Nem csonka bank(csonk)ok

Az 1948-as államosítás után csakhamar kiderült, hogy számos pénzintézetnél nem sikerült a részvények 100%-át megszereznie a magyar államnak, így nem tudta felszámolni ezeket. Papíron ezeket a pénzintézeteket tovább kellett működtetni: tehát kellett bejelentett székhely, igazgatótanács, felügyelőbizottság, közgyűlés, alkalmazottak, pecsét, folyószámla az MNB-nél stb. Másrészt ezeknek a pénzintézetek tovább élése azt is jelentette, hogy követeléseik, letéteik, ingatlantulajdonlásaik is élők maradtak, és bankcsonkokként évtizedekig tovább vegetáltak.

Bevezető

A magyar közgondolkodásban és közbeszédben erősen él az a ‑ valljuk be, kissé sematikus kép -, hogy az 1945, de különösen az 1948 utáni Magyarországon - leszámítva a mesterségesen létrehozott szövetkezeteket ‑ csak és kizárólag állami vállalatok működtek. Ez az állítás több okból is pontosításra, finomításra szorul. Egyrészt, a II. világháború utáni Európában az államosítás teljesen bevett eljárás volt, bár kétségtelen különböző okokra visszavezethetően. Franciaországban például a kollaboráns, vagyis a megszálló németekkel együttműködő vállalatokat államosították. Másrészt több országban - főleg a Szovjetunió által megszállt Közép- és Kelet-Európai országokban ‑ problémát jelentett a külföldi tulajdonhányadok sorsa. Bár a jaltai megállapodás kvázi rendezte a német tulajdonhányadok sorsát (ezeket háborús jóvátétel címén a Szovjetunió kapta meg), de ez az út nyilván nem volt járható más államok

. Vagyis régiónkban és így Magyarországon is működtek 1945 külföldi tulajdoni hányadú .

Magyarországon az államosítás folyamata - legalábbis a törvényi szabályozás szintjén - már 1945-ben, elkezdődött. Míg a bányákat vagy éppen a nehézipart igen korán, 1945-1946-ban államosították, addig a gazdaság motorját jelentő bankok esetén ez a lépés, pontosabban lépések csak 1947-ben és 1948-ban történtek meg, az 1947. évi XXX. és 1948. évi XXXVI.

.

Az államosító hatalom azonban itt is szembesült mind a bankrendszer sokszínűségével, mind pedig a tulajdonosi szerkezet

. Az államosításokig - még a trianoni országhatárokon belül is - több tucatnyi pénzintézet működött. Ezek állami kézbe vétele összetett feladat volt.

Szabadság tér, Magyar Nemzeti Bank épülete (1966)
Fotó: Fortepan 03988

Ennél lényegesen összetettebb probléma volt a magyar pénzintézetek, különösen a nagybankok tulajdonosi szerkezetében a nem egyszer jelentős külföldi tulajdonrész léte. Még az 1924-ben létrejött Magyar Nemzeti Bankban is jelentős külföldi tulajdonrész volt. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy vajon egy jórészt külföldi tulajdonban lévő jegybankkal miként lehet egy kommunista elvek szerint központosított gazdaságpolitikához szükséges monetáris politikát támogattatni. Az MNB csak 1967-ben került 100%-ig a magyar állam tulajdonába az 1967 évi 36. tvr. egyik

. A magyar állam ekkor - elsősorban a külföldi, illetve a külfölddel való tranzakciók lebonyolítását - teljes mértékben az általa felügyelt keresztül hajtotta végre. Érdemes megjegyezni, hogy a PK gyakorlatilag a rendszerváltásig kiemelkedő szerepet játszott a magyar állam és állampolgárok külföldi, illetve külföldi állampolgárok, sőt egyes esetekben államok magyarországi követeléseinek lebonyolításában. Így például a II. világháború után a PK feladata volt, hogy a Németországba „kivitt" magyar vagyonelemek után kutasson; de komoly feladata volt a PK-nak a BEG (Bundesentschädigungsgesetz - Szövetségi Kártérítési Törvény) és a BRÜG (Bundesrückerstattungsgesetz - Szövetségi Visszaszolgáltatási Törvény) kárpótlások magyarországi is.

Az államosítás során szintén generális, s kvázi egyfajta technikai probléma volt az adott vállalat vagy bank részvényeinek begyűjtése. Ne feledjük, a részvények ekkor még materializáltak, s annál volt a szavazati jog, akinél a részvények!

Az 1948. évi XXXVI törvény a külföldi tulajdonhányadok tekintetében az 1948. évi XXV. törvény 11 §-át tekintette irányadónak:

(1) A jelen törvény alapján történő állami tulajdonbavétel nem terjed ki külföldi állampolgárok és külföldön székhellyel bíró jogi személyek tulajdonára (részvényeire, érdekeltségére), feltéve, hogy a tulajdonszerzés az annak időpontjában hatályos magyar jogszabályoknak megfelelt.

(2) Az (1) bekezdésben foglalt rendelkezést nem lehet alkalmazni abban az esetben, ha a tulajdonszerzés az 1945. évi január hó 20. napja után történt. Ha azonban a tulajdon az 1947. évi XVIII. törvénybe iktatott békeszerződés 28. cikke alá tartozik, vagy a tulajdonszerzés jogszabályon, illetőleg államközi egyezményen alapszik, az állami tulajdonbavétel alól a szerzés időpontjára tekintet nélkül mentes.

(3) Az (1) bekezdés alkalmazása szempontjából külföldi állampolgárnak csak azt lehet tekinteni, aki korábban magyar állampolgár nem volt, vagy akinek magyar állampolgársága az 1931. évi augusztus hó 8. napja előtt elbocsátás vagy más törvényes rendelkezés folytán megszűnt, s valamely külföldi államban ugyanezen határnap előtt állampolgárságot szerzett.

(4) Az (1) bekezdés alkalmazása szempontjából nem lehet külföldinek tekinteni azt a külföldi székhellyel bíró jogi személyt, amely magyar állampolgárok vagy belföldi jogi személyek érdekeltségébe tartozik, feltéve, hogy a belföldi érdekeltség az 50%-ot eléri."

Bár 1948-ra az államosítás már „csúcsra járt", csakhamar kiderült, hogy számos pénzintézetnél nem sikerült a részvények 100%-át megszereznie a magyar államnak, így nem tudta felszámolni ezeket. Ez nem csupán „szépséghiba" volt. Ez azt is jelentette, hogy papíron ezeket a pénzintézeteket tovább kellett működtetni: tehát kellett bejelentett székhely, igazgatótanács, felügyelőbizottság, közgyűlés, alkalmazottak, pecsét, folyószámla az MNB-nél stb., stb. Másrészt ezeknek a pénzintézetek tovább élése azt is jelentette, hogy követeléseik, letéteik, ingatlantulajdonlásaik is élők maradtak! Több mint puszta érdekesség, hogy még a 2000-es években is volt olyan telek Budapesten, ahol az építkezés azért nem tudott elindulni, mert egy már nem működő banknak még mindig élő jelzáloga volt az adott telken. Ezek az egykori pénzintézetek kvázi működésük miatt a hivatalos magyar pénzügyi zsargonban bankcsonkokként voltak ismertek. Kétségtelen tény, bizonyos szempontból ezek a bankcsonkok is jelentettek egyfajta kapcsolatot a „nyugattal" akár tulajdonosaikon, akár követeléseiken keresztül.

1977-ben - bár az állam igyekezett folyamatosan felszámolni ezeket a bankcsonkokat - még mindig 18 ilyen, csak papíron lévő egykori pénzintézet (vagy néhány esetben pénzügyi tranzakciókat is végrehajtó cég) szerepelt a nyilvántartásában:

1.                  Angol Magyar Bank

2.                  Általános Váltóüzlet Rt.

3.                  Belvárosi Takarékpénztár

4.                  Budapest Székesfővárosi Községi Takarékpénztár

5.                  LEBOSZ (Földbirtokrendezés Lebonyolítására Alakult Szövetkezet)

6.                  Magyar Általános Bank és Áruforgalmi Rt.

7.                  Magyar Általános Hitelbank

8.                  Magyar Forgalmi Bank Rt.

9.                  Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank

10.              Magyar Pénzintézetek Záloglevél Kibocsátó Szövetkezete

11.              Magyar Postatakarékpénztár

12.              Nemzeti Takarékpénztár

13.              Országos Magyar Ipari Jelzálogintézet Rt.

14.              Országos Szövetkezeti Hitelintézet

15.              Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület

16.              Pesti Magyar Kereskedelmi Bank

17.              Sigma Rt.

18.              Immobilia Rt.

Az alábbiakban három eddig nem közölt dokumentumot teszünk közzé, mintegy példaként felhozva a fentiekben vázoltakra. Mindhárom forrás a Pénzintézeti Központ iratanyagában (MNL OL XIX-L-20) található meg.

Az első egy dokumentum összesítés ezeknek a bankcsonkoknak a kezén lévő ingatlanokról. Nem annyira a földterület nagysága, hanem sokkal inkább földrajzi eloszlása miatt érdemes kicsit elveszni a forrásban. Hisz nem csak fővárosi, hanem szép számmal Balaton parti ingatlanokat is találunk a listán.

A második a gyakorlatilag 1960 óta még papíron sem működtetett Budapest Székesfőváros Községi Takarékpénztár R. T. felszámolását írja körül, illetve tesz rá javaslatot.

A harmadikként közölt dokumentum az 1977-ben még működő bankcsonkokat és azok vezetőit sorolja fel, mintegy alátámasztandó, hogy ezek működtetése is pénzt, időt és energiát emésztett fel. Vagyis a közkeletűen „lepapírozásnak" mondott dolog sem mindig oly egyszerű a gyakorlatban...

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt január 27.

1944

A szovjet Vörös Hadsereg áttöri Leningrád több mint 2 éve tartó német blokádját.Tovább

1945

A szovjet Vörös Hadsereg felszabadítja a birkenaui és auschwitzi koncentrációs táborokat.Tovább

1967

Több mint 60 ország képviselője aláírja az Atomcsend-EgyezménytTovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

Az ArchívNet idén utoljára összevont számokkal jelentkezik. A publikált forrásismertetések meglehetősen széttartó tematikával bírnak, azonban öt írás mégis rendelkezik metszéspontokkal, hiszen szó esik az 1956 után berendezkedő rendszer tisztségviselőinek lekáderezéséről, a Kádár-kor apróbb, mindennapos visszaéléseiről és egyedülálló, súlyos bűncselekményeiről, illetve az 1945 után fokozatosan állami kontroll alá nyomott római katolikus egyházról is. Az említett írásoktól témájával a hatodik különül el, amely azonban jövőbeli kutatások számára bírhat gondolatébresztő jelleggel.

Az időrendiséget figyelembe véve az első forrásismertetés Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság) Mihalovics Zsigmond jelentéseit bemutató írásának második része: a Katolikus Akció országos igazgatójának több beszámolóját prezentálja, amelyekben Mihalovics részletekbe menően tudósította a szentszéki vezetést arról, hogy az állam milyen, egyre durvább módszerekkel kívánta az uralma alá hajtani a magyarországi római katolikus egyházat.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) írása már az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni időszak egyik intézményének, a Minisztertanács Személyügyi Titkárságának a működését tárja az olvasó elé, amely nem volt közismert, azonban a káderpolitikában 1957 és 1961 között mégis nagy szerepet töltött be.

Az 1950-es évek végén végrehajtott mezőgazdasági kollektivizálási hullám Fejér megyei következményeit mutatja be Pál Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) egy jelentés nyomán: kisebb gazdasági visszaélésektől egészen a komoly sikkasztásokig terjed azon bűncselekmények listája, amelyek a kialakított gazdasági-társadalmi rendszerre adott védekező reakcióként is értelmezhetők.

A korabeli Magyarországon példa nélkül álló bűncselekmény, az 1973-as balassagyarmati túszdráma utóhatásait Bedők Péter (belügyi referens, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) és Halász Tibor (referens, az államhatalom felsőbb szervei, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) két irat segítségével világítja meg, amelyek különlegessége, hogy az egyes megszólalók (például a lehallgatott Kisberk Imre püspök, illetve Nógrád megyei munkavállalók) annak ellenére rendelkeztek az eseményről információval, hogy a hatóságok hírzárlatot rendeltek el.

Szintén egy, a korszakban egyedülálló, maga után hírzárlatot vonó bűncselekményt mutat be levéltári iratok segítségével Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks). A Szépművészeti Múzeumba 1983 novemberében tört be egy olaszokból álló bűnbanda, az elrabolt festményeket végül egy görögországi kolostorban találták meg a nyomozás során. Az „évszázad műkincsrablásáról szóló ismertetés egyik érdekessége, hogy olyan iratokat is kiválogatott a szerző, amelyek a Népszabadságban a hírzárlat ellenére megjelenő rövidhír utáni rendőrségi vizsgálat során keletkeztek.

Magyarország huszadik századi történének egy-egy eseményéről szóló forrásismertetésektől eltér témájában Kiss András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írása, aki egy speciális forráscsoportot járt körül. A fényképek gyakran csak szemléltető eszközként, illusztrációként jelennek meg a történeti munkákban, azonban a fotók a történetírás – jelen esetben a gazdaságtörténet-írás – forrásai is lehetnek.

A hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2022. december 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő