Homokként pergett el a pénz

Kudarc Líbiában

1980 áprilisában a magyar állam 1000 lakás kivitelezésére szerződött Líbiával. Rögtön kiviláglott, hogy a helyi körülmények között, a magyar vállalkozások nem képesek „megélni”. A hatalmas határidőcsúszás miatt a Líbiai Lakásépítési Titkárság 1984. május 5-én levélben tudatta a magyar féllel, hogy a továbbiakban nem kíván együttműködni az építő vállalattal. Ezt követően a Minisztertanács döntése értelmében azonnal le kellett állítania a líbiai lakásépítést, és 1984. augusztus 15-ig le kellett vonulni a helyszínről.

Bevezetés

Az 1970-es években a magyar építőipar - a nagy lakótelepi építkezések befejeztével - kapacitás-felesleggel küszködött. Érthető örömmel fogadta ezért a magyar kormányzat az 1980 áprilisi líbiai-magyar tárgyaláson elhangzott líbiai ajánlatot, amely 1000 lakás kivitelezéséről és az ezekhez kapcsolódó infrastruktúra megteremtéséről szólt. (A magyar fél Tripoliban 300 lakás, Zintánban 700 lakás valamint az ezekhez "kapcsolódó létesítmények" megvalósítására szerződött). A Külkereskedelmi Minisztérium helyzetjelentése alapján, amely rózsaszínű képet festett a vállalkozás jövőjéről, az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium (ÉVM) illetékes tisztviselője utasította a kormány által fővállalkozónak kijelölt céget, az ÉMEXPORT-ot, hogy a Magyar Nemzeti Banktól erre a célra 600 millió Ft "célhitelt" igényeljen. A szerződésben megjelölt munkák kifogástalan, határidőre történő elvégzése esetén 100, 6 millió dollár ütötte volna a magyar vállalkozások, közvetve pedig a magyar állam markát.

Ahogy azonban a terv a megvalósítás fázisába lépett, rögtön kiviláglott, hogy a líbiai körülmények között, a sivatag forró homokjában a magyar vállalkozások nem képesek "megélni". Új eszközök beszerzésére volt szükség; ezt pedig csak nyugati importból lehetett megoldani. A fővállalkozói célhitel összege így hamar 1,2 milliárd forintra szökött, a hitelcsúcs pedig később a 2,2 milliárd Ft-ot is elérte.

A líbiai gazdaság korábban tapasztalt, vagy legalábbis a Külkereskedelmi Minisztérium által diagnosztizált növekedése azonban közel a szerződés megkötésével egyidőben megtorpant. Ennek hatására csökkent a beruházási vásárlóerő és devizatakarékossági intézkedéseket vezettek be Líbiában. A jelentős veszteségek hatására pedig egymás után vonultak ki a líbiai piacról a külföldi építőipari vállalkozások (az NDK, Görögország és Bulgária cégei). A Líbiában a piac új mamutjaként színre lépő ÉMEXPORT esetében ráadásul minden gond egyszerre és "fokozottan" jelentkezett. De hogy is lehetett volna ez másképp egy olyan cég esetében, amely helyi fizetőeszközzel csak elenyésző mértékben rendelkezett, helyi kapcsolatai vagy a helyi viszonyok között, az afrikai piacon otthonosan mozgó alkalmazottai pedig egyáltalán nem voltak?

Az építkezés megvalósítása már eleve jelentős késéssel indult. Az ÉMEXPORT-nál és alvállalkozóinál a likviditási gondok már a kezdet kezdetén jelentkeztek, s a tapasztalatlanság és a szervezetlenség a későbbiekben további problémákat szült.

A gazdasági kormányzat Magyarországon azonban továbbra is azt vette alapul, hogy a két ország közötti politikai kapcsolatok ebben az időszakban rendezettek voltak. Az első kudarcokról értesülve így nem állították le az építkezést, hanem "arab barátaiknál" a szerződés feltételeinek módosításával próbálkoztak. Jobbára eredménytelenül.

A Magyar Nemzeti Bank, miután nyilvánvalóvá vált, hogy lyukas zsebbe rakták az állam pénzét, hazautaltatta a Líbia által kifizetett 7 millió dollár előleget, ezzel a lépéssel viszont még tovább fokozta a cég pénzügyi válságát. Majd utóbb, ismételten racionális döntést hozva, 1983-ban az újabb hitel folyósításának a teljesítését is megtagadta a bank.

Az építkezés nagy nehezen kicsikart, módosított határideje Zintánban 1984 áprilisa, Tripoliban pedig 1983 decembere lett volna. 1983 nyarán, nem sokkal az építkezés tervezett befejezése előtt azonban a minisztérium illetékesei azt állapították meg, hogy a "lakásépítési teljesítés készültségi foka": 8%-os!!! Ekkor már a leghalványabb reménysugár sem mutatkozott a szerződés feltételeinek határidőre történő teljesítésére. A veszteségeket ekkor - az állóeszközök meg nem térüléséből származó veszteséget nem számítva - 1 milliárd Ft-ra becsülték. Ez a későbbiekben tovább nőtt. Az ÉVM "felelős" vezetői a hiányosságokat, a lemaradásokat, a kudarcokat alapvetően vezetői gyengeségnek tekintették. A probléma megoldását így a folyamatos vezetőcserében vélték megtalálni. Az ÉMEXPORT Vállalat élén a líbiai vállalkozás időtartama alatt hét vezérigazgató és egy megbízott vezérigazgató váltotta egymást. Az állandó személyi változások, ezt már talán mondani sem kell, tovább tetézték a bonyodalmakat. Mire letisztult és kialakult volna a fővállalkozói szervezet formája, elbukott a vállalkozás.

Annak ellenére, hogy 1982-től kezdve dollárban milliós, forintban pedig milliárdos hiteleket kapott a vállalat, az építkezés készültségi foka még 1984-ben is csak 18,2 %-os volt. Ilyet pedig sehol a világban, így Líbiában sem néztek el. A megbízó, a Líbiai Lakásépítési Titkárság 1984. május 5-én levélben tudatta a magyar féllel - a kedvezőtlen tapasztalatokra hivatkozva -, hogy a továbbiakban nem kíván együttműködni az ÉMEXPORT-tal. A magyar felet a szükséges intézkedések megtételére kérték, döntési kényszerbe hozva ezzel az aktákat - az ügy kipattanásától tartva - egymás között tologató "felelős" vezetőket.

A Minisztertanács 3227/1984. sz. határozata értelmében az ÉMEXPORT-nak azonnal le kellett állítania a líbiai lakásépítést, és 1984. augusztus 15-ig "el kellett vonulnia" a helyszínről. A határozat értelmében ezzel egyidejűleg bejelentették a Líbiai Lakásépítési Titkárságnak, hogy az ÉMEXPORT a váratlan veszteségek miatt tönkrement és megszűnt. Ugyanakkor azt is közölték az illetékes líbiai vezetőkkel, hogy a két ország között kialakult jó kapcsolatokra való tekintettel az ÉVM mindazonáltal kész a tárgyalásokra. Kész arra, hogy olyan megoldást találjanak, amely egyik fél érdekeit sem sérti.

A "visszatelepülést" ez esetben szokatlan módon, de határidőre teljesítették. Beszédesek az ÉMEXPORT líbiai teljesítményét jellemző számadatok: a vállalat felszámolási nyitó mérlege szerint a hitelezők követelése összesen 4 milliárd forintra rúgott, a Magyar Nemzeti Banknak 2,5 milliárd Ft. veszteséget okozott a cég, a Líbiai Lakásépítési Titkárság felé el nem számolt előleg összege 1 milliárd forint, a belföldi szállítói követelés pedig 300 millió Ft volt.

A felelősöket azóta is keresik.

Ezen a napon történt december 09.

1917

Románia fegyverszünetet köt a központi hatalmakkal.Tovább

1941

Kína hadat üzen Japánnak, Németországnak és Olaszországnak.Tovább

1948

A kecskeméti Bethlen Kata Tanítónőképzőben – központi utasításra – Mindszenty ellenes tüntetést szerveztek, amire öt III. éves leány nem...Tovább

1967

Nicolae Ceaușescu Románia elnöke lesz.Tovább

1980

A PB jelentést fogadott el a belső ellenzéki, ellenséges tevékenységről. Megállapították, hogy a hetvenes évek második felében, a korábban...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Sport, társadalom, politika a 20. században

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: /és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben” ‒ írta Pierre de Coubertin báró 1912-ben az Óda a sporthoz című versében. Coubertin a modern olimpiai eszme egyik legkiválóbb képviselője volt: mélyen hitt abban, hogy a sport, a tisztességes versengés önbizalmat ad, erkölcsös jellemet formál, megnemesíti az embereket, és hozzájárul a népek megbékéléséhez. Az ókori olimpiák példája nyomán azt szerette volna, ha a játékok idejére szünetelnének a háborúk, és béke honolna a földön. Meg volt győződve arról, hogy az emberiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen a világbéke, és ezt leginkább a sport segítségével lehet megvalósítani. Szép és tiszta elgondolása azonban illúziónak bizonyult. Ha ugyanis visszatekintünk a 20. század történelmére, azt látjuk, hogy a politikai, gazdasági, ideológiai megfontolások a legtöbb esetben felülírták az olimpiai eszmét. A két pusztító erejű világháború, az 1945 utáni évtizedek nagyhatalmi szembenállása, vagy a harmadik világban lezajlott számos helyi fegyveres konfliktus mind azt bizonyítja, hogy az elmúlt évszázadban a politikusok többsége az együttműködés, a megbékélés helyett inkább a nyers érdekérvényesítés eszközeit választotta.

Magyarországon a sport a 19. század végén, a 20. század elején vált egyre népszerűbbé: az úszás, az evezés, a korcsolyázás, az atlétika, a kerékpározás mellett elsősorban a labdarúgás. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-ben alakult meg, ekkor indult el az első hazai bajnokság is. Az első kettőt az ország legrégebbi futballcsapata, az 1897-ben létrejött BTC (Budapesti Torna Club) nyerte, ezt követően több mint két évtizedig az FTC (Ferencvárosi Torna Club) és az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) versenyzett az első helyért. Rivalizálásuk ‒ sokszoros áttételen keresztül ‒ a magyar társadalom keresztény‒zsidó ellentétét is kifejezte. A két világháború közötti időszakban a sport tömeges méretű időtöltéssé vált, a versenysportok terén pedig Magyarország nagyhatalom lett. Ugyanakkor a testnevelés ‒ amelyet már 1921-ben kötelezővé tettek az iskolákban ‒ egyre nyíltabban kapcsolódott össze a militarista szellemű neveléssel. 1947 és 1951 között szovjet mintára a sportot is állami ellenőrzés alá vonták. Mivel továbbra is a labdarúgás volt az egyik legnépszerűbb sportág, az 1950-es években leginkább ezt politizálták át. Az Aranycsapat kiugró nemzetközi sikereiből a hatalom is igyekezett profitálni, és a sikereket saját diadalaként könyvelte el. A diktatúra nyomásának enyhülésével a politika a sportból is kezdett visszavonulni. E folyamat azonban korántsem volt teljes, ezt az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is bizonyítja. A Magyar Olimpiai Bizottság ugyanis kénytelen volt elfogadni a pártvezetés azon „ajánlatát”, hogy a Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók se vegyenek részt ezen az olimpián. A politikának ez a durva és közvetlen beavatkozása komoly törést okozott a magyar sportban, ami a későbbi eredményekben is megmutatkozott.

Az ArchívNet idei 4‒5. összevont számának fő témája tehát: „Sport, társadalom, politika a 20. században”. A témaválasztás azért is aktuális, mert a világjárvány miatt 2020 helyett az idén rendezték meg a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Összeállításunkban tizenegy írást közlünk, ezek közül hét kapcsolódik szorosan a témához. Sipos-Onyestyák Nikoletta a politika és a sport kapcsolatát vizsgálja az ún. kis-hidegháború korszakában, külön-külön részletezve a moszkvai, a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát. Koós Levente egy 1963-as labdarúgó-mérkőzés kapcsán elemzi a Kádár-korszak legproblémásabb egyesületének számító FTC és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. Kántás Balázs és Szerényi Ildikó az egykor világhírű, de mára elfeledett sakkfeladvány-szerző, Neukomm Gyula eseménydús életét eleveníti fel személyes dokumentumok segítségével. Kiss András írása arról szól, miként kapcsolódott össze a két világháború között a testedzés a militarista neveléssel, és milyen szerepet játszottak ebben a vállalatok. Sáfár Gyula az 1950-es évek, míg Szabó Csaba Gábor a Kádár-korszak tömegsportját taglalja a Békés megyei spartakiádok, illetve a Komáromi Állami Gazdaság sportkörei vizsgálata alapján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán a százéves korában nemrég elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg és Magyarország sportkapcsolatairól ír annak kapcsán, hogy a herceg a múlt század hetvenes éveiben sportemberként többször megfordult Magyarországon, részt vett a Magyar Lovassport Szövetség által szervezett bajnokságokon, és a nemzetközi versenyeken is a magyar csapat riválisának számított. Négy további forrásközlést is olvashatunk. Völgyesi Zoltán a gyermekvasút építését és az ehhez kapcsolódó korabeli kommunista propagandát mutatja be. Csikós Gábor és Ö. Kovács József Varga Zsuzsanna közelmúltban megjelent, a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyaló angol nyelvű könyve kapcsán készít mérleget a jelenkortörténeti források feltárásának és értelmezésének módszertani kérdéseiről. Összeállításunk zárásaként Veres Emese-Gyöngyvér a székelyföldi evangélikus missziós egyház történetéről ír, Somorjai Ádám OSB pedig Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentéseit közli és beszámol a nuncius 1945-ös távozásáról is.

Budapest, 2021. november 26.

L. Balogh Béni

főszerkesztő