ismertebb nevén Scotus Viator, az „utazó skót”, kezdetben a Habsburg Monarchia lelkes híve volt, később annak éles bírálójaként a föderalizálást szorgalmazta, végül pedig a Birodalom szétrombolásának egyik élharcosa lett. Seton-Watsonnak a századelő magyarországi állapotai vizsgálata során minden tévedésével, túlzásával, magyarellenes előítéleteivel együtt ‒ amint azt összeállításunk első írásában Jeszenszky Géza is kiemeli ‒ sok kérdésben igaza volt. A korabeli magyar közvélemény és a hivatalos körök azonban elutasítóan fogadták minden bírálatát, értetlen és ellenséges légkört alakítottak ki vele szemben.

A kettős monarchia és ezzel együtt a történeti Magyarország 1918. őszi felbomlása, az utódállamok létrejötte bonyolult, többtényezős folyamat eredménye volt. A központi hatalmak elveszítették az első világháborút, a soknemzetiségű birodalomban felerősödtek az elszakadási törekvések, a szomszédos kisállamok mértéktelen területi követeléseket fogalmaztak meg, a győztes nagyhatalmak pedig 1918 tavaszán-nyarán hosszas bizonytalankodás után véglegesen eldöntötték, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiának nincs helye az általuk elképzelt új Európa térképén. Gyarmati Enikő dokumentumközlése a szétesés „pillanatfelvételeit” nyújtja svájci követjelentések tükrében, hozzájárulva ezzel a felbomlásról alkotott külső kép rekonstruálásához.

Az összeállítás többi írása Budapest hídjainak 1945-ös felrobbantásával, a MÁV 1946-os helyzetével, Hruscsov 1958. évi tatabányai látogatásával, végül pedig a legendás huszárkapitány, Zubovits Fedor afrikai kalandozásaival foglalkozik.

 

Budapest, 2019. március 4.

 

A szerkesztők