Az „elveszett” magyar Szent Korona hazatérése 1978-ban

„l./ Abban az esetben, ha az amerikai fél meghozza a döntését a korona és a koronaékszerek visszaadására, a külügyminisztériumok útján megbeszélhetjük a bonyolítás kérdéseit. Az amerikai küldöttség összetételének ismeretében alakítjuk ki a magyar küldöttséget.
2./ A korona és a koronaékszerek Budapesten kerülnek elhelyezésre, s lehetővé tesszük – eredeti szándékainknak megfelelően – a magyar és a külföldi közönség számára azok megtekintését.”

Bevezetés 

A magyar Szent Korona nemcsak a magyar államiság szimbóluma, de egyben a magyar történelem jelképe is. Dicsőséges, fényes történelmi napokat éppen olyan gyakran megélt, mint vészterhes időszakokat. Előfordult, hogy elrabolták, „fogságba ejtették", de mindig előkerült. Immár 1000 éve, a magyarság legfontosabb ereklyéje (forrásokkal a 12. század második felétől lehet igazolni a koronához kapcsolódó tekintélyt, köztiszteletet).

* * *

Szálasi Ferenc hatalomra kerülését követően, 1944. október végén a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket a koronaőrök a nyilasok tudta nélkül Veszprémbe menekítették egy biztonságos barlangba, ahol a Magyar Nemzeti Bank értékeit is őrizték. Szálasi azonban a Szent Koronára akart felesküdni, ezért a koronaőrség - teljes titoktartás mellett - felszállította a Budai várba az ereklyét. November 4-én a „nemzetvezető" a Szent Koronára esküdött fel. Két nap múlva a koronát a nyilasok beleegyezésével újból veszprémi sziklabarlangba szállították. A szovjet Vörös Hadsereg előrenyomulása miatt Veszprémet nem tartották eléggé biztonságosnak, ezért a nemzeti kincseket december 6-án Kőszegre vitték. Innen 1945 januárjában Velembe, majd két hónap múlva ismét Kőszegre kerültek a koronázási ékszerek. Magyarország területét 1945. március végén teherautón hagyták el a nemzeti ereklyékkel a koronaőrök. Rövid Máriazell-i kitérő után a Salzburgtól 25 kilométerre levő Mattseebe utaztak. Itt a koronázási palástot és a Szent Jobbot a község plébánosának, Strasser atyának a gondjaira bízták, a Szent Koronát pedig elásták. Rövidesen a koronaőrök is, és a Szálasi kormány tagjai is amerikai fogságba estek. Kihallgatásuk során felfedték a koronaékszerek pontos rejtekhelyét, ahonnan 1945. július 27-én előkerültek az értékek. A Szent Jobbot hamarosan visszaadta az amerikai hadsereg Magyarországnak, és 1945. augusztus 20-án a pesti Bazilikánál megtartották vele a hagyományos körmenetet. A koronát és a koronázási jelvényeket azonban a Deutsche Reichsbank, azaz a korábbi Német Birodalmi Bank frankfurti épületének trezorjában helyezték el. 1945 szeptemberében a korona Wiesbadenbe, az amerikai hadsereg műkincsgyűjtő központjába került. 1949 májusában azonban már ismét Frankfurtban őrizték, majd 1951 augusztusában Friedbergbe, az amerikai hadsereg európai parancsnokságának pénzügyi központjába vitték. A Szent Koronát 1953-ban egy hadihajó fedélzetén, titkos akció keretében a tengeren túlra szállították, és Fort Knoxban az amerikai pénzügyminisztérium központi aranylerakatánál helyezték el.

A magyar kormány külügyi vonalon hivatalos, és nem hivatalos formában is kérte a korona visszaszolgáltatását. Az amerikaiak a kéréseket sorra elutasították, hivatalos nyilatkozataikban pedig jelezték, hogy az Egyesült Államok a magyar Szent Koronát nem tekinti hadizsákmánynak, hanem megkülönböztetett jellegű tulajdonként, letétként kezeli, és őrzi.

Az amerikai érvelés szerint a koronát nem erőszakkal hurcolták el Magyarországról, hanem a koronaőrök a biztonságos megőrzés céljából adták át az amerikai hadsereg tisztjeinek. Ezért nem tekintették a visszatérítendő javak azon kategóriáiba, amelyeket a négyhatalmi egyezmény tartalmazot.

A háborút követő években az is felmerült, hogy Szent István koronáját a Vatikánban kellene elhelyezni.

Egy amerikai külügyi dokumentum 1946 májusában három lehetőséggel számolt:

Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek valóban a vatikáni elhelyezést javasolta a Szent Korona számára, és erről két ízben is tárgyalt 1945 végén és 1946 elejénGiovanni Battista Montini (1897-1978) helyettes államtitkárral, a későbbi VI. Pál pápával (1963-1978). Azonban nemcsak a magyar főpap, hanem egy 1946. augusztus 21-én kelt amerikai távirat tanúsága szerint Nagy Ferenc miniszterelnök is úgy nyilatkozott, hogy az amerikai haderő tartsa továbbra is őrizetében a Szent Koronát és a koronázási inszigniákat.

A magyar nemzeti ereklyéket még mindig Németországban őrizték, amikor 1950. szeptember 11-én a Rákosi-rezsim első ízben hivatalosan kérte, sőt követelte visszaküldésüket. Az eljáráshoz az alapot Robert Vogeler amerikai állampolgár, az International Telephone and Telegraph Co. egyik európai részlegvezetőjének 1949 őszi budapesti

 szolgáltatta. 1950 nyarán az amerikai sajtóban megjelent egy hír: „Szent István koronája mint váltságdíj; folynak a tárgyalások". Valójában nem lehet igazolni, hogy Vogeler személye és a Szent Korona korábban is összekapcsolódott volna, de talán éppen az újságcikkek hatására a magyar fél 1950. szeptember 11-én előadta az inszigniára vonatkozó követelését az amerikai szabadon engedése fejében. A State Department mereven elutasította a felvetést. (Lásd az 1. dokumentumot!)Az emigráns magyarság is heves tiltakozó kampányba kezdett. Európai, amerikai és ausztráliai magyar csoportok vezetői táviratokkal, feliratokkal ostromolták a State Departmentet és a Fehér Házat. Horthy Miklós, az egykori kormányzó Lisszabonban felkereste az amerikai nagykövetet, hogy tiltakozzon.

Ezt követően néha még felbukkant a korona sorsa a diplomáciai viszonylatban, de az 1953 utáni időből egyelőre nem került elő irat, amely utalna az inszigniára. Talán ezzel is összefüggött az amerikai döntés, hogy bizonytalan időre Németországból az Egyesült Államokba szállították az ereklyéket.

Némileg „tudatvesztéses" helyzet alakult ki már néhány év alatt, ugyanis 1956-ban ismét felmerült a korona-ügy, de olyan formában, mintha minden korábbi ismeret a Szent Koronával együtt elveszett volna. Érdekes módon nem az amerikai viszonylat lett a döntő 1956-ban, hanem az osztrák. Magyar emigránsok egy csoportja 1956. augusztus 20-án megemlékezést tartott a Mattsee-i plébániánál, felidézve a Szent Korona hányatott sorsát. (Lásd a 2. dokumentumot!) A plébánia falán egy márványtáblát is elhelyeztek. (Lásd a 3. dokumentumot!) Az esetről a bécsi magyar követség beszámolt a Külügyminisztériumnak, és ezzel újra előtérbe került a korona „ügye". Azt feltételezték - tévesen -, hogy az ereklyék Ausztriában maradtak, és talán a salzburgi érsek őrizetébe kerültek. Legalább tucatnyi jegyzékváltás történt az osztrák Külügyi Hivatal és a bécsi magyar követség között. A Puja Frigyes követ által vezetett bécsi delegátus alaposan „visszaélt" az osztrák diplomácia türelmével. Évekig próbáltak valamit megtudni az ereklyék hollétéről. A hatvanas évek elején felmerült, hogy talán a Vatikánba kerültek az inszigniák. Ez új fordulatot jelentett. A feltételezés nem nélkülözött minden alapot, hiszen már a negyvenes évek végén is felvetődött, hogy esetleg a Szentszék őrizte volna a Szent Koronát.

Nem véletlen, hogy amikor a hatvanas évek elején megkezdődtek a vatikáni-magyar tárgyalások, magyar részről már a második tárgyalási napon felvetették Agostino Casarolinak (1914-1998) a koronaékszerek ügyét. A magyar delegáció egyértelműen rákérdezett a vatikáni diplomatánál, hogy a Szentszék nem tudna-e közelebbi felvilágosítást adni a nemzeti ereklyék hollétéről. Casaroli ígéretet tett arra nézve, hogy Rómában érdeklődik a koronaékszerekkel kapcsolatban, és a következő tárgyalási fordulón tájékoztatja a magyar felet. Erre 1963. október 1-5. között a Vatikánban került sor. Casaroli elmondta, hogy egy korábbi római kiállításon valóban kiállították a magyar koronát, de az csak egy másolat volt. A Szentszék sem rendelkezett biztos értesülésekkel a Szent Korona hollétét illetően. A vatikáni diplomata elmondta még, hogy amerikai részről egy korábbi érdeklődésüket azzal hárították el, hogy

Az illetékes magyar párt és állami szervek lényegében minden lehetséges szálat megmozgattak a korona ügyében. Miután a Szentszék sem tudott érdemben segíteni, ismét az amerikaiakhoz kellett fordulni. 1964 decemberében Szilágyi Béla magyar külügyminiszter-helyettes érdeklődött a budapesti amerikai ideiglenes ügyvivőtől a magyar korona, a koronázási jelvények és a koronaékszerek hollétéről. A diplomata 1965. január 6-án készségesen válaszolt az érdeklődésre és közölte, hogy az inszigniákat az USA letétként kezeli, és gondosan őrzi. (Lásd a 6. dokumentumot!)

A hatvanas évek közepétől folyamatosan javuló amerikai-magyar kapcsolatok egyik lényegi kérdésévé vált a koronázási ékszerek ügye. A hetvenes évek elején az USA-ban élő emigráns magyar csoportok egyes tagjai is egyre gyakrabban kezdeményezték a korona visszaadását. 1971. június 30-án Helstaski, Derwinski, Pucinski, Dulski és más magyarbarát képviselők nyújtottak be határozati javaslatot a Kongresszusban, de nem sikerült kezdeményezésüket megszavaztatniuk.

Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek halálát követően (1975. május 6.) egy jelentős akadály elhárult a Szent Korona visszaadása elől. Előnyösen befolyásolta a kétoldalú kapcsolatok alakulását a helsinki folyamat is.

Szekér Gyula magyar miniszterelnök-helyettes 1976-ban az Egyesült Államokba utazott, és egyenesen rákérdezett az amerikai elnöknél a korona sorsát illető szándékokra. Gerald Ford elnök nem zárkózott el a kérdés rendezése elől. (Lásd a 6. dokumentumot!) Természetesen magyar részről is kihasználtak mindent lehetőséget a nyomásgyakorlásra és a befolyásolásra. 1976-ban Lékai László, az új esztergomi érsek utazott az USA-ba, ahol az Állami Egyházügyi Hivatal instrukcióinak megfelelően nemcsak az egyházi kapcsolatokat, de a magyar emigránsokat is meg kívánta győzni, hogy a Magyar Népköztársaság immár méltóvá vált a Szent Korona ismételt tulajdonba vételére. 1977 augusztusában az Egyesült Államok elnöke elhatározta a magyar Szent Korona visszaadását. A magyar kormány és az amerikai nagykövetség közt megkezdődtek a tárgyalások a koronaékszerek átadásáról.

Robert King, aki 1978-ban a Fehér Ház nemzetbiztonsági tanácsában dolgozott a közép-európai ügyek igazgatójaként, elmondta, hogy Jimmy Carter elnök (1977-1981) megválasztása után az Egyesült Államokban nagy vitát váltott ki a döntés a Szent Korona visszaadásáról. King szerint Washington úgy ítélte meg, hogy Kádár János sokat tett az 1956-os események elfeledtetésére, javult a magyarok élete. Amerikai részről felmerült, hogy a korona visszaadása esetleg erősíti a szovjetellenes magyar nacionalizmust. Washington azonban nem akarta legitimálni a kommunista kormányt, ezért feltételeket szabott. Budapesttel titokban tudatták, csak akkor lehet szó a Szent Korona visszaadásról, ha Kádár János pártvezető nem lesz jelen az ünnepségeken, a koronát nem a magyar kormánynak, hanem a magyar népnek adják vissza, és a koronázási ékszereket nyilvánosan kiállítják. (Lásd a 6. dokumentumot!)

Az előkészítő tárgyalások eredményeként egy magyar szakértői csoport (művészettörténész, restaurátor, és mások) 1977 decemberében kiutazhatott az USA-ba, Fort Knoxba. Ők voltak felelősek a korona szakmai átvételéért. A Szent Korona közel 33 évnyi távollét után 1978. január 5-én tért vissza Magyarországra. A Ferihegyi repülőtéren a nemzeti ereklyéket és az amerikai delegáció tagjait magas szintű fogadásban részesítették és az inszigniákat parlamentbe szállították. (Lásd az 5. dokumentumot!) Az ünnepségek után a korona és a koronázási jelvények a Nemzeti Múzeumba, egy erre a célra kialakított helyiségbe kerültek.

A Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000. évi I. törvénye a Szent Korona elhelyezésének és őrzésének kérdését is újra szabályozta. A törvény a korona őrzési helyeként a Parlament épületét jelölte ki, ugyanakkor meghatározta az állandó megtekinthetőség feltételeit.

Ezen a napon történt szeptember 21.

1980

Iraki csapatok benyomulnak Iránba, ezzel megkezdődik a két ország közötti háború.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

A pártállami diktatúrák közös jellemzője, hogy az egész társadalmat uralni próbálják, és a politika, illetve a gazdaság mellett a szellemi-kulturális életet is a saját szolgálatukba állítják. A diktatúrák esztétikai értékítéletek meghozatalára is feljogosítva érzik magukat: önkényesen, pillanatnyi politikai érdekeikkel összhangban meghatározzák, hogy mi az „értékes” és mi az „értéktelen” tudományos-művészeti alkotás, majd ennek függvényében döntenek a támogatásáról vagy a tiltásáról.

Magyarország sem volt kivétel ez alól. A Kádár-korszak több mint három évtizede alatt a művelődéspolitikát szinte mindvégig az ún. „három T” (támogatás‒tűrés‒tiltás) elve határozta meg. A kultúra egészéhez hasonlóan, a „könnyűzenei” élet is pártállami ellenőrzés alatt állt, amelynek szigora ugyanakkor jelentősen változott az egymást követő időszakok során. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni években a párt hadállásainak erősítése volt a legfőbb feladat, ami a kultúra terén elsősorban a szocialista realizmus minden áron való érvényesítését jelentette. Később, a konszolidáció idején, a szorítás némileg enyhült, az új gazdasági mechanizmus éveiben (1968‒1972) pedig az MSZMP tovább liberalizálta a szellemi életet is. A könnyűzenei műfaj képviselőinek azonban még így is számos politikai, ideológiai és adminisztratív akadállyal kellett szembesülniük, habár a Csatári Bence megfogalmazása szerint „slendrián diktatúra” körülményei között a rendszer sok esetben kijátszhatónak bizonyult. Ezt követően ismét szigorodtak a feltételek, hogy aztán a ’80-as évek a viszonylagos enyhülés jegyében teljenek. A könnyűzene azonban a hatalom számára még akkor is a giccset jelentette, és ennek megfelelően „alantas ízlésű tömegterméknek” minősítette azt.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája: „Kultúrpolitika, könnyűzene, ifjúsági szubkultúrák a Kádár-korszakban”. Négy dokumentumközlés egymástól eltérő szempontok alapján vizsgálja a kérdést. Szó lesz ezenkívül az MKP és az SZDP 1948-as Komárom-Esztergom vármegyei egyesítéséről, valamint a Nagy Imre és társai elleni per iratainak feldolgozásáról és digitalizálásáról is. Az utóbbi írás aktualitását a per 60. évfordulója adja, valamint az, hogy a Fortepan nemrég tette közkinccsé a per során rögzített filmfelvételből kifotózott 111, addig soha nem látott új felvételt.

 

Budapest, 2018. augusztus 24.

A szerkesztők