A mecseki szén

A rendszerváltás legmegrázóbb eseményei közé tartoztak a vállalati felszámolások, köz-tük is különösen a bányabezárások, amelyek hatalmas, visszavonhatatlan vagyonvesztés-sel jártak. Erre a sorsra jutott a Mecseki Szénbányák Vállalat is. Forrásaink a felszámolás és az átalakítás dilemmája között vergődő vállalat vezetőségének terveit mutatják be rendszerváltás idején. A szerző egyúttal a mecseki szénbányászat későbbi elképzeléseiről is tájékoztat.

A Népszabadság 1990. április 25-ei cikke a vállalati csődökről

A csőd meg a kormány
Azzal kezdődött, hogy a szótól is elhatároltuk magunkat. Igaz, voltak nehéz helyzetben levő vállalataink, de hogy csődbe menők! A szakmai berkekben már nyilvánvaló volt, hogy a sokat emlegetett szerkezetváltás nem mehet végbe veszteséges vállalatok bezárása nélkül. El is készült a csődtörvény, amelyet azonban a nyilvánosság előtt csak mint a felszámolási eljárásról szóló törvényt ismerhetett meg; ebben a szemérmes kifejezésben élt tovább az a sokáig megingathatatlan hit, hogy szocialista vállalat nem mehet csődbe.

A régi jelszó

Hogy mindez régen volt? Persze. A kifejezés azóta polgárjogot nyert, de ami a szocialista vállalatok csődbe menését illeti, mintha mi sem változott volna. A Figyelő című gazdaságpolitikai hetilap közölt nemrég szemléltető statisztikát. E szerint a csődtörvény életbelépése, 1986 szeptembere óta 1989 végéig az illetékes Fővárosi Bíróság 300 felszámolási eljárás megindítását tette közzé. A felszámoltak 65 százaléka kisszövetkezet, 15 százalékuk lakás- és garázsfenntartó szövetkezet, 10 százalékuk gazdasági társaság, s mindössze hat esetben számoltak fel állami nagyvállalatot. Nem mutatnak mást az idei adatok sem. Bár az idén eddig jóval több csődeljárást kezdeményeztek, min tavaly egész évben, az alaphelyzet alig változott: az arra rászolgált nagyvállalatok nem robognak a csődeljárás felé. Vagy ha igen, az utolsó pillanatban mindig sikerül valahogyan megállniuk.

Például azért, mert kezdetben így szólt a jelszó: nem felszámolni kell, hanem átalakítani, gazdaságossá tenni. Amivel elvileg nem lett volna semmi baj, csak éppen azzal kellett volna szembenézni, hogy a felszámolás és a rendbetevés ugyanannak az éremnek más-más oldala. S ha hiányzik az alternatíva, hogy egy vállalkozással sokat lehet nyerni, e nagyot is lehet bukni, akár a vállalkozás létét is elveszíteni, akkor ugyan mi késztetne bárkit, hogy a lehetséges bukás előtt valóban radikálisan átalakítsa a vállalatot?

Különösen addig lehetett kiválóan eléldegélni akár egy jól menő vállalat romjain is, amíg az államnak volt pénze arra, hogy megsegítse bajba jutott híveit. Addig ugyanis kiválóan működött az erre kitalált intézmény: az állami szanálás. Egy-egy vállalat esetében - például: szénbányák, Ganz-MÁVAG, Péti Nitrogénművek - akár többször is. Mert amellett, hogy a gazdaságnak elemi érdeke, hogy akár a vállalat bezárásával is, de szüntesse meg az államkassza folyamatos megcsapolását -, voltak egyéb érdekek is. Például szükség volt a termékre, mert mint mondották, máshonnan nem lehet vagy túl drága volna beszerezni. Vagy szükség volt a munkahelyekre, amelyek megszüntetése nagyarányú munkanélküliséget okozott volna. S ezek az érdekek rendre erősebbnek bizonyultak, mint a felszámolás mellett szólók.

Öszvérmegoldások

Ezek az érdekütközések szültek aztán olyan öszvérmegoldásokat, mint a pénzügyi felszámolás a termelés fenntartása mellett; ilyen volt a Péti Nitrogénművek sokadik szanálásának záróakkordja. S voltaképpen ebbe a körbe illeszthető egynémely vállalat gyors metamorfózisa is, ahol éppen a csődbe menés megelőzésére alakult tőkévé az adósság, lett - legalábbis egy időre - működőképes részvénytársaság a korábban csak vegetáló állami nagyvállalatból.

Persze, nem minden átalakulás volt ilyen, s amelyik igen, az sem elítélendő. De tény, a társasággá alakulást sok esetben az motiválta, hogy a vállalat vezetése rájött: tovább az eddigi úton nem tarthatja fenn magát. Ez éppenséggel pozitív fejlemény, hiszen éppen ennek felismerése okán fűzünk akkora várakozásokat a piaci viszonyokhoz. Sokszor azonban nem történik ma sem más, csak a régi struktúra átmentése új formák közé, annyi átalakítás tehát, ami még feltétlenül szükséges. (Persze, tisztelet a kivételnek, de ez a cikk nem az átalakulásokról, hanem a csődhelyzetekről szól.)

A felszámolni vagy gazdaságossá tenni dilemmáját sokszor a se fel nem számolni, se gazdaságossá nem tenni módszerével „oldották meg". Így, miközben továbbra is fenntarthatóak maradtak a ráfizetéses vállalatok, a gazdaság hatékonysága romlott, az államkassza kiürült. Ezért, úgy tűnik, a kormányzat a legutóbbi időben többféle módszerrel is próbálkozott, hogy végre valóban meginduljon a veszteségforrások megszüntetése, a fizetésképtelen vállalatok felszámolása.

Ezek a módszerek azonban nem jártak sikerrel, akár a hitelezőket, akár a bankokat próbálta a kormány a felszámolások kezdeményezésére késztetni. A próbálkozások sorra megbuktak azon, hogy bár végrehajtásuk az országnak érdekében állna, a közvetlen részeseknek, a hitelezőknek inkább a vállalat fennmaradása a kedvezőbb. Ez az ellenérdekeltség pedig erősebbnek bizonyult, mint a kormányzati szándék. Túlságosan sok e tekintetben a kormány legutóbbi rendelkezésén túl sem várható: ez a tartósan fizetésképtelen vállalatok vezetői számára előírja, hogy önmaguk indítsák meg a felszámolási eljárást.

A dolog elvileg akár be is válhatna, hiszen ha az önfelszámolás kezdeményezése nem is, az talán elvárható a vállalatoktól, hogy az őket veszélyeztető, nekik nem fizető cégek ellen fellépjenek, s így talán sikeresebben felgöngyölíthetők a milliárdos sorban állások. Talán, hiszen a rendeletnek nincs igazán kifutása, s hogy a csődhelyzetek megoldásában mi történik, az már az új kormány szándékain múlik.

Nehéz vizsga előtt

Az új kormánykoalíció lehetséges résztvevői és az ellenzék is - hiszen e tekintetben nincs igazán lényeges különbség a pártok álláspontja között - a veszteséges vállalatok gyors bezárását ígéri. Valamiféle döntésre bizonyosan rákényszerül a kormány, hiszen nagy biztonsággal előre látható, hogy a szovjet piac beszűkülése, egyes kapacitások ellehetetlenülése növelni fogja a termelni, értékesíteni nem tudó, tehát fizetőképtelen vállalatok számát.

De miféle döntés születhet? Milyen célszerű döntéseket lehet hozni akkor, amikor a piaci viszonyaink még csak alakulóban vannak, a tulajdoni szerkezet alighanem csak lassú változásra képes, eközben viszont a termelési struktúra átalakítása tovább már nem halasztható.

Válasz legfeljebb a kormányprogram birtokában adható. Abból talán kiderül: lesz-e a kormánynak ereje ahhoz, hogy - se a fenyegető munkanélküliség, se az emiatt esetleg kirobbanó sztrájkok, se a menedzserréteg ellenállása miatt - ne avatkozzon be a felszámolási folyamatokba, s ne mentse meg a máskülönben bezárandó vállalatokat. Lesz- szándéka és ereje strukturális döntéseket hozni? Milyen mértékben akar egyáltalán beavatkozni a szerkezetátalakításba mint állam, s mit bíz a piacra? Mindezen kérdések következtében mi lesz annak a 40-50 vállalatnak a sorsa, amely évek óta köztudottan a sorban állások, a fizetésképtelenség, a csődügyek főszereplője?

Azzal nem lehet halogatni a kérdésekre adandó jó választ, hogy majd a piacgazdaság megoldja a problémát. Valamilyen választ adni kell már a közeljövőben.

Az új kormány első valódi vizsgája ugyanis ez lesz.

Kozma Judit

A cikket fénymásolatban csatolták a Tervezethez

Ezen a napon történt szeptember 28.

1922

Benito Mussolini bevonul Rómába („Marcia su Roma”).Tovább

1939

A szovjet-német megállapodás értelmében felosztják Lengyelországot. A Szovjetunió megkapja Litvániát.Tovább

1988

Lezajlott az első ún. figyelmeztető sztrájk a JATE BTK-n, amelyet a hallgatók a felsőoktatás radikális és következetes megújításáért...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!
 

Az ArchívNet új számmal jelenik meg a szeptember beköszöntével. Ezúttal leginkább a hétköznapi küzdelmek világába kalauzolják el az olvasót a megjelent forrásismertetések. Legyen szó akár a saját megélhetésükön javítani kívánó fiumei tisztviselőkről, egy államfordulatot éppen átélt kárpátaljai lakosokról, vagy éppen az államhatalom restriktív intézkedései ellenére is működő római katolikus egyházról és annak tagjairól. S arra nézve is láthatunk egy esetet, hogy a hétköznapok újságolvasóinak és maguknak az újságíróknak köszönhetően hogyan válhatott valaki „sikertelen bűnözővé” száz évvel ezelőtt.

Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) az Osztrák-Magyar Monarchia fiumei tisztviselőinek és alkalmazottainak meglehetősen komplex világát mutatja be. Forrásismertetésében nagyrészt a mai Rijekában őrzött iratokra támaszkodva tárja az olvasók elé, hogy az említett állami tisztviselők és alkalmazottak milyen módon kívánták orvosolni – többek között kérvények megfogalmazásával – egzisztenciális nehézségeiket.

A dualizmus bő ötven événél sokkal rövidebb időszak, mindössze hét hónap változásainak eredményét ismerteti írásában Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet). Publikációjában két, 1939 októberében papírra vetett hangulatjelentést mutat be, amelyek az 1939 márciusának közepén ismét magyar uralom alá került Kárpátalja gazdasági, szociális és politikai viszonyairól, illetve a helyben tapasztalt helyzet változásáról adnak számot.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) friss forrásismertetésében a Zágon József és Kada Lajos közötti levelezésből mutat be újabb részleteket. Ezúttal Zágon Lajosnak a magyarországi katolikus egyház 1961-1971 közötti helyzetéről szerzett információit adta közre. A korabeli budapesti vezetés folytatta az 1940-es évek végén megkezdett egyházellenes politikáját, azonban tárgyalt tíz év mégsem tekinthető monoton időszaknak a magyarországi katolikus egyház szempontjából, mivel a Vatikán és a Magyar Népköztársaság 1964-ben megállapodást kötött egymással, valamint lezajlott a II. Vatikáni Zsinat magyar püspökök részvételével.

Halász János (levéltári referens, Kulturális és Innovációs Minisztérium) forrásismertetésének második részében a már megismert „Kloroformos Bandi” ékszerrablási ügyének magyarországi tárgyalása kerül a reflektorfénybe, valamint az, hogy éppen a „kloroformos” jelző miként bélyegezte meg Faragó Andrást, és hogy ebben mekkora szerepe volt a korabeli sajtófogyasztásnak.

Idei negyedik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Továbbra is él ugyanakkor felhívásunk korábbi és leendő szerzőink felé: az ArchívNet szerkesztősége várja a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
 

Budapest, 2023. szeptember 13.
 

Miklós Dániel
főszerkesztő