A második „vasfüggöny” (1957)

„A két ütemben (április 30-ig és június 30-ig) tervezett munkálatok folyamán kétsoros tüskésdrót kerítés kiépítését, három soros dróthenger telepítését és gyalogsági aknákból álló zár létesítését tervezték. A számítások szerint 270 000 gyalogsági taposó aknára és 77 000 érintő aknára volt szükség. A költségeket kevés híján 27 millió forintra becsülték. A döntés alapján a munkálatok, […] április 2-án kezdődtek, és terv szerint haladtak előre. Május 21-ig 205 kilométeren több mint 360 000 aknát raktak le…”

 A hidegháború 1948 után mind keményebbé váló éveiben a négyhatalmi megszállás alatt álló, de magát a nyugati világhoz tartozónak valló Ausztriától Magyarország 1949 folyamán határsávval, őrtornyokkal, fegyveres és kutyás határőrsök láncolatával és aknákkal hosszú évekre - kis híján fizikailag is hermetikusan - elzárta magát. Nemcsak a szomszédtól, de Európától is. Olyannyira, hogy éveken keresztül alig néhány elszánt embernek sikerült átjutnia a határon, míg mások életükkel fizettek bátorságukért. Miközben az államközi érintkezésben, a szabad közlekedésben minden a minimálisra csökkent, a közbeszédben „vasfüggönynek" elkeresztelt aknazár különösen mélyreható sokkot okozott a logika nélkül megvont trianoni határ mentén élők mindennapjaiban. Ez főként azokban a határ menti falvakban volt „húsba vágó", ahol a mezőgazdasági ingatlanok faluk közötti átbirtoklásán és szabad művelésén, a határ átjárhatóságán a békeszerződés nem sokat változtatott. Így különösen érthető, hogy 1956. március-májusában, amikor a magyar párt- és állami vezetők nyolc esztendő után váratlan fordulattal a déli és nyugati határokon húzódó, számos áldozatot követelő aknamezők felszámolásáról döntöttek, mindkét oldalon felcsillant a remény: valósággá válhat a megelőző hónapokban szavakban már oly gyakran hangoztatott enyhülési szándék. Ez még akkor is reményteljesnek tűnt, ha az aknamentesítés, az őrtornyok lebontása (és hátrább helyezése) természetesen nem is jelentette automatikusan a határok megnyitását, a szabad közlekedést. Ámde megszüntette az akut veszélyforrást, jelentősen megkönnyítette a határok átjárhatóságát. Így történhetett, hogy a május közepétől folyó munkálatok nyomán hétről hétre nőtt azok száma, akik baj nélkül átlépték a határt, és menedéket találtak Ausztriában. Júliusban 201, augusztusban 375, szeptemberben 408 ember kísérelt meg határátlépést, közülük 23, 82 és 80 főnek ez sikerült is. Ebben az időben magyar részről már megkezdődött a kishatárforgalomról szóló egyezmény-tervezet előkészítése. Miután szeptember közepére az aknákat felszedték, lényegében eltűnt a

Ez tette lehetővé, hogy egy hónappal később a forradalom vérbe fojtását követő hetekben tízezrek indulhassanak szinte akadály nélkül nyugat felé. Természetesen ezt az is segítette, hogy az október végi napokban a határőrség szétesett, a sorozott határőrök egy része elhagyta a szolgálati helyét, és hazament, voltak, akik átmentek Ausztriába. Egyes őrsöket a forradalmi szervek lefegyvereztek. Novemberben a három éves

50 000 főt, annak ellenére, hogy ekkor már érvényben volt a tűzparancs és a szovjet járőrök (igaz véletlenül) osztrák területre is behatoltak a menekülők üldözése közben. Ilyen eset történt éppen november 23-án, amikor két szovjet katona Rechnitz/Rohonc térségében megsértette a határt, és 1956. november 11. - 1957. január 8. között a legerőteljesebb menekülési irányok a Hanságban (Hanság-Villanytelep), Hegyeshalom, Pusztasomorja, Peresznye térségében alakultak ki. Számos határőr és határőrtiszt hagyta magát megvesztegetni, és hunyt szemet a menekülők mozgása felett, vagy segítette éppen az embercsempészeket. December végéig 126 szolgálatban lévő katona is

Hosszú ideig nem született politikai vagy kormányzati döntés az ügyben. Az első lépést Münnich Ferenc, mint a fegyveres erők minisztere által kiadott 7. számú, december 11-én kelt, parancs jelentette, amelyben elrendelték a rendőri állomány feltöltését Győr-Sopron és Vas megyékben, továbbá jelentősen Ezzel számottevően megnehezült a nyugati térség megközelítése és az illegális határátlépés. A honvédségtől a leszerelt határőrök pótlására 1339 főt vezényeltek át a határra, és folyamatosan érkeztek az újonnan besorozottak is. Karácsony előtt Szalva János ezredes a Határőrség országos parancsnoka több pontból álló javaslatot terjesztett Münnich Ferenc miniszterelnök-helyettes, a fegyveres erők minisztere elé. Ebben a határsértések súlyos bűncselekménnyé minősítését és ennek megfelelő büntetését, a határövezet szigorúbb őrzését, a nyugati országrészben szolgálatot teljesítő rendőrség létszámának felemelését indítványozta. Felvetette azonban a határ menti községek közszükségleti cikkekkel történő jobb ellátását is, miután a Részben az ő javaslatait emelték be a január első tíz napjában készített kormány-előterjesztésbe. A Münnich Ferenc által jegyzett anyag bevezetője politikai értékelést adott, és elhatárolódott az 1956 tavaszi enyhülési folyamatoktól, amikor megállapította, hogy „a nyugati határ védelmét alapvetően meggyengítette az annak idején, a helyzet hamis értékelése következtében felszámolt műszaki zár." Ennek a visszaállítását egyelőre nem vetette fel, megelégedett különböző adminisztratív és propaganda intézkedésekkel (a jogszabályok szigorítása, a személyi igazolványok és útlevelek különleges megjelölése, a határőrség jutalmazása, hazafias propaganda és 10 000 ember kivándorlásának engedélyezése), de hangsúlyozta, hogy a megerősített határőrség és a mélységben megszervezett ellenőrzés sem képes meggátolni az embercsempészést, a kiszökéseket és az (1. számú dokumentum) A következő lépés ily módon „logikus" volt: a kormány január 24-i ülésén Kádár János bejelentette, hogy a nyugati és déli határ mentén „műszaki zárat" létesítenek.(2. számú dokumentum) Érdekes módon a Határőrség parancsnoka február 6-án keltezett, Tömpe István belügyminiszter-helyetteshez küldött levelében a műszaki zárat két soros tüskés drótkerítéssel és kiegészítőként egy alacsony dróthenger akadállyal javasolta megvalósítani. Az előterjesztésben arra is kitért, hogy minden határőr-kerület kapjon aknakészletet is (érintő és taposóaknákat), amivel „adott esetben nemcsak feltartóztatják az ellenséges elemeket, hanem meg is semmisítik azt." (3. számú dokumentum) A politikai vezetés láthatóan kevésnek ítélte ezt az elképzelést, miután január folyamán még mindig tízezernél több embernek sikerült átjutnia a határon. A tervek kidolgozását láthatólag nem befolyásolta, hogy az osztrák kormány február közepétől ismét megerősítette a határ ellenőrzését a

A Honvédelmi Tanács, mint a legfelső döntéshozó testület Révész Géza honvédelmi és Biszku Béla belügyminiszter előterjesztésében Kádár János elnökletével Révész, Biszku, Apró Antal és Münnich Ferenc részvételével március 12-én tárgyalta a témát. Ez alkalommal már egyértelmű volt, hogy az aknamező újratelepítésére kerül sor. (4. és 5. számú dokumentum)
A két ütemben (április 30-ig és június 30-ig) tervezett munkálatok folyamán kétsoros tüskésdrót kerítés kiépítését, három soros dróthenger telepítését és gyalogsági aknákból álló zár létesítését tervezték. A számítások szerint 270 000 gyalogsági taposó aknára és 77 000 érintő aknára volt szükség. A költségeket kevés híján 27 millió forintra becsülték. (6., 7. és 8. számú dokumentum) A döntés alapján a munkálatok, amelyben a honvédség lövészzászlóaljai mellett speciális aknatelepítő műszaki egységek vettek részt, április 2-án kezdődtek és terv szerint haladtak előre. Május 21-ig 205 kilométeren több mint 360 000 aknát raktak le, ezenközben egy katona meghalt, 10 katona megsérült. (9. számú dokumentum)

Az osztrák sajtó már március elején hírt adott a készülő intézkedésekről, amelyekről Marosán György a magyar pártvezetés tagja március 28-án mondott nyilvános beszédében szólt először. Az osztrák kormány az értesülések, majd a konkrét tapasztalatok alapján megkísérelte, hogy tájékoztatást kapjon a várható intézkedésekről, majd Anasztaz Mikojan szovjet miniszterelnök-helyettes április végi látogatását is felhasználja a telepítés megakadályozására. Ez azonban nem járt sikerrel, Mikojan közölte, hogy a kérdés kizárólag a

Az osztrák külügy végül május 29-én hivatalosan tiltakozott a műszaki zár ellen, és követelte annak visszavonását a határvonaltól. „A nemzetközi jog általánosan elismert alapelvei szerint egyetlen államnak sincs megengedve, hogy meghaladja a számára biztosított szuverenitást, s a határain olyan intézkedéseket tegyen, amelyek következményekkel járnak a szomszéd ország területére is." - állapította meg az osztrák diplomácia. A mindennapi diplomáciai gyakorlatban azonban azt is értésre adta, hogy a

Június végére azután ismét legördült a határ teljes hosszában a „vasfüggöny". A Belügyminisztérium kollégiuma számára 1957. szeptember 24-én készített határőrségi jelentés szerint a létesítmények korszerűtlensége, rossz állapota mindkét oldalon tovább fokozta azt a veszélyt, amit önmagukban is jelentettek. A Gyurkó Lajos vezérőrnagy, országos parancsnok által aláírt javaslat ezért a rendszer felülvizsgálatát, újjáépítését, korszerűsítését és további akadályokkal történő Erre azonban csak 1965 nyarától került sor, amikor a magyar-osztrák kapcsolatok fejlődése megkerülhetetlenné tette az aknamező helyett egy elektromos Olyan jelzőrendszerét, amely valójában már 1957 őszén is ismert és alkalmazott volt, többek között Csehszlovákiában, de a Kádár kormány pénzhiányra hivatkozva nem kívánta átvenni. Így maradt nyolc éven át használatban, emberéleteket követelve, súlyos sebesüléseket okozva.

Ezen a napon történt november 19.

1905

Megnyitották a hívők előtt a budapesti Szent István-templomot, a későbbi Bazilikát (a zárókő ünnepélyes elhelyezésére december 8-án került...Tovább

1912

Az I. Balkán háborúban a szerb csapatok döntő vereséget mérnek a török csapatokra.

1917

Befejeződik a Caporettói áttörés, Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai áttörik az olasz frontvonalat és megindulnak...Tovább

1919

A svájci parlament megszavazta a Népszövetséghez való csatlakozást.

1919

Az Amerikai Egyesült Államok szenátusa, elutasítja a Párizs környéki békeszerződések szövegét.

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők