Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok megakadályozza a budapesti Nemzeti Múzeumnak a megszálló román hadsereg általi szervezett...Tovább
Két tűz között
Az 1956 őszén nagyszámú 18. életévét be nem töltött magyar fiatal hagyta el családja nélkül Magyarországot. Ausztria földjére lépve ők is megkapták a politikai menekültjogot. A fiatalkorú, egyedülálló magyar menekültek problematikája az osztrák és a magyar kormány viszonyában sarkalatos kérdéssé vált. Magyarország a család egységére hivatkozva kérte az egyedülálló gyermekek visszatérését. A probléma megoldása több éven át elhúzódott, időközben azonban a gyermekek felnőttek, s önállóan hozhatták meg döntésüket arról, hogy vissza kívánnak-e térni Magyarországra.
Bevezetés
Az 1956-os forradalom következtében nagyszámú 18. életévét be nem töltött magyar fiatal hagyta el családja nélkül Magyarországot. A fiatal menekültek pontos számának rekonstruálása - ahogyan a felnőtt, 18. életévét betöltött menekülttömeg esetében sem - nem lehetséges. A rendelkezésre álló források különböző adatokról tájékoztatnak. A magyar KSH (Központi Statisztikai Hivatal) 1957-es becslése szerint közel 10.000 18 évnél fiatalabb menekült hagyat el családja nélkül az országot 1956-57 fordulóján. Az első osztrák statisztikai felmérés során (1957. február) 5.273 ilyen korú fiatal menekültet regisztráltak.
A forradalom ideje alatt, és azt követően a határzár újbóli felállításáig (1957. január) az osztrák-magyar határ a menekültek előtt nyitva állt. Azok a 18 évesnél fiatalabb menekülők, akik családjuk nélkül hagyták el az országot, jellemzően 1956 novemberében lépték át a határt, amikor az a legkevésbé volt veszélyes.
Ausztria földjére lépve ők is, mint a nagykorú menekültek, megkapták a politikai menekültjogot a Genfi Konvenció alapján. A genfi menekültjogi megállapodás egyik legfontosabb eredménye a non refoulement elv (a menekültet csak különleges indokok alapján lehet visszaküldeni hazájába), amit az osztrák kormány a tárgyalások során mindvégig figyelembe vett.
Magyarország gyakran Ausztria szemére vetette, hogy az egyedülálló fiatalokkal kapcsolatos tárgyalásaik során csak "húzza az időt", s nem akarja a problémát megoldani. Nem alap nélkül: az alig leplezett időhúzással automatikusan csökkent ugyanis az érintettek köre, egyes kiskorúakért családtagok jelentkeztek Ausztriában, illetve a korosabbak elérhették 18. születésnapjukat.
A 18 év alattiak ügye büntetőjogi szempontból is említést érdemel. A büntethetőség alsó korhatára ekkor 14 év volt a magyar jogban. Ha tehát a 18 év alattiakat automatikusan visszaküldték volna a határon: a tizennyolc év alatti, de 14 évnél idősebbeket büntetőeljárás veszélyének tették volna ki.
A fiatalkorú, egyedülálló magyar menekültek problematikája az osztrák és a magyar kormány viszonyában sarkalatos kérdéssé vált. Az osztrák és magyar kormány, illetve a bécsi, budapesti követségek jegyzékváltásainak és tárgyalásainak leggyakoribb és az egyik leghosszabb ideig elhúzódó tárgya volt ez a probléma. A tárgyalások az 1956. november 28-án a bécsi magyar követség által az osztrák félnek átadott jegyzékkel vették kezdetüket és 1960-ban a bécsi magyar követségen az ügyben keletkezett iratok tanúsága szerint hosszan elhúzódtak.
A helyzet rendezése mind a két ország számára kényes kérdés volt. Mindkét kormány az érvek hosszú sorát sorakoztatta fel saját igazának alátámasztására. Ezek közül néhány: a magyar fél érvei szerint a 18 évesnél fiatalabbakra nem alkalmazható a Genfi Konvenció, így nekik nem adható politikai menekültjog. Ausztria 1955-ben, a négyhatalmi megszállását követően ratifikálta a Genfi Egyezményt. Az osztrák álláspont szintén a genfi jogból merített érvet: a 14 éven felüli gyermekeket nem adhatják ki Magyarországnak, mivel ők már menekültstátuszt kaptak. Mivel a menekült feletti joghatóság Ausztriát illeti meg, az osztrák jog szerint a 14 évnél idősebbek is maguk dönthetnek tartózkodási helyükről.
Magyarország a család egységére hivatkozva kérte az egyedülálló gyermekek visszatérését. Ausztria felvetette annak lehetőségét, hogy a család egységét Ausztria területén állítsák helyre, s a Magyarországon maradt szülők utazzanak gyermekeikhez, ez a megoldás magyar részről szóba sem jöhetett.
A magyar érvelés fontos pontja volt, hogy magyar családjogi törvény szerint a kiskorú tartózkodási helyét a szülő határozza meg. Tehát abban az esetben, ha a szülők Magyarországon voltak, akkor kérhették, hogy a gyermekeik térjenek vissza Magyarországra. Az itthon maradt szülők - a bécsi magyar követség iratai alapján - levélben fordultak a Vöröskereszthez, a Magyar Külügyminisztériumhoz és az illetékes követségekhez gyermekeik visszahozatala érdekében.
Az Ausztriában lévő gyermekek gyakran kaptak szüleiktől "haza hívó" levelet. Magyarországról érkező rossz hírekkel próbálták őket befolyásolni, és hazatérésre bírni.
Tárgyalások folytak arról, hogy szülői küldöttség érkezik Ausztriába, amely meglátogatja a kiskorú gyermekek szállásait és a szülőktől kapott megbízólevelek alapján Magyarországra viszik a gyerekeket. A Magyar Vöröskereszt és az Országos Nő Tanács kezdeményezésére felállított szülői delegáció beutazási vízumot kért Ausztriába. A felmerülő delegációs költségeket a Magyar Külügyminisztérium 8 ezer Schilling értékben a bécsi magyar követség rendelkezésére bocsátotta.
Ausztria azonban nem adta meg a delegáció részére a csoportos beutazási engedélyt. Az esetet újabb jegyzékváltás követte. Az osztrák fél érveit magyar nyelvű "interpretálásban" olvashatjuk.
Ausztria lehetővé tette a gyermekét haza vinni szándékozó szülők egyéni beutazását. Az egyéni szülői utakat a Magyar Külügyminisztérium azonban nem finanszírozta, sőt vélhetően csak elviekben, hatósági szervezésben támogatta.
A magyar fél érvei és ellenpropagandája között gyakran szerepelt, hogy a magyar gyerekek rossz erkölcsi és szellemi körülmények között éltek az osztrák menekülttáborokban. "Az ifjúsági táborok és iskolák feszült hangulatát a korábbi fasiszta emigráció és a szexuális bűnözők soraiból kikerülő "oktató" testület okozzák." Ezért kérik az osztrák hatóságoktól a fiatalok közti uszítás és rémhírterjesztés megszüntetését.
Az osztrák kormány nemzetközi és osztrák segélyszervezetekkel karöltve igyekezett a fiatalok számára megfelelő ellátást, szállást biztosítani, a menekültgyermekek jövőjének megalapozását számos nemzetközi és osztrák ösztöndíj segítette. A menekültgyermekek számára magyar nyelvű iskolákat létesítettek Ausztriában, a beilleszkedés gyorsítására nyelvtanfolyamokat indítottak, megteremtették az egyetemi, főiskolai és középiskolai továbbtanulás feltételeit.
Az osztrák Belügyminisztérium szabályozta az egyedül álló fiatalkorúak harmadik országba történő kivándorlását a családok egységének visszaállítására hivatkozva.
"A valóságban azonban az történt, - írja egyik jelentésében Puja Frigyes Horváth Imre külügyminiszternek - hogy az osztrákok részben nem tettek eleget a szülők kívánságának, s nem segítették elő hazatérésüket, sőt a hazatérni akaró gyerekeket is sok esetben akadályozták a hazatérésben, részben pedig összejátszva különböző emberbaráti szervezetekkel, ezeket a gyerekeket más kapitalista országba szállították. () Ezek a gyermekek lelkiismeretlen emberkereskedők kezére kerültek, s hazájuktól távol eső, Ausztrián kívüli országokba szállították őket".
A repatriált menekültek nagy része olyan a 18. életévüket be nem töltött gyermekek közül került ki, akik szülők nélkül tartózkodtak Ausztriában. A magyar kormány kérte az összes 18 évesnél fiatalabb, egyedülálló gyermek kiadatását. Az osztrák döntés alapján a 14. életévüket be nem töltött, egyedül álló gyermekek nagyobb része visszatért Magyarországra. Azonban ha a 14-18 éves fiatal a szülők kívánsága ellenére nem akart visszatérni Magyarországra, akkor a magyar és az osztrák gyámhatóság együttesen döntött az ügyben.
Az otthonuktól elszakadt, Ausztriába családjuk nélkül került fiatalok sorsát az osztrák és a magyar kormány az ENSZ, a Nemzetközi Vöröskereszt bevonásával igyekezett megoldani. A probléma megoldása több éven át elhúzódott, időközben azonban a gyermekek felnőttek, nagykorúságuk elérése után pedig önállóan hozhatták meg döntésüket arról, hogy vissza kívánnak-e térni Magyarországra, vagy Ausztriában illetve egyéb, menekülteket befogadó országban maradnak.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt október 05.
A cionista mozgalom fellendítése céljából megalakult a Makkabea Ros Szövetség, zömmel egykori Makkabea tagokból. Első vacsorájukat október...Tovább
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.
Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.
Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.
A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.
Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).
Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. szeptember 19.
Miklós Dániel
főszerkesztő