Horn, a „renitens" diplomata - 1962

„Felhívtuk Horn elvtárs figyelmét, hogy a jövőben több szerénységgel nyúljon az élet megnyilvánulásaihoz, legyenek a jelentések szolidabbak, de jobban bizonyítson és érveljen. Ítéletei ne legyenek elhamarkodottak, túl kategorikusak, törekedjen a megfontolt, leellenőrzött állásfoglalás megtételére. Horn elvtárs hibáit, hosszas töprengés után, tulajdonképpen csak most kezdi felismerni. Szemléletében gyökeres változást tapasztalunk. Ezt bizonyítják decemberben elkészített jelentései."


2.

Horn Gyula levele Hollai Imrének

1962. szeptember 15.

 

Kedves Hollai elvtárs!

 

Elnézését kérem, hogy levelemmel zavarom, de tekintettel arra, hogy itt-tartózkodásom során magatartásommal kapcsolatban komoly problémák merültek fel, amelyek számomra politikai jelentőséggel bírnak, szükségesnek tartom írásban is rögzíteni a minisztériumi bizottság, valamint egyéb helyeken általam elmondottakat, úgyhogy még egyszer átgondoltam mindazt, ami velem kapcsolatban kifogásként elhangzott.

Ismeretes, hogy kint nemcsak, mint diplomata beosztott, hanem mint párttitkár is felelős vagyok mindazért, ahogy dolgozom és viselkedem. Ezideig a felelősségnek megfelelően próbáltam dolgozni és viselkedni. Számomra, mint párttagra és párttitkárra természetes, hogy teljes mértékben magamévá teszem pártunk politikáját, a pártszerűség elveit. Éppen ezért megdöbbenéssel hallottam azokat a politikai jellegű kijelentéseket, amelyeket nekem tulajdonítanak. Így miszerint és Cséby elvtársnak kijelentettem, hogy „Hruscsov elvtárs pálinkásbutik", továbbá egy beszélgetés alkalmával kijelentettem neki, hogy az elkövetkező pártkongresszuson a „részeges Münnich elvtársat kihagyják a PB-ból". Nagyon nehéz ilyen váddal szemben védekezni, mivel kategorikusan vissza kell, hogy utasítsam. Ilyen kijelentéseket nem tettem, de egész politikai magatartásom miatt nem is tehettem. Ez ellentétben áll egész politikai meggyőződésemmel és véleményemmel. A Szovjetunióban jártam egyetemre 1950-54 között, tehát azokban az években, amikor a sztálini politikai jellegű gazdasági és belpolitikai nehézségek kulmináltak, és amit egyszerű diák létemre is tudtam és éreztem és tudom, hogy mit jelentett a Szovjetunió és a szocialista tábor számára az új vezetés, Hruscsov elvtárs személye. De ilyen kijelentést azért sem tehettem, mert soha még emberközelségbe Hruscsov elvtárssal nem kerültem, és nem tudom, hogy egyáltalán fogyaszt-e szeszesitalt, vagy sem.

Ami Münnich elvtárs személyét illeti, egy ízben beszélgettünk Cséby elvtárssal arról, hogy valószínűleg nálunk is az SZKP Szervezeti Szabályzatához hasonlóan lesznek változások a Szervezeti Szabályzatban, s ennek megfelelően a KB tagok egy része kongresszusról kongresszusra kicserélődik. De, hogy a PB-ban ennek megfelelően lesz-e változás és milyen, erről soha nem volt szó és nem is lehetett, mert ezek nem alapszervi témák. Münnich elvtársról különben is azoktól, akik együtt dolgoztak vele a legnagyobb elismerés hangján volt csak szó. Az idézett kijelentést már azért sem tehettem, mert Cséby elvtárs gyakran hivatkozott Münnich elvtárssal való szoros barátságára, s így ha hasonló dolog eszembe is jutott volna, tartózkodtam volna attól, hogy Cséby elvtársnak ilyen kijelentést tegyek.

A bizottság, de korábban Puja és Zágor elvtársak is szóvá tették, hogy a gazdaságpolitikai jelentéseimben bizonyos tekintetben negatívan értékelem a bolgár belső gazdasági helyzetet, pesszimistán és akaratlanul is a mi helyzetünkkel hasonlítom össze az ottani helyzetet, vezetési módszereket. A bírálatban feltétlenül sok igazság van. Akaratlanul is, az egyes politikai, vagy gazdasági jelenség magyarázatánál beleestem ebbe a hibába. Kialakult bennem az, hogy a mi Pártunk vezetési módszerében egy sor olyan - az MDP idején meglévő - probléma nincs már, amik Bulgáriában megvannak és alkalmazzák őket. Nálunk ténylegesen felszámolták a személyi kultuszt és annak módszereit, míg meglátásom szerint Bulgáriában nem. A Bulgáriában alkalmazott erőszakos módszerek (internálások, kitelepítések stb.), továbbá az, hogy közismert problémákat nem magyaráznak meg, hanem tagadják annak meglétét, hogy gazdaságpolitikai téren bizonyos tekintetben figyelmen kívül hagyják a dolgozók közvetlen napi érdekeit olyan következtetésre adott nálam alapot, hogy úgy éreztem nálunk ténylegesen a XX. és XXII. kongresszus szellemében folynak a dolgok, míg Bulgáriában nem. Ez a nézet valószínűleg tükröződött a jelentéseimben is. Ennek a nézőpontnak a helytelenségét - amely nem veszi kellőképpen figyelembe a történelmi fejlődés különbségeit - már beláttam és feltétlenül javítani akarok ezen. De ez a korábbi helytelen nézet semmiképpen sem jelentette nálam azt, hogy lebecsültem volna a bolgárokat, vagy nem értékelném kellően az óriási fejlődésüket. Kevés ilyen szeretetreméltó nép van, s meggyőződésem, hogy rövidesen enyhülni fognak a jelenlegi súlyos nehézségek. Meg kell jegyeznem, hogy akár a kolóniában, akár a bolgárok, vagy más diplomaták felé ezt soha nem hangoztattam, s nem csemegéztem a problémákon. Mint párttitkár kötelességemnek tartottam akár egyéni, akár csoportos beszélgetések, rendezvények alkalmával a bolgárok bármiféle lebecsülése ellen, vagy a problémák meg nem értése miatt harcolni. Kezdeményezésemre több ízben taggyűlésen vetettük fel ezt a kérdést, és különösen a nők körében tartottunk több, Bulgáriáról szóló előadást.

Nem tudom ma sem elképzelni, vagy elhinni, hogy a kinti szovjet, vagy más baráti diplomatáknak olyan véleménye lenne, hogy én lebecsülöm a bolgárokat, vagy ehhez hasonlót. A szovjet elvtársakkal őszinte baráti viszonyom van, de figyelembe véve különleges helyzetüket Bulgáriában, továbbá okulva abból, hogy mielőtt már én kikerültem volna, problémák voltak ezen a téren, egyetlen egy ízben sem hoztam szóba előttük a bolgár belső helyzetet illető kérdést, vagy problémát.

Végül röviden szeretném érinteni Cséby elvtárs és köztem, mint párttitkár között lévő viszonyt. Cséby elvtárs kijövetelének a magam részéről is örültem, mert sok jót hallottam róla mint vezetőről. A várakozás szinte teljes mértékben beigazolódott, mert közvetlen, sok tapasztalattal rendelkező főnököt ismertem meg benne. Ami kapcsolatunkban mégis komoly zavart okozott, az Dandé Margittal való viszonyával volt összefüggésben. Ugyanis én, amikor szóbahozták nekem ezt a dolgot - meggondolatlanul - őszintén négyszemközt beszéltem Cséby elvtárssal erről, akinek válasza merev, elutasító [volt], és mélységesen megbántam, hogy szóbahoztam a dolgot, mert attól kezdve kapcsolatunk hideggé, merevvé vált. Okulva ebből, amikor több párttag fordult hozzám panasszal a nő kirívó, nagyhangú, erkölcstelen magatartása miatt, mereven ragaszkodtam ahhoz, hogy ez nem ránk tartozik, ha itt valami kirívó van, annak elbírálására egyedül a legfelső pártvezetés az illetékes. Az elvtársaknak messzemenően figyelembe kell venni Cséby elvtárs korát és mindazt, amin életében keresztülment.

Később több kisebb súrlódás támadt köztem és Cséby elvtárs között, amelyek egy részében főleg én voltam a hibás, hevességemnél és meggondolatlanságomnál fogva. Ilyen volt a gépkocsi ügy és kisebb fegyelmezetlenségek. Egy ízben pedig vita volt közöttünk amiatt, hogy meg kell-e mutatnom neki a Külügyi Osztálynak küldött levelet vagy sem. Amit én nagyon helytelenítettem ebben az esetben az volt, hogy a titkárnőt utasította, miszerint a pártlevelet nem zárhatja le addig, amíg ő meg nem nézi. Engem bántott, hogy mikor részt vesz minden vezetőségi ülésen, mikor minden pártszervezeti problémát vele megbeszélek, akkor nem nekem szólt, hogy látni akarja a levelet, hanem a titkárnőjével üzen. Természetes, hogy mindent megmutatok neki, amit kér, titkolni valóm nincs előtte, csak korábban Kálló elvtárs nem tartott erre igényt és ő sem szólt erről egy szót sem. Szerintem a nagykövet és a párttitkár között nem lehet olyan viszony, hogy ilyen kérdésben vita legyen.

Bírálatot kaptam flegma magatartásomért is, amit Cséby elvtárs kifogásol, amit elfogadok, és feltétlenül változtatni akarok rajta.

Sajnálom, hogy az illetékes párt és állami szerveknek ilyen problémákkal kell foglalkozniuk. A felmerülő problémák és kifogások véleményem szerint sokkal kevesebb megrázkódtatásokkal oldódtak volna meg, ha azokról idejében szó esik. Azonban én magam is nagyon sokat tanultam ezekből, s szeretném, biztos vagyok benne, hogy a jövőben sokkal megfontoltabban fogok eljárni hasonló ügyekben.

 

Budapest, 1962. szeptember 15.

 

Elvtársi üdvözlettel

 

/Horn Gyula/

 

 

Jelzet: MNL OL M-KS 288. f. 32. cs. 1961/15. ő. e. - A levél eredeti, Horn Gyula aláírásával.

Ezen a napon történt október 24.

1917

Első világháború: A tizenkettedik isonzói csata kezdete. Az osztrák-magyar támadó csapatok Caporettónál áttörik az olasz frontot, átkelnek...Tovább

1929

„Fekete csütörtök” a New York-i tőzsdén, e napon robban ki az 1929-től 1933-ig tartó gazdasági világválság.Tovább

1937

Szálasi Ferenc megalapítja a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot.Tovább

1956

A DISZ KV mintegy hattyúdalaként jelent meg egy nyugalomra intő közlemény a Népszavában, amelyben az előző napi események okát a párt PB...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő