Az Észak-Epiruszi kérdés háttere

A görög–albán viszony alakulása az 1960-as években

Észak-Epirusz, amely alatt a mai Albánia déli részeit és Görögország északi részeit együttesen értik, az újkori történelem során sohasem tartozott Görögországhoz. Az 1912–1913-as balkáni háború idején a görög hadsereg megszállta ezt a területet, de az 1913-as firenzei békeértekezlet ismét Albániához csatolta. A terület a későbbiekben is állandó vitakérdés volt a két fél között, így az 1960-as években is.

Provokáció

Másolat!

Jelentem, hogy 1959. március 30-án a kora reggeli órákban 15 géppisztollyal, automata és egyéb fegyverekkel felszerelt görög határőr tört be albán területre Bracan községnél /Bilisht körzet/, s közülük négynek sikerült 150 méteres mélységbe behatolni albán területen. 12 órakor kísérletet tettek az ott fát vágó parasztok közül egynek elfogására, majd amikor ez nem sikerült, tüzet nyitottak rájuk és az ott szolgálatot teljesítő Hajdar Beqir Hoxha és Bajram Shaban Hysa határőrre. A provokáció következtében Hajdar Beqir Hoxha határőrt megölték, míg társát súlyosan megsebesítették. Megölték még ezenkívül az ott tartózkodó parasztok egyikének lovát is.

A provokáció ügyében az albán kormány ENSZ-képviselője közvetítésével jegyzéket juttatott el az ENSZ főtitkárához, melyben tiltakozott ezen barbár gyilkos cselekmény ellen, kérve, hogy a jegyzék másolatát adják át a görög kormánynak is. A jegyzékben az albán kormány a provokációval kapcsolatos minden felelősséget a görög kormányra hárít és követeli az áldozatok, illetve családtagjaik kártérítését.

A fenti gyilkos provokáció nagy felháborodást váltott ki az egész albán népből, annál is inkább, mert nemrégiben gyilkolták meg a görög határőrök Lesh Pal Cupi albán határőrt is. Véleményünk szerint is teljesen jogos az albán nép ezen felháborodása annális inkább, mivel az albán kormány, dacára a görög kormány visszautasító magatartásának, állandóan kinyilvánítja törekvéseit a Görögországgal való jó viszony megjavítására, a kapcsolatok felvételére és a jószomszédi viszony megteremtésére. Ezen törekvését bizonyítják azon tények is, hogy megadta az engedélyt a háború óta Albániában tartózkodó görög hadifoglyok és politikai menekültek nagy része repatriálására és a legutóbbi időben pedig saját költségén hazaszállította azon 23 görög katonatiszt hamvait, akik a fasiszták ellen folytatott háborúban estek el Albánia területén. Ezenkívül az albán kormány már számtalan javaslatot tett a görög kormány felé a kereskedelmi kapcsolatok felvételére, mely mindkét népnek egyformán szolgálná érdekeit.

Nem véletlen az, hogy az utóbbi időben ismét gyakorivá váltak görög részről a határsértések, ha figyelembe vesszük, hogy néhány héttel ezelőtt Pál görög király olyan kijelentést tett, miszerint igényt tart Dél-Albánia egy részének Görögországhoz való csatolására. Bizonyítja a görög kormánynak Albániával szembeni ellenséges magatartását, hogy e súlyos kijelentést hivatalosan ugyan nem erősítette meg, de ugyanakkor meg sem cáfolta. Hasonló jellegu megbeszélést folytatott Pál görög király Titó jugoszláv elnökkel is annak görögországi látogatása alkalmával, amikoris kijelentették, ajánlatos Dél-Albániának Görögországhoz, míg Észak-Albániának pedig Jugoszláviához való csatolása. Amikor e kérdésben egy alkalommal felvilágosítást kértek Jugoszlávia volt moszkvai nagykövetétől, az nevetve megjegyezte, hogy a magas személyiségek poharazás és kávézás közben megengednek maguknak kisebb tréfákat is. Amikor e kijelentés az albán nép tudomására jutott a különböző értekezletek alkalmával erélyesen tiltakoztak az ellen, hogy Albánia függetlenségének, területi épségének és szabadságának kérdését egyes külföldi államfők tréfa tárgyaként kezelik. Kijelentették ezen értekezleteken, hogy az albán kormánynak a jószomszédi viszony megteremtésére irányuló törekvései egyáltalán nem Albánia gyengeségét bizonyítják, hanem bizonyítják azt, hogy békében kíván élni mindenkivel, aki tiszteletben tartja az együttmuködéshez szükséges alapelveket és éberen vigyáz a balkáni béke fenntartása és megerősítése felett.

MOL-XIX-J-1-j-Alb-29/f-002884/1959 12. d. (Magyar Országos Levéltár - Külügyminisztérium - TÜK iratok)

Ezen a napon történt szeptember 20.

1929

Budapesten levetítik az első hangosfilmet („Az éneklő bolond”).Tovább

1956

Kétnapos tartózkodásra Budapestre érkezett Luther Evans, az UNESCO főigazgatója. A látogatás eredményeképpen Magyarország fokozatosan...Tovább

1990

Ratifikálják a két Németország újraegyesítését.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő