Két tűz között

Kiskorúak család nélkül Ausztriában 1956–1957

Az 1956 őszén nagyszámú 18. életévét be nem töltött magyar fiatal hagyta el családja nélkül Magyarországot. Ausztria földjére lépve ők is megkapták a politikai menekültjogot. A fiatalkorú, egyedülálló magyar menekültek problematikája az osztrák és a magyar kormány viszonyában sarkalatos kérdéssé vált. Magyarország a család egységére hivatkozva kérte az egyedülálló gyermekek visszatérését. A probléma megoldása több éven át elhúzódott, időközben azonban a gyermekek felnőttek, s önállóan hozhatták meg döntésüket arról, hogy vissza kívánnak-e térni Magyarországra.

Bevezetés

Az 1956-os forradalom következtében nagyszámú 18. életévét be nem töltött magyar fiatal hagyta el családja nélkül Magyarországot. A fiatal menekültek pontos számának rekonstruálása - ahogyan a felnőtt, 18. életévét betöltött menekülttömeg esetében sem - nem lehetséges. A rendelkezésre álló források különböző adatokról tájékoztatnak. A magyar KSH (Központi Statisztikai Hivatal) 1957-es becslése szerint közel 10.000 18 évnél fiatalabb menekült hagyat el családja nélkül az országot 1956-57 fordulóján. Az első osztrák statisztikai felmérés során (1957. február) 5.273 ilyen korú fiatal menekültet regisztráltak.

A forradalom ideje alatt, és azt követően a határzár újbóli felállításáig (1957. január) az osztrák-magyar határ a menekültek előtt nyitva állt. Azok a 18 évesnél fiatalabb menekülők, akik családjuk nélkül hagyták el az országot, jellemzően 1956 novemberében lépték át a határt, amikor az a legkevésbé volt veszélyes.
Ausztria földjére lépve ők is, mint a nagykorú menekültek, megkapták a politikai menekültjogot a Genfi Konvenció alapján. A genfi menekültjogi megállapodás egyik legfontosabb eredménye a non refoulement elv (a menekültet csak különleges indokok alapján lehet visszaküldeni hazájába), amit az osztrák kormány a tárgyalások során mindvégig figyelembe vett.
Magyarország gyakran Ausztria szemére vetette, hogy az egyedülálló fiatalokkal kapcsolatos tárgyalásaik során csak "húzza az időt", s nem akarja a problémát megoldani. Nem alap nélkül: az alig leplezett időhúzással automatikusan csökkent ugyanis az érintettek köre, egyes kiskorúakért családtagok jelentkeztek Ausztriában, illetve a korosabbak elérhették 18. születésnapjukat.
A 18 év alattiak ügye büntetőjogi szempontból is említést érdemel. A büntethetőség alsó korhatára ekkor 14 év volt a magyar jogban. Ha tehát a 18 év alattiakat automatikusan visszaküldték volna a határon: a tizennyolc év alatti, de 14 évnél idősebbeket büntetőeljárás veszélyének tették volna ki.

A fiatalkorú, egyedülálló magyar menekültek problematikája az osztrák és a magyar kormány viszonyában sarkalatos kérdéssé vált. Az osztrák és magyar kormány, illetve a bécsi, budapesti követségek jegyzékváltásainak és tárgyalásainak leggyakoribb és az egyik leghosszabb ideig elhúzódó tárgya volt ez a probléma. A tárgyalások az 1956. november 28-án a bécsi magyar követség által az osztrák félnek átadott jegyzékkel vették kezdetüket és 1960-ban a bécsi magyar követségen az ügyben keletkezett iratok tanúsága szerint hosszan elhúzódtak.
A helyzet rendezése mind a két ország számára kényes kérdés volt. Mindkét kormány az érvek hosszú sorát sorakoztatta fel saját igazának alátámasztására. Ezek közül néhány: a magyar fél érvei szerint a 18 évesnél fiatalabbakra nem alkalmazható a Genfi Konvenció, így nekik nem adható politikai menekültjog. Ausztria 1955-ben, a négyhatalmi megszállását követően ratifikálta a Genfi Egyezményt. Az osztrák álláspont szintén a genfi jogból merített érvet: a 14 éven felüli gyermekeket nem adhatják ki Magyarországnak, mivel ők már menekültstátuszt kaptak. Mivel a menekült feletti joghatóság Ausztriát illeti meg, az osztrák jog szerint a 14 évnél idősebbek is maguk dönthetnek tartózkodási helyükről.
Magyarország a család egységére hivatkozva kérte az egyedülálló gyermekek visszatérését. Ausztria felvetette annak lehetőségét, hogy a család egységét Ausztria területén állítsák helyre, s a Magyarországon maradt szülők utazzanak gyermekeikhez, ez a megoldás magyar részről szóba sem jöhetett.

A magyar érvelés fontos pontja volt, hogy magyar családjogi törvény szerint a kiskorú tartózkodási helyét a szülő határozza meg. Tehát abban az esetben, ha a szülők Magyarországon voltak, akkor kérhették, hogy a gyermekeik térjenek vissza Magyarországra. Az itthon maradt szülők - a bécsi magyar követség iratai alapján - levélben fordultak a Vöröskereszthez, a Magyar Külügyminisztériumhoz és az illetékes követségekhez gyermekeik visszahozatala érdekében.
Az Ausztriában lévő gyermekek gyakran kaptak szüleiktől "haza hívó" levelet. Magyarországról érkező rossz hírekkel próbálták őket befolyásolni, és hazatérésre bírni.
Tárgyalások folytak arról, hogy szülői küldöttség érkezik Ausztriába, amely meglátogatja a kiskorú gyermekek szállásait és a szülőktől kapott megbízólevelek alapján Magyarországra viszik a gyerekeket. A Magyar Vöröskereszt és az Országos Nő Tanács kezdeményezésére felállított szülői delegáció beutazási vízumot kért Ausztriába. A felmerülő delegációs költségeket a Magyar Külügyminisztérium 8 ezer Schilling értékben a bécsi magyar követség rendelkezésére bocsátotta.
Ausztria azonban nem adta meg a delegáció részére a csoportos beutazási engedélyt. Az esetet újabb jegyzékváltás követte. Az osztrák fél érveit magyar nyelvű "interpretálásban" olvashatjuk.
Ausztria lehetővé tette a gyermekét haza vinni szándékozó szülők egyéni beutazását. Az egyéni szülői utakat a Magyar Külügyminisztérium azonban nem finanszírozta, sőt vélhetően csak elviekben, hatósági szervezésben támogatta.

A magyar fél érvei és ellenpropagandája között gyakran szerepelt, hogy a magyar gyerekek rossz erkölcsi és szellemi körülmények között éltek az osztrák menekülttáborokban. "Az ifjúsági táborok és iskolák feszült hangulatát a korábbi fasiszta emigráció és a szexuális bűnözők soraiból kikerülő "oktató" testület okozzák." Ezért kérik az osztrák hatóságoktól a fiatalok közti uszítás és rémhírterjesztés megszüntetését.
Az osztrák kormány nemzetközi és osztrák segélyszervezetekkel karöltve igyekezett a fiatalok számára megfelelő ellátást, szállást biztosítani, a menekültgyermekek jövőjének megalapozását számos nemzetközi és osztrák ösztöndíj segítette. A menekültgyermekek számára magyar nyelvű iskolákat létesítettek Ausztriában, a beilleszkedés gyorsítására nyelvtanfolyamokat indítottak, megteremtették az egyetemi, főiskolai és középiskolai továbbtanulás feltételeit.

Az osztrák Belügyminisztérium szabályozta az egyedül álló fiatalkorúak harmadik országba történő kivándorlását a családok egységének visszaállítására hivatkozva.
"A valóságban azonban az történt, - írja egyik jelentésében Puja Frigyes Horváth Imre külügyminiszternek - hogy az osztrákok részben nem tettek eleget a szülők kívánságának, s nem segítették elő hazatérésüket, sőt a hazatérni akaró gyerekeket is sok esetben akadályozták a hazatérésben, részben pedig összejátszva különböző emberbaráti szervezetekkel, ezeket a gyerekeket más kapitalista országba szállították. () Ezek a gyermekek lelkiismeretlen emberkereskedők kezére kerültek, s hazájuktól távol eső, Ausztrián kívüli országokba szállították őket".

A repatriált menekültek nagy része olyan a 18. életévüket be nem töltött gyermekek közül került ki, akik szülők nélkül tartózkodtak Ausztriában. A magyar kormány kérte az összes 18 évesnél fiatalabb, egyedülálló gyermek kiadatását. Az osztrák döntés alapján a 14. életévüket be nem töltött, egyedül álló gyermekek nagyobb része visszatért Magyarországra. Azonban ha a 14-18 éves fiatal a szülők kívánsága ellenére nem akart visszatérni Magyarországra, akkor a magyar és az osztrák gyámhatóság együttesen döntött az ügyben.

Az otthonuktól elszakadt, Ausztriába családjuk nélkül került fiatalok sorsát az osztrák és a magyar kormány az ENSZ, a Nemzetközi Vöröskereszt bevonásával igyekezett megoldani. A probléma megoldása több éven át elhúzódott, időközben azonban a gyermekek felnőttek, nagykorúságuk elérése után pedig önállóan hozhatták meg döntésüket arról, hogy vissza kívánnak-e térni Magyarországra, vagy Ausztriában illetve egyéb, menekülteket befogadó országban maradnak.

Ezen a napon történt február 23.

1903

Az Amerikai Egyesült Államok kormánya örökös bérleti szerződést köt a Guantánamo-öbölbeli katonai támaszpont használatáról Tomás Estrada...Tovább

1918

Megkezdődik az oroszországi Munkás-paraszt Vörös Hadsereg létrehozása. (A nap emiatt a rendszerváltás után is a haza védőinek emléknapja...Tovább

1919

Gróf Károlyi Mihály köztársasági elnök saját birtokán, Kápolnán megkezdi a földosztást.Tovább

1938

Jiří Menzel cseh filmrendező, színházi rendező, színész.Tovább

1957

Megjelent az Ifjúsági Fehérkönyv, amely a követségeket is felhasználva nemzetközi méretekben terjesztette azt az állítást, hogy a magyar...Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

2023 utolsó, hatodik ArchívNet számát prezentálja Önöknek a szerkesztőség, amely ezúttal is négy forrásismertetést tartalmaz. A publikációk közül három az 1950-es évekhez kötődik, kettő ezeken belül pedig az 1956-os forradalom eseményeit érinti sajátos nézőpontokból. A negyedik ismertetés pedig egy harmincegy évvel ezelőtti ünnepélyes iratátadás hátterét, következményeit világítja meg.

Az időrendet tekintve első a négy publikáció közül Farkas Dániel (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) foglalkozik a legkorábban történt eseménysorral. Egy kevésbé kutatott témába enged betekintést írása, amely a magyar-latin-amerikai, ezen belül is a magyar-bolíviai kapcsolatok területére kalauzolja az olvasót. Az ismertetésből kiderül, hogy az 1950-es években instabil belpolitikai helyzettel bíró Bolívia különleges volt a magyar diplomácia számára, mivel csupán a második dél-amerikai ország volt a második világháború után, amellyel Magyarország felvette a kapcsolatot. A szerző egy fotókiállítás megszervezésén keresztül mutatja be, hogy miként indult meg a két állam közötti kapcsolatrendszer mélyítése.

Maradva a diplomaták világánál: Tulok Péter (tudományos kutató, Nemzeti Emlékezet Bizottsága) az 1956-os forradalom eseményeire reflektáló svéd diplomaták jelentéseinek halmazából ad ízelítőt válogatásával. Az 1956 októberében-novemberében Magyarországon zajló események kapcsán nem feltétlenül Svédország az első, amely eszünkbe jut mint külső tényező, szereplő, azonban az akkori történések vizsgálatánál nem utolsó szempont megismerni egy semleges állam véleményét, látásmódját. A forrásismertetés egyben rámutat arra, hogy a svéd külügyi irányításnak volt tudomása arról, hogy Csehszlovákiában miként reagáltak a magyarországi eseményekre – a prágai svéd követ egyik táviratában erről adott röviden tájékoztatást.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) az 1956-os események utóhatásaival foglalkozik ismertetésében. A hatalmát stabilizálni kívánó Kádár-kormány számára különösen fontos volt a közhangulat javítása, egyben a szovjetellenesség letörése. Az ArchívNet előző számának egyik publikációjában főszerepet kapó újságíró Fehér Lajos ezúttal is felbukkan. Krahulcsán Zsolt írásában úgy jelenik meg, mint ötletadó: másodmagával tett javaslatot arra nézve, hogy a fővárosban miként lehetne szovjet segítséggel végrehajtani a harcokban megsérült épületek renovációját.

A magyar-orosz kapcsolattörténet egy kevésbé terhelt mozzanatát idézi fel Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár), amely esemény egyben a hazai történelemtudomány számára bírt kiemelkedő jelentőséggel. A két részre bontott írásának első felében azt vizsgálta meg, hogy miként alakult Borisz Jelcin budapesti látogatását követően Bethlen István néhai magyar miniszterelnök átadott oroszországi iratainak a sorsa 1992–1994 között. Kitér egyben arra is, hogy a Moszkvában fogvatartott egykori miniszterelnök sorsának alakulása mennyire volt ismert a magyarországi vezetés körében 1945 után.

Az idei hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2023. december 21.

Miklós Dániel

főszerkesztő