Nem csonka bank(csonk)ok

Az 1948-as államosítás után csakhamar kiderült, hogy számos pénzintézetnél nem sikerült a részvények 100%-át megszereznie a magyar államnak, így nem tudta felszámolni ezeket. Papíron ezeket a pénzintézeteket tovább kellett működtetni: tehát kellett bejelentett székhely, igazgatótanács, felügyelőbizottság, közgyűlés, alkalmazottak, pecsét, folyószámla az MNB-nél stb. Másrészt ezeknek a pénzintézetek tovább élése azt is jelentette, hogy követeléseik, letéteik, ingatlantulajdonlásaik is élők maradtak, és bankcsonkokként évtizedekig tovább vegetáltak.

Bevezető

A magyar közgondolkodásban és közbeszédben erősen él az a ‑ valljuk be, kissé sematikus kép -, hogy az 1945, de különösen az 1948 utáni Magyarországon - leszámítva a mesterségesen létrehozott szövetkezeteket ‑ csak és kizárólag állami vállalatok működtek. Ez az állítás több okból is pontosításra, finomításra szorul. Egyrészt, a II. világháború utáni Európában az államosítás teljesen bevett eljárás volt, bár kétségtelen különböző okokra visszavezethetően. Franciaországban például a kollaboráns, vagyis a megszálló németekkel együttműködő vállalatokat államosították. Másrészt több országban - főleg a Szovjetunió által megszállt Közép- és Kelet-Európai országokban ‑ problémát jelentett a külföldi tulajdonhányadok sorsa. Bár a jaltai megállapodás kvázi rendezte a német tulajdonhányadok sorsát (ezeket háborús jóvátétel címén a Szovjetunió kapta meg), de ez az út nyilván nem volt járható más államok

. Vagyis régiónkban és így Magyarországon is működtek 1945 külföldi tulajdoni hányadú .

Magyarországon az államosítás folyamata - legalábbis a törvényi szabályozás szintjén - már 1945-ben, elkezdődött. Míg a bányákat vagy éppen a nehézipart igen korán, 1945-1946-ban államosították, addig a gazdaság motorját jelentő bankok esetén ez a lépés, pontosabban lépések csak 1947-ben és 1948-ban történtek meg, az 1947. évi XXX. és 1948. évi XXXVI.

.

Az államosító hatalom azonban itt is szembesült mind a bankrendszer sokszínűségével, mind pedig a tulajdonosi szerkezet

. Az államosításokig - még a trianoni országhatárokon belül is - több tucatnyi pénzintézet működött. Ezek állami kézbe vétele összetett feladat volt.

Szabadság tér, Magyar Nemzeti Bank épülete (1966)
Fotó: Fortepan 03988

Ennél lényegesen összetettebb probléma volt a magyar pénzintézetek, különösen a nagybankok tulajdonosi szerkezetében a nem egyszer jelentős külföldi tulajdonrész léte. Még az 1924-ben létrejött Magyar Nemzeti Bankban is jelentős külföldi tulajdonrész volt. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy vajon egy jórészt külföldi tulajdonban lévő jegybankkal miként lehet egy kommunista elvek szerint központosított gazdaságpolitikához szükséges monetáris politikát támogattatni. Az MNB csak 1967-ben került 100%-ig a magyar állam tulajdonába az 1967 évi 36. tvr. egyik

. A magyar állam ekkor - elsősorban a külföldi, illetve a külfölddel való tranzakciók lebonyolítását - teljes mértékben az általa felügyelt keresztül hajtotta végre. Érdemes megjegyezni, hogy a PK gyakorlatilag a rendszerváltásig kiemelkedő szerepet játszott a magyar állam és állampolgárok külföldi, illetve külföldi állampolgárok, sőt egyes esetekben államok magyarországi követeléseinek lebonyolításában. Így például a II. világháború után a PK feladata volt, hogy a Németországba „kivitt" magyar vagyonelemek után kutasson; de komoly feladata volt a PK-nak a BEG (Bundesentschädigungsgesetz - Szövetségi Kártérítési Törvény) és a BRÜG (Bundesrückerstattungsgesetz - Szövetségi Visszaszolgáltatási Törvény) kárpótlások magyarországi is.

Az államosítás során szintén generális, s kvázi egyfajta technikai probléma volt az adott vállalat vagy bank részvényeinek begyűjtése. Ne feledjük, a részvények ekkor még materializáltak, s annál volt a szavazati jog, akinél a részvények!

Az 1948. évi XXXVI törvény a külföldi tulajdonhányadok tekintetében az 1948. évi XXV. törvény 11 §-át tekintette irányadónak:

(1) A jelen törvény alapján történő állami tulajdonbavétel nem terjed ki külföldi állampolgárok és külföldön székhellyel bíró jogi személyek tulajdonára (részvényeire, érdekeltségére), feltéve, hogy a tulajdonszerzés az annak időpontjában hatályos magyar jogszabályoknak megfelelt.

(2) Az (1) bekezdésben foglalt rendelkezést nem lehet alkalmazni abban az esetben, ha a tulajdonszerzés az 1945. évi január hó 20. napja után történt. Ha azonban a tulajdon az 1947. évi XVIII. törvénybe iktatott békeszerződés 28. cikke alá tartozik, vagy a tulajdonszerzés jogszabályon, illetőleg államközi egyezményen alapszik, az állami tulajdonbavétel alól a szerzés időpontjára tekintet nélkül mentes.

(3) Az (1) bekezdés alkalmazása szempontjából külföldi állampolgárnak csak azt lehet tekinteni, aki korábban magyar állampolgár nem volt, vagy akinek magyar állampolgársága az 1931. évi augusztus hó 8. napja előtt elbocsátás vagy más törvényes rendelkezés folytán megszűnt, s valamely külföldi államban ugyanezen határnap előtt állampolgárságot szerzett.

(4) Az (1) bekezdés alkalmazása szempontjából nem lehet külföldinek tekinteni azt a külföldi székhellyel bíró jogi személyt, amely magyar állampolgárok vagy belföldi jogi személyek érdekeltségébe tartozik, feltéve, hogy a belföldi érdekeltség az 50%-ot eléri."

Bár 1948-ra az államosítás már „csúcsra járt", csakhamar kiderült, hogy számos pénzintézetnél nem sikerült a részvények 100%-át megszereznie a magyar államnak, így nem tudta felszámolni ezeket. Ez nem csupán „szépséghiba" volt. Ez azt is jelentette, hogy papíron ezeket a pénzintézeteket tovább kellett működtetni: tehát kellett bejelentett székhely, igazgatótanács, felügyelőbizottság, közgyűlés, alkalmazottak, pecsét, folyószámla az MNB-nél stb., stb. Másrészt ezeknek a pénzintézetek tovább élése azt is jelentette, hogy követeléseik, letéteik, ingatlantulajdonlásaik is élők maradtak! Több mint puszta érdekesség, hogy még a 2000-es években is volt olyan telek Budapesten, ahol az építkezés azért nem tudott elindulni, mert egy már nem működő banknak még mindig élő jelzáloga volt az adott telken. Ezek az egykori pénzintézetek kvázi működésük miatt a hivatalos magyar pénzügyi zsargonban bankcsonkokként voltak ismertek. Kétségtelen tény, bizonyos szempontból ezek a bankcsonkok is jelentettek egyfajta kapcsolatot a „nyugattal" akár tulajdonosaikon, akár követeléseiken keresztül.

1977-ben - bár az állam igyekezett folyamatosan felszámolni ezeket a bankcsonkokat - még mindig 18 ilyen, csak papíron lévő egykori pénzintézet (vagy néhány esetben pénzügyi tranzakciókat is végrehajtó cég) szerepelt a nyilvántartásában:

1.                  Angol Magyar Bank

2.                  Általános Váltóüzlet Rt.

3.                  Belvárosi Takarékpénztár

4.                  Budapest Székesfővárosi Községi Takarékpénztár

5.                  LEBOSZ (Földbirtokrendezés Lebonyolítására Alakult Szövetkezet)

6.                  Magyar Általános Bank és Áruforgalmi Rt.

7.                  Magyar Általános Hitelbank

8.                  Magyar Forgalmi Bank Rt.

9.                  Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank

10.              Magyar Pénzintézetek Záloglevél Kibocsátó Szövetkezete

11.              Magyar Postatakarékpénztár

12.              Nemzeti Takarékpénztár

13.              Országos Magyar Ipari Jelzálogintézet Rt.

14.              Országos Szövetkezeti Hitelintézet

15.              Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület

16.              Pesti Magyar Kereskedelmi Bank

17.              Sigma Rt.

18.              Immobilia Rt.

Az alábbiakban három eddig nem közölt dokumentumot teszünk közzé, mintegy példaként felhozva a fentiekben vázoltakra. Mindhárom forrás a Pénzintézeti Központ iratanyagában (MNL OL XIX-L-20) található meg.

Az első egy dokumentum összesítés ezeknek a bankcsonkoknak a kezén lévő ingatlanokról. Nem annyira a földterület nagysága, hanem sokkal inkább földrajzi eloszlása miatt érdemes kicsit elveszni a forrásban. Hisz nem csak fővárosi, hanem szép számmal Balaton parti ingatlanokat is találunk a listán.

A második a gyakorlatilag 1960 óta még papíron sem működtetett Budapest Székesfőváros Községi Takarékpénztár R. T. felszámolását írja körül, illetve tesz rá javaslatot.

A harmadikként közölt dokumentum az 1977-ben még működő bankcsonkokat és azok vezetőit sorolja fel, mintegy alátámasztandó, hogy ezek működtetése is pénzt, időt és energiát emésztett fel. Vagyis a közkeletűen „lepapírozásnak" mondott dolog sem mindig oly egyszerű a gyakorlatban...

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt szeptember 17.

1939

A szovjet hadsereg betör Lengyelországba és elfoglalja annak Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia területeit (a Molotov–Ribbentrop-paktum...Tovább

1963

Elindul a Malév első Európán kívüli járata Kairóba, athéni közbülső leszállással Il–18-as típusú gépekkel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő