Az orenburgi gázvezeték építése

„A szerződő Felek megállapodtak, hogy sokoldalú együttműködést szerveznek az orenburgi gázkondenzációs lelőhely kiaknázásában és a Szovjetunió területén gázfeldolgozó üzem és 1420 mm átmérőjű, 75 atm üzemi nyomású fővonalú gázvezeték építésében Orenburg körzettől a Szovjetunió nyugati határáig (Uzsgorod [Ungvár] város körzetében), valamint a gázvezeték építésével kapcsolatos objektumok építésében. […] Emellett a nevezett fővonalú gázvezeték és a vele kapcsolatos objektumok a Szovjetunió tulajdonát fogják képezni.”

Bevezetés 

A KGST Tanácsa 1973. június 5-8. között tartott XXVII. prágai ülésszakán érdekelt tagállamok kormányfői elhatározták, hogy távlati földgázigényeik kielégítése céljából részt vesznek az Ural folyó melletti Orenburgnál található földgázlelőhely kiaknázásában, ill. az Orenburgtól a Szovjetunió nyugati határáig húzódó gázvezetéknek és üzemeltető berendezéseinek a közös megépítésében.

Az orenburgi gázvezeték építése a KGST országok legnagyobb közös beruházása volt, amelyben hét tagország vállalt szerepet: Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Német Demokratikus Köztársaság, Románia, Szovjetunió és Magyarország. A közös vállalkozás a KGST szófiai ülésszakán 1974. június 21-én vette kezdetét, ahol aláírták az orenburgi gázlelőhely közös kitermeléséről és gázvezeték építéséről szóló Egyezményt. Ugyanekkor fogadták el az Általános Egyezményhez tartozó Jegyzőkönyvet is, amely a feladatok részletesebb szabályozását foglalta magába. 
1974-ben megalakult az Orenburgi Gázvezetéképítési Kormánybizottság, amely létrehozta az Orenburgi Gázvezetéképítési Kormánybizottság Operatív Bizottságát. A beruházás lebonyolítására a Nehézipari Minisztérium felügyelete alá tartozó Petrolkémiai Beruházási Vállalatot (Petroliber, ma: Vegyépszer) jelölték ki. A gázvezeték tervezett hossza 2750 km volt, amit öt szakaszra osztottak fel.
A szakaszok építését az eredeti megállapodások értelmében a következőképpen osztották fel a tagországok között: I. szakasz: Lengyelország 558 km, II. szakasz: Csehszlovákia 562 km, III. szakasz: Magyarország 596 km, IV. szakasz: NDK 518 km, V. szakasz: Bulgária 516 km. Románia az orenburgi gázmező közelében létesítendő gázfeldolgozó üzemek felszerelésének megvásárlásához szükséges konvertibilis valuta biztosításával járult hozzá a vállalkozáshoz.
A szakaszok építésének forgatókönyvét azonban több ízben módosították, melynek következtében Magyarország végül az V. szakasz (Guszjatyin-Bogorodcsani-Huszt) építését végezte el. Az építkezést 1975-ben kezdték el, a gázszállítás pedig 1979 januárjában indult el. A vezetékrendszer kapacitása évente 28 milliárd m3 volt, amelyből a gázturbinák fogyasztása 4 milliárd m3/év. A 24 milliárd m3/év gázból a Szovjetunió saját céljára 9 milliárd m3/év gázt használt. Az építkezésben résztvevő országok 15 milliárd m3/év gázt kaptak, amelyből Magyarországnak 2,8 milliárd m3 gáz jutott évente.

Érdekes azonba, és ez jelzi a Szovjetunió valamint a többi szatelit ország viszonyát, hogy már az Egyezmény első cikkelyében rögzítik: „A nevezett fővonalú gázvezeték és a vele kapcsolatos objektumok a Szovjetunió tulajdonát fogják képezni."

Még mielőtt arra gondolnák, hogy a pénzügyi alapokat a Szovjetunió adja, a III. cikkely egyértelművé teszi, hogy a résztvevő országok biztosítják "a gázvezeték teljes komplexumának (kulcsrakész) létesítését saját erőikből és eszközeikkel." Még a "szabadon konvertálható valutát" is a szövetségeseknek (Románia) kellett előteremteni, hogy a Szovjetunió megvásárolhassa a szükséges berendezéseket. A Szovjetunió lényegében az építkezés lehetőségét biztosította az építettők számára. Az alvállalkozónak lefokozott szövetségesek "szigorúan a Szovjetunióban érvényes szabályoknak, normáknak" megfelelően dolgozhattak.

A Szovjetunió e szerződéssel lényegében egy igen kedvezményes hitelt biztosított magának, hiszen a szövetségesek kiadásait 12 év alatt gázszállításokkal kellett törlesztenie. (Jegyzőkönyv 2. pont)

A vezetékkel a szocialista országok gazdaságilag is mégjobban függő helyzetbe kerültek a Szovjetuniótól, bár azt a körülményt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy hosszú távú gazdaságpolitikai szempontok alapján a grandiózus beruházás helyett az akkori döntéshozók más alternatívát nem találtak. Az akkori gazdaságossági számítások alapján az orenburgi földgáz mind a fajlagos beruházási ráfordítások, mind a fajlagos költségek szempontjából jóval gazdaságosabb volt a fűtőolaj importnál és a hazai szénből előállított gáznál.

A gázvezetéken az ún. „vörös-varratot", amely a vezeték elkészülését jelentette 1978. október 27-én ünnepélyes keretek között Ungvár térségében készítették el. A gázszállítás 1979. januárjában indult el. A vezeték a „Szojuz", illetve „Szövetség" elnevezést kapta szimbolizálva a beruházásban résztvevő országok együttműködését.

Az építkezés befejeztével napvilágra kerültek olyan információk, melyek szerint az ott dolgozó magyar munkások közül többen súlyos és maradandó egészség károsodást szenvedtek. Egyes állítások szerint a munkaterület sugár- és kémiailag fertőzött területen volt, ill. kezdetben a dolgozók nem jutottak hozzá megfelelő minőségű ivóvízhez, és nem volt fürdési lehetőség sem. (Réz Kata: Magyarok a halálzónában. Orenburg-Tengíz. Debrecen, 1990. 5-44.) Az építkezést vezető Placskó József mérnök azonban a vállalkozásról írt könyvében részletesen kifejti, hogy az orvosszakértői vélemények értelmében és egyes tanúk szerint a munkakörülmények megfelelőek voltak és az esetleges megbetegedések valószínűleg nem az ottani viszonyok miatt keletkeztek. E vélemény igazságtartalmát viszont gyengíti akkori vezető beosztása a munkálatokban. (Placskó József: Volt egyszer egy Orenburg. Zalaegerszeg, 2005. 140-164.)

A közreadott levéltári dokumentum a Magyar Országos Levéltár külügyminisztériumi iratai között található. A forrás egy Általános Egyezményt és egy Jegyzőkönyvet tartalmaz, amelyek a „Szövetség" gázvezeték építésének szabályozását, ill. a kitermelt földgáz elosztását írják le. Az Általános Egyezmény 10 cikkelyből áll, amely felsorolja résztvevő országokat, az átadás határidejét, a szállítandó földgáz mennyiségét és minőségét, ill. szabályozza az érintett országok kötelezettségeit.

Az Általános Egyezmény részét képező Jegyzőkönyv kilenc pontból áll, a kivitelezés pénzügyi részét és a szakaszok építésének tagországok közötti felosztását írja le. A dokumentum pénzügyi része nem elvont gazdaságossági számításokat tartalmaz, hanem általános keretbe foglalja a pénzügyi-költségvetési elszámolásokat.

Ezen a napon történt március 09.

1916

Németország hadat üzen Portugáliának.
– Az ötödik isonzói csata kezdete. Az olasz hadsereg nagy erejű támadásait az osztrák-magyar...Tovább

1918

Szovjet-Oroszország kormánya Moszkvába költözik.Tovább

1919

Márkus Miklós visszaemlékezése szerint ekkor alakult meg ismét a Magyar Cserkész Szövetség.Tovább

1942

Kállay Miklós miniszterelnök kormányt alakít.Tovább

1945

Az amerikai légierő 343 bombázója szőnyegbombázást indított Tokió ellen elpusztítva a város 250 000 épületét és 83 000 lakosát.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők