Az első világháború orosz frontján megkezdődik a limanowai csata.Tovább
Az orenburgi gázvezeték építése
„A szerződő Felek megállapodtak, hogy sokoldalú együttműködést szerveznek az orenburgi gázkondenzációs lelőhely kiaknázásában és a Szovjetunió területén gázfeldolgozó üzem és 1420 mm átmérőjű, 75 atm üzemi nyomású fővonalú gázvezeték építésében Orenburg körzettől a Szovjetunió nyugati határáig (Uzsgorod [Ungvár] város körzetében), valamint a gázvezeték építésével kapcsolatos objektumok építésében. […] Emellett a nevezett fővonalú gázvezeték és a vele kapcsolatos objektumok a Szovjetunió tulajdonát fogják képezni.”
Bevezetés
A KGST Tanácsa 1973. június 5-8. között tartott XXVII. prágai ülésszakán érdekelt tagállamok kormányfői elhatározták, hogy távlati földgázigényeik kielégítése céljából részt vesznek az Ural folyó melletti Orenburgnál található földgázlelőhely kiaknázásában, ill. az Orenburgtól a Szovjetunió nyugati határáig húzódó gázvezetéknek és üzemeltető berendezéseinek a közös megépítésében.
Az orenburgi gázvezeték építése a KGST országok legnagyobb közös beruházása volt, amelyben hét tagország vállalt szerepet: Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Német Demokratikus Köztársaság, Románia, Szovjetunió és Magyarország. A közös vállalkozás a KGST szófiai ülésszakán 1974. június 21-én vette kezdetét, ahol aláírták az orenburgi gázlelőhely közös kitermeléséről és gázvezeték építéséről szóló Egyezményt. Ugyanekkor fogadták el az Általános Egyezményhez tartozó Jegyzőkönyvet is, amely a feladatok részletesebb szabályozását foglalta magába.
1974-ben megalakult az Orenburgi Gázvezetéképítési Kormánybizottság, amely létrehozta az Orenburgi Gázvezetéképítési Kormánybizottság Operatív Bizottságát. A beruházás lebonyolítására a Nehézipari Minisztérium felügyelete alá tartozó Petrolkémiai Beruházási Vállalatot (Petroliber, ma: Vegyépszer) jelölték ki. A gázvezeték tervezett hossza 2750 km volt, amit öt szakaszra osztottak fel.
A szakaszok építését az eredeti megállapodások értelmében a következőképpen osztották fel a tagországok között: I. szakasz: Lengyelország 558 km, II. szakasz: Csehszlovákia 562 km, III. szakasz: Magyarország 596 km, IV. szakasz: NDK 518 km, V. szakasz: Bulgária 516 km. Románia az orenburgi gázmező közelében létesítendő gázfeldolgozó üzemek felszerelésének megvásárlásához szükséges konvertibilis valuta biztosításával járult hozzá a vállalkozáshoz.
A szakaszok építésének forgatókönyvét azonban több ízben módosították, melynek következtében Magyarország végül az V. szakasz (Guszjatyin-Bogorodcsani-Huszt) építését végezte el. Az építkezést 1975-ben kezdték el, a gázszállítás pedig 1979 januárjában indult el. A vezetékrendszer kapacitása évente 28 milliárd m3 volt, amelyből a gázturbinák fogyasztása 4 milliárd m3/év. A 24 milliárd m3/év gázból a Szovjetunió saját céljára 9 milliárd m3/év gázt használt. Az építkezésben résztvevő országok 15 milliárd m3/év gázt kaptak, amelyből Magyarországnak 2,8 milliárd m3 gáz jutott évente.
Érdekes azonba, és ez jelzi a Szovjetunió valamint a többi szatelit ország viszonyát, hogy már az Egyezmény első cikkelyében rögzítik: „A nevezett fővonalú gázvezeték és a vele kapcsolatos objektumok a Szovjetunió tulajdonát fogják képezni."
Még mielőtt arra gondolnák, hogy a pénzügyi alapokat a Szovjetunió adja, a III. cikkely egyértelművé teszi, hogy a résztvevő országok biztosítják "a gázvezeték teljes komplexumának (kulcsrakész) létesítését saját erőikből és eszközeikkel." Még a "szabadon konvertálható valutát" is a szövetségeseknek (Románia) kellett előteremteni, hogy a Szovjetunió megvásárolhassa a szükséges berendezéseket. A Szovjetunió lényegében az építkezés lehetőségét biztosította az építettők számára. Az alvállalkozónak lefokozott szövetségesek "szigorúan a Szovjetunióban érvényes szabályoknak, normáknak" megfelelően dolgozhattak.
A Szovjetunió e szerződéssel lényegében egy igen kedvezményes hitelt biztosított magának, hiszen a szövetségesek kiadásait 12 év alatt gázszállításokkal kellett törlesztenie. (Jegyzőkönyv 2. pont)
A vezetékkel a szocialista országok gazdaságilag is mégjobban függő helyzetbe kerültek a Szovjetuniótól, bár azt a körülményt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy hosszú távú gazdaságpolitikai szempontok alapján a grandiózus beruházás helyett az akkori döntéshozók más alternatívát nem találtak. Az akkori gazdaságossági számítások alapján az orenburgi földgáz mind a fajlagos beruházási ráfordítások, mind a fajlagos költségek szempontjából jóval gazdaságosabb volt a fűtőolaj importnál és a hazai szénből előállított gáznál.
A gázvezetéken az ún. „vörös-varratot", amely a vezeték elkészülését jelentette 1978. október 27-én ünnepélyes keretek között Ungvár térségében készítették el. A gázszállítás 1979. januárjában indult el. A vezeték a „Szojuz", illetve „Szövetség" elnevezést kapta szimbolizálva a beruházásban résztvevő országok együttműködését.
Az építkezés befejeztével napvilágra kerültek olyan információk, melyek szerint az ott dolgozó magyar munkások közül többen súlyos és maradandó egészség károsodást szenvedtek. Egyes állítások szerint a munkaterület sugár- és kémiailag fertőzött területen volt, ill. kezdetben a dolgozók nem jutottak hozzá megfelelő minőségű ivóvízhez, és nem volt fürdési lehetőség sem. (Réz Kata: Magyarok a halálzónában. Orenburg-Tengíz. Debrecen, 1990. 5-44.) Az építkezést vezető Placskó József mérnök azonban a vállalkozásról írt könyvében részletesen kifejti, hogy az orvosszakértői vélemények értelmében és egyes tanúk szerint a munkakörülmények megfelelőek voltak és az esetleges megbetegedések valószínűleg nem az ottani viszonyok miatt keletkeztek. E vélemény igazságtartalmát viszont gyengíti akkori vezető beosztása a munkálatokban. (Placskó József: Volt egyszer egy Orenburg. Zalaegerszeg, 2005. 140-164.)
A közreadott levéltári dokumentum a Magyar Országos Levéltár külügyminisztériumi iratai között található. A forrás egy Általános Egyezményt és egy Jegyzőkönyvet tartalmaz, amelyek a „Szövetség" gázvezeték építésének szabályozását, ill. a kitermelt földgáz elosztását írják le. Az Általános Egyezmény 10 cikkelyből áll, amely felsorolja résztvevő országokat, az átadás határidejét, a szállítandó földgáz mennyiségét és minőségét, ill. szabályozza az érintett országok kötelezettségeit.
Az Általános Egyezmény részét képező Jegyzőkönyv kilenc pontból áll, a kivitelezés pénzügyi részét és a szakaszok építésének tagországok közötti felosztását írja le. A dokumentum pénzügyi része nem elvont gazdaságossági számításokat tartalmaz, hanem általános keretbe foglalja a pénzügyi-költségvetési elszámolásokat.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt december 04.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Az ArchívNet idei ötödik számában megjelenő négy forrásismertetés közül három szorosabban-lazábban kapcsolódik az 1945 után bekövetkező államszocialista fordulathoz, míg a negyedik írás földrajzilag köthető az előbbiekhez. Ez utóbbi forrásismertetés ugyanis Kárpátaljához kötődik, amely a huszadik század során Magyarország, Csehszlovákia és a Szovjetunió részét is képezte. Jelen esetben a helyszín még a Magyar Királyság, az időpont pedig 1914 mint háborús év.
Az időrendet követve első a már említett Kárpátaljához kötődő forrásismertetés Suslik Ádám (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) tollából. A szerző két dokumentum segítségével mutatja be, hogy az 1914 szeptemberében lezajlott orosz betörés után a visszavonuló osztrák-magyar csapatok miként egészítették ki hiányos ellátmányukat rekvirálásokkal az északkelet-magyarországi hadműveleti területen.
Luka Dániel (történész, agrártörténet kutató) írásában az olvasókat 1953-ba, de már a Sztálin halála utáni időszakba kalauzolja el. Az általa ismertetett dokumentum Fehér Lajos kulákokkal kapcsolatos álláspontját mutatja be – amelyek már magukon viselik az „új szakasz” nyomát. A szerző egy érdekességre is felhívja a figyelmet: az 1950-es években két Fehér Lajos is foglalkozott a magyarországi agrárium átalakításával. A téziseket jegyző Fehér Lajos újságíró közülük az ismertebb – voplt azonban egy névrokona, aki az MDP Központi Vezetőségének Mezőgazdasági Osztályán dolgozott. Alkalmasint pedig az is előfordult, hogy a két Fehér Lajos ugyanazon a testületi ülésen volt jelen.
Akárcsak a „kulákkérdés,” úgy a koncepciós perek, illetve azok át-, felülvizsgálata is vastagon kötődnek a régió sztálinista korszakához. Bessenyei Vanda (doktoranda, Szegedi Tudományegyetem) az egyik legismertebb csehszlovák koncepciós per felülvizsgálati folyamatának egy részét mutatja be. Rudolf Slánský, „a csehszlovák Rajk” rehabilitációjának ügyét a hasonló, magyarországi eseményekkel állítja párhuzamba, felhívva a figyelmet arra, hogy 1953 után Budapesten a legfelsőbb vezetésben átrendeződés zajlott, míg Prágában gyakorlatilag 1968-ig megmaradt a neosztálinista irányítás.
Kládek László (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Kormárom-Esztergom Vármegyei Levéltára) forrásismertetése a sztálinista, államosító korszakhoz áttételesen kapcsolódik: a termékeiről jól ismert dorogi hanglemezgyár a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat gyáregységeként működött, amely a különböző államosított cégek egyesítése nyomán 1951-ben jött létre. Az ismertetés a dorogi üzemegység létrejöttét, valamint működésének első éveit mutatja be részletesen.
Az idei ötödik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Az ArchívNet szerkesztőségen egyben továbbra is várja a jövő évi lapszámaiba a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2023. november 8.
Miklós Dániel
főszerkesztő