Az Észak-Epiruszi kérdés háttere

A görög–albán viszony alakulása az 1960-as években

Észak-Epirusz, amely alatt a mai Albánia déli részeit és Görögország északi részeit együttesen értik, az újkori történelem során sohasem tartozott Görögországhoz. Az 1912–1913-as balkáni háború idején a görög hadsereg megszállta ezt a területet, de az 1913-as firenzei békeértekezlet ismét Albániához csatolta. A terület a későbbiekben is állandó vitakérdés volt a két fél között, így az 1960-as években is.

Források

Észak-Epirusi kérdés

A Magyar Népköztársaság
Követsége

Légation De La République
Populaire Hongroise
81/1962. szig. titk.
Szigorúan titkos!
Athén, 1962. február 9.
Tárgy: Észak-Epirusi kérdés

A Magyar Népköztársaság
Külügyminisztériumának,

Budapest

Tekintettel arra, hogy Albánia és Görögország között évtizedek óta visszatérő probléma az ú.n. észak-epiruszi kérdés, mint legfőbb akadály a két ország viszonyának rendezése előtt szükségesnek tartottuk röviden feldolgozni e kérdés történelmi előzményeit.

Albánia az egyetlen balkáni ország, amellyel Görögország mind a mai napig nem létesített diplomáciai kapcsolatokat a II. világháború óta. A görög kormány hivatalos álláspontja hosszú idő óta az, hogy ennek oka a két ország között még mindig fennálló háborús állapot, amelyet csak úgy lehet megszüntetni, ha rendezik a két ország között lévő vitás kérdéseket.

Érdekes módon a vitás kérdések között nem szerepel ú.n. kártalanítási probléma /mint pl. Bulgária esetében/, mert a párisi békekonferencia azt az elvet fogadta el, hogy Albánia az olasz agresszió áldozata volt, nem tartozott tehát azon országok közé, amelyek együttmuködtek a német és olasz fasizmussal /mint pl. Románia, Finnország, Magyarország, stb./. Ennek ellenére a görög kormány a két ország közötti háborús állapot fennállásáról beszél, noha a hadiállapot abból az időből származik, midőn Albánia még szövetségese volt a fasiszta Olaszországnak.

A hadiállapot teoretikus fenntartása görög hivatalos részről tulajdonképpen ürügyként szolgál a hidegháborús politika folytatására a Balkánon, a közvélemény félrevezetésére azonban az Észak-Epiruszra vonatkozó területi követelést tolják előtérbe, amelynek rendezése az első számú feltétele a háborús állapot megszuntetésének.

Észak-Epirusz, amely alatt a mai Albánia déli részeit és Görögország északi részeit együttesen értik /Koritsa, Argirokastro, Premeti, stb./ jelentősebb városokból és ezek környékéből áll. Albánok, görögök és macedonok által vegyesen lakott terület, a lakosság házasság által történt teljes keveredésével így a tiszta görög kisebbség számát sem tudják pontosan megállapítani. Az újkori történelem során tulajdonképpen sohasem tartozott Görögországhoz, legalábbis Görögországnak a török uralom alól történt felszabadulása óta. Az 1912/13-as balkáni háború idején a görög hadsereg megszállta ugyan ezt a területet, az 1913-as firenzei békeértekezlet, amely lezárta a balkáni háborút, a nagyhatalmak döntése nyomán ismét Albániához csatolta. A görögök akkor kiürítették, létrehoztak azonban a helyi lakosságból egy bizottságot, amely elutasítva a firenzei egyezmény ide vonatkozó döntését, függetlenné kiáltotta ki ezt a területet és felkelésre szólította fel a lakosságot. Végül egy corfui jegyzőkönyv, amely a firenzei egyezmény által létrehozott Ellenőrző bizottság és az említett észak-epiruszi helyi bizottság által került aláírásra, ismét megerősítette, hogy Észak-Epirusz Albániához tartozik, de elismerte a görög kisebbség jogait is.

Ez az állapot maradt fenn a II. világháborúig, Görögország azonban mindig fenntartotta Észak-Epiruszra vonatkozó követelését, mint amely területet fel kell szabadítani az albán elnyomás alól.

A II. világháború után Észak-Epirusz kérdése ismét felmerült az 1946/47-es párisi békekonferencia során; a békekonferencia elfogadta a Dodekanezoszra vonatkozó görög követelést, Észak-Epirusz kérdését azonban nyitva hagyta azzal, hogy alkalmas időben kell rendezni. A békeszerződést görög részről aláíró Tsaldaris külügyminiszter írásos fenntartási nyilatkozatot tett, amely szerint Görögország fenntartja jogát azon követelésre, hogy Észak-Epirusz kérdését az igazságnak megfelelően még rendezni kell. Azóta is azonban, mind a mai napig Görögország nem kezdett tárgyalásokat Albániával ebben a kérdésben, így a "háborús állapot", amely a valóságban sohasem kezdődött meg a két ország között, ma is fennáll.

A "háborús állapot" tételét az országon belül is számosan vitatják: számos jogász és politikus, - közöttük pl. Mercouris, a Balkán Bizottság elnöke, vagy Pipinellis volt külügyminiszter, a mai kormány külkereskedelmi minisztere - azt vallja, hogy Albánia, mint független állam sohasem vetette alá magát Olaszországnak, így önmaga sohasem üzent hadat Görögországnak. Albániát Olaszország valójában bekebelezte, midőn Viktor Emánuel felvette az "Olaszország és Albánia királya, valamint Ethiopia császára" címet. Amikor tehát az Olasz-Albán királyság Görögországnak hadat üzent 1940-ben, az olaszok erőszak árán mozgósították az albán hadsereget. Külön ki kell emelni, hogy a hivatalos görög álláspont is az volt ebben az időben, hogy Görögország nem csupán a fasiszta olasz erők visszaveréséért küzd, hanem Albánia felszabadításáért is. Lényegében ezt az elvet fogadta el a párisi békekonferencia is. Mindez világosan mutatja, hogy a hosszú éveken át fenntartott hivatalos görög álláspont a háborús állapot fenntartásáról hidegháborús célokat szolgált, amelyekkel igyekezett megakadályozni minden békekezdeményezést a Balkánon /Stoica javaslat a balkáni országok közötti vitás kérdések rendezésére, atommentes övezet létesítésére, balkán bizottságok muködése, stb./

Az albán vezetők magatartása miatt előállt új bizonytalan helyzetben a görög kormány számára az ismertetett magatartás nem könnyíti meg a dolgát. Sőt, inkább irritálják azok a jelek, amelyek az Albánia irányában észlelt olasz érdeklődésre mutatnak. Másfelől felmerülhet az a feltételezés is, hogy ezt a bizonytalan helyzetet szeretné Görögország kihasználni területi követelése kielégítésére, lévén, hogy Albánia mögött nem áll a szocialista tábor. Pillanatnyilag azonban még semmi konkrét jel nincs arra, hogy a görög kormány milyen irányban próbálja politikáját irányítani, a két ország közötti viszony továbbra is holtponton van. Ez is egyik igen jelentős oka - és ebben a vélemények szinte teljesen megegyeznek - hogy Görögország számára olyan rendkívül fontos a Jugoszláviával való jó viszony megőrzése.

Az EDA és más progresszív erők álláspontja Albániával és az Észak-Epirusz-i kérdéssel kapcsolatban az, hogy a reakciós görög kormány hidegháborús célzattal szándékosan szítja a feszültséget a Balkánon. Konkrétan Észak-Epirusz kérdésében az EDA álláspontja az, hogy biztosítani kell az ott élő kisebbség jogait, de területi követelés felvetése nélkül.

/Házi Vencel/
nagykövet

MOL-XIX-J-1-j-Gör-VI-48-002418/1962 (Magyar Országos Levéltár - Külügyminisztérium - TÜK iratok)

Ezen a napon történt szeptember 20.

1929

Budapesten levetítik az első hangosfilmet („Az éneklő bolond”).Tovább

1956

Kétnapos tartózkodásra Budapestre érkezett Luther Evans, az UNESCO főigazgatója. A látogatás eredményeképpen Magyarország fokozatosan...Tovább

1990

Ratifikálják a két Németország újraegyesítését.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő