Jász vármegye 1919-ben?

Egy sajátos kezdeményezés Trianon árnyékában

„A napokban járt nálam a jászoknak egy küldöttsége, mely azt kérte tőlem, hogy addig is, amíg az országterület vármegyéinek újabb beosztása törvényhozási úton megtörténik, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye jászsági részeiből kormányrendelettel különálló s külön főispán által kormányzott közigazgatási terület alakíttassék.”

Bevezetés 

1919 szeptemberének a magyar állam története egyik legválságosabb szakaszát élte: a történeti Magyarország túl egy világháborún, egy polgári forradalmon és egy proletárdiktatúrán, idegen csapatok megszállása alatt épp széthullása küszöbén volt. A bizonytalan helyzetnek megfelelően igencsak különös egyéniség, 

 töltötte be a miniszterelnöki pozíciót - akárcsak közvetlen elődei és utódai, igencsak rövid ideig.

Az alább közölt dokumentumot Friedrich kormányfőként jegyezte, címzettje pedig belügyminisztere, a tragikus sorsú

akit 1919 után a kormányzó megsértése miatt börtönre ítélték, halálát később öngyilkosság okozta. A rövid forrásnak nincs igazán komoly köztörténeti jelentősége - különösképpen nem a fent vázolt történelmi idők változásait figyelembe véve -, arra azonban alkalmas, hogy, mint cseppben a tenger, egy különös művelődés- és társadalomtörténeti jelenséget felvillantson. Ez pedig nem más, mint a Magyarországon a 12. (egyes vélemények szerint a 13.) században letelepedett jászok „utódainak" a

A 20. század elejére a jászság már csak töredékesen volt leszármazottja az egykor a többségi magyarságtól viseletében, vallásában, életmódjában stb. eltérő jászoknak. Az évszázadok során azonban az etnikai tudatot az elnyert kiváltságok során fokozatosan váltotta fel a jogi alapú öntudat, ami különösen megerősödött az 1745. évi redemptio révén, ami új jogrendet, földtulajdont és társadalmi berendezkedést eredményezett. Az ekkor elnyert jászkun szabadság birtokolója - az, aki maga is pénzzel járult hozzá a megváltakozáshoz (latin néven: redemptus) - mentesült a földesúri függéstől és szabadparaszti jogállást kapott. Az etnikumhoz tartozás semmilyen szerepet nem játszott, ám bőszen hangoztatták a jász tudatot. 1848-1849 után a Habsburg-adminisztráció a forradalom számos vívmányát helybenhagyta, ill. továbbfejlesztette, megteremtve a polgári állam alapjait, amelyek aztán 1876-ban, az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttével épültek ki végleg. Így 1848 után a jászok és kunok elhagyták rendi gyökerű kiváltságaikat, de azok emléke annál szívósabban élt tovább. A jász tudat ezzel harmadik szakaszába jutott: mint legendás aranykorra emlékeztek a kiváltságolt időszakra, és annak idealizált emléke a jelen sivárságával összevetve lépett elő kohéziós erővé.

A polgári Magyarország ugyanakkor programként tűzte ki célul a feudális eredetű kiváltságok felszámolását, amit azzal is elő kívánt segíteni, hogy a kiváltságolt területeket az egységesülő megyerendszerbe illesztette be. Bár a jászok és kunok, látva annak kilátástalanságát, egy idő után nem tiltakoztak a megyerendszerbe sorolásuk ellen, annyit azonban el akartak érni, hogy a Jászság és a két Kunság egy megyeként egyesüljön. Viszont az állam ügyelt arra, hogy ezt az egységet közigazgatásilag megbontsa. Míg a Kiskunságot Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyébe olvasztották be, addig a Jászság és a Nagykunság az 1876. évi XXXIII. törvénycikk alapján létrejött Jász-Nagykun-Szolnok megye része lett, amelyet a korábban egyesített Heves-Külső-Szolnok vármegye Külső-Szolnok megyei része egészített ki. A megye székhelye Szolnok lett és nem Jászberény, ami mögött megint az állam tudatos fellépése húzódott meg. A jászok mindvégig határozottan tiltakoztak ez ellen, nem véletlen, hogy máig él az új vármegye akkor született elnevezése: „Muszáj vármegye". Hogy mennyire szívós volt ez a mindig újraformálódó, de soha el nem enyésző, nem halványodó jász öntudat, annak bizonyítékai a Friedrich által a belügyminiszter részére papírra vetett sorok. Eszerint „jászoknak egy küldöttsége" azzal kereste őt fel, hogy mivel úgyis átalakul az ország közigazgatása, hát létre lehetne hívni a jászsági részekből az önálló jász vármegyét. Erős öntudat - és ne legyenek kétségeink - igencsak beszűkült partikularizmus volt szükséges ahhoz, hogy ama bizonyos jászok az országot sújtó tragédia árnyékában ebbe az irányba tereljék gondolataikat. Talán nem érdektelen ezért e rövid közlés, hisz jól tükrözi, mennyire szívósan gyökeredzett az önállóság gondolata a Jászság lakosságának egyes rétegeiben. S ami külön érdekesség, az az, hogy a miniszterelnök az alábbiakkal továbbította Beniczkyhez a küldöttség beadványát (amit reményeim szerint idővel fellelek a Belügyminisztrérium iratanyagában): „Az ügyet azonban mindenesetre olyannak tartom, mely komoly megfontolást igényel."

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt október 24.

1917

Első világháború: A tizenkettedik isonzói csata kezdete. Az osztrák-magyar támadó csapatok Caporettónál áttörik az olasz frontot, átkelnek...Tovább

1929

„Fekete csütörtök” a New York-i tőzsdén, e napon robban ki az 1929-től 1933-ig tartó gazdasági világválság.

1937

Szálasi Ferenc megalapítja a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot.

1956

A DISZ KV mintegy hattyúdalaként jelent meg egy nyugalomra intő közlemény a Népszavában, amelyben az előző napi események okát a párt PB...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők