Tiltakozások a szovjet–magyar közös vállalatok létesítése ellen

„Azt az álláspontot szögeztem le, hogy mi természetesen a legmesszebbmenő mértékben együtt akarunk velük működni […], és én csak egyet kérek: semmi olyan megállapodás nem jöhet létre, amely kifejezetten monopolisztikus jellegű volna […]. Rövidesen kézhez kaptam egy példányt azokból az egyezmény-tervezetekből, amelyeket az orosz urak Moszkvából már készen hoztak magukkal. Amikor elolvastam ezeket a tervezeteket, nagyon megijedtem, mert úgy láttam, hogy ezek a tervezetek erősen az általam aggályosnak tartott monopolisztikus irányban mozognak.”

Bevezetés

Árucsereforgalmi egyezmény megkötése céljából 1945 augusztusában Moszkvába repült Gerő Ernő kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter, valamint Bán Antal iparügyi miniszter. A magyar részről eredetileg 25 millió dollár volumenű kereskedelmi szerződés lényeges kibővítése is gondot jelentett a kormánynak, ezen felül azonban Gerő Ernő parafált egy olyan általános gazdasági egyezményt, amelynek részleteit -- mint Miklós Béla miniszterelnök rögzítette - Bán Antal olyan formában és a sürgősség olyan hangsúlyozásával terjesztette elő, melyek aggodalmasnak látszottak.

Az aggodalom jogos volt. Szovjet részről egy olyan gazdasági együttműködési javaslatot tettek, amely a mezőgazdasági szakemberek cseréjén, gépesítési központok létesítésén alapult; közös magyar-szovjet kohó- és vasipari vállalatok, közös bauxitkutatások, alumíniumgyárak, olajvállalatok, szénbányák, erőművek, műtrágyagyárak, gépgyárak, hajózási vállalat, légi közlekedési, valamint gépkocsi-forgalmi vállalat létesítését, magyar-szovjet bank alapítását javasolva kilátásba helyezte, hogy elősegítik vegyes vállalatok létesítését más területen is. A tervezet a közös vállalatokban való szovjet és magyar anyagi (tőke és felszerelés) és a vezetési részvétel arányára, a bevételek elosztására, a legfontosabb együttműködési feladatokban ellenőrző bizottság létrehozására, valamint az aláírt egyezmény 5 éves élettartamára vonatkozó előírásokat tartalmazott.

A Gerő Ernő és Mikojan, Anasztász Ivanovics által 1945. augusztus 27-én aláírt keretegyezmény - kétségkívüli ígéretessége ellenére - a jóvátételre és a Magyarországot megszálló szovjet katonaság ellátására vonatkozó kötelezettség mellett további nagy gazdasági és - főleg - politikai megterhelést jelentett az ország számára. Gerő Ernő már 1945. augusztus 29-én tájékoztatást adott a minisztertanácsnak a látogatásáról, ennek részletes kormányszintű megtárgyalására azonban csak 1945. október 12-én, majd október 24-én került sor. Közben főleg a Kisgazdapárt berkeiben folytak a viták. Féltették az ország függetlenségét az erős partner befolyásától, aggódtak a nyugati tőke érdeklődésének megcsappanásától, tartottak Anglia mintegy 400 millió dollárt jelentő érdekeltségének kivonásától, nem utolsó sorban pedig a kommunista befolyás megnövekedésétől, az ország polgári jellegének várható elvesztésétől. Mérlegelték ugyanakkor a szovjet anyagi segítség értékét például a jóvátétel teljesítése szempontjából, s féltek, hogy vonakodás esetén olyan bizalmatlan, sőt rideg légkör alakulhat ki, amely Moszkvát felmentené attól, hogy egyáltalán segítséget nyújtson az országnak. Felmérték a helyzetet a napirendre tűzött választások szempontjából is, s elutasítás esetén a Kisgazdapárt ellenzékbe vonulásának, kettészakadásának, a jobboldal felerősödésének a veszélyétől, éles belpolitikai harcoktól tartottak. Tudatában voltak annak is, hogy a potsdami egyezmény alapján a Szovjetuniónak jutott magyarországi német vagyon az alakuló közös vállalatokhoz való szovjet hozzájárulás részét képezhetné, de tisztában voltak azzal is, hogy a szovjetek működtethették volna ezt a magyar gazdaság érdekeinek figyelembevétele nélkül is, avagy akár leszereltethettek volna minden volt német gyárat, felszerelést, és elszállíthatták volna ezeket Oroszországba.

Ezek az egymásnak ellentmondó szempontok határozták meg a kormány nem kifejezetten baloldali, s nem munkáspárti tagjainak magatartását. A minisztertanács ülésén leghatározottabban Vörös János honvédelmi miniszter lépett fel az ellen, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány rövid működési időszakában olyan nemzetközi megállapodásba bocsátkozzék, amely a következő kormányok működését évekre meghatározná. Álláspontjával szembeni értetlenségen felindulva - a minisztertanácsi ülések esetében szokatlan módon - "Ha tréfának tekintik a dolgot, akkor kénytelen vagyok az ülést elhagyni" megjegyzéssel eltávozott a tárgyalásról.

Gróf Teleki Géza vallás- és közoktatásügyi miniszter volt a másik határozott hangvételű tiltakozó. Hangsúlyozta, hogy "nem kisgazda, nem párttag és így érdektelenül szól a kérdés tárgyi részéhez, de a maga részéről arra a konklúzióra jut, hogy az Észak-Amerikai Egyesült Államok és a Brit Unió kormányához kérdést kell intézni, hogy véleményüket kifejezhessék. "Hangsúlyozta, hogy "tudomása szerint negatív álláspontot foglaltak el, legalábbis a rendelkezésére álló hírek szerint." "Magyarország - mondta - jelenleg még nem kötött békét. Nemcsak a Szovjetunióval áll szemben, hanem mindazokkal, akikkel fegyverszünetet kötött." "Meg kell ismernünk a másik két kormány felfogását."

A kormány azonban 1945. október 12-én végül elfogadta az együttműködési megállapodást. A kormányfő erről a szovjet kormányt, valamint a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot is átiratban értesítette.

Rövidesen kitűnt, hogy a közös vállalatok létrehozása ellen tiltakozók aggályai nem voltak indokolatlanok. 1945. október 15-én az Egyesült Államok moszkvai nagykövete jegyzékben jelentette be kormánya érdeklődését a megállapodás iránt, s a három győztes nagyhatalom együttműködésének a lehetőségét tartotta kívánatosnak. Hasonló tiltakozó jegyzéket adott át a szovjet kormánynak a moszkvai angol nagykövet is. Október 31-én az Egyesült Államok a magyar kormánynál is memorandumban tiltakozott a szovjet-magyar megállapodás ellen.

Miklós Béla miniszterelnök csak november 9-én küldte meg a minisztertanács október 12-ei ülésén elfogadott határozatát és az említett amerikai és angol tiltakozások szövegeit a Nemzetgyűlés elnökének. "Az egyezmény minisztertanácsi tárgyalásán - írta - irányadó elvként fejeződött ki, hogy az egyezmény elvi kikötései az egyes részmegállapodásokat nem érintik és a szerződő feleknek teljesen szabad akarati elhatározása van a tekintetben, hogy milyen tárgykörben, milyen értékű és általában milyen feltételeket tartalmazó szerződést létesítenek. Ennek folytán az általános megállapodás a részmegállapodások tekintetében sem jelent még kötelezettséget." Külön hangsúlyozta, hogy a másik szerződő fél, vagyis a Szovjetunió részvétele a közös vállalatokban, "33%-nál több nem lehet és nem is szokásos többet biztosítani."

A Nemzetgyűlés Politikai Bizottsága - némi vita után - 1945. december 20-ai ülésén, s ugyanazon a napon a Nemzeti Főtanács is jóváhagyta a megállapodást. Erről a külügyminiszter értesítette a három nagyhatalom képviseleteit. Szovjet részről december 26-án ratifikálták az egyezményt s az okmányok kicserélésére 1946. január 10-én Budapesten került sor.

Közben volt egy jelentős eseménye a magyar közéletnek: az 1945. november 4-én megtartott országgyűlési választásokon győzött a Kisgazdapárt. A most már nem ideiglenes kormány létrejöttének lehetővé válása az egyezmény megkötésével szembeni egyik aggály elestét jelentette, ugyanakkor az ellenzők pozícióit meg is erősítette. Ez jutott kifejezésre Miklós Béla miniszterelnök által a Nemzetgyűlés elnökéhez intézett már említett levelében.

Az amerikai és az angol jegyzékek, valamint a magyar belpolitikai változások mindenesetre elhúzták, bizonyos fokig módosították a szovjet kormány állásfoglalását. A korábbi banki, mezőgazdasági, szénbányászati, gépkocsi közlekedési, vegyipari, stb. közös vállalat létrehozásának terveiből csak négy vállalat alapítása maradt előtérben - a légközlekedési, a hajózási, a bauxit-alumíniumipari és az olajipari szovjet-magyar vállalat terve.

A magyar kormány 1946. január 23-án jelölte ki azt a bizottságot, amely a Budapestre érkező szovjet küldötteket a keretszerződés alapján az egyes vállalatok működésének alapelveit, alapszabályzatát kidolgozta. A bizottság vezetését a minisztertanács Gordon Ferenc pénzügyminiszterre bízta.

A tárgyalások heteken, az olajipari és a bauxit-alumíniumipari vállalatok esetében hónapokon át húzódtak. Ezeknek a vitáknak a nyomon kísérése, általános politikai, gazdasági, nemzetközi, alkotmányjogi vonatkozásainak feltárása - bár a minisztertanácsi jegyzőkönyvek (MOL - XIX-A-83-a-1945-1946 - Magyar Országos Levéltár - Minisztertanácsi - jegyzőkönyvek és mellékleteik - 1945-1946) alapján is nyomon követhető a legfontosabb vonulatuk - a történetírás szép feladatát képezhetné. A tárgyalások jellegét, szellemét, a korábbi aggályok jogosultságát élesen megvilágította Gordon Ferencnek az első szovjet-magyar vegyes bizottsági ülés tapasztalatai nyomán a Gazdasági Főtanács 1946. február 14-én tartott beszámolója.

Ezen a napon történt június 18.

1937

Felszáll Moszkvából a „szovjet Lindbergh”: Valerij Cskalov (és társai). ANT-25 típusú gépe az Északi-sark érintésével két nap múlva száll...Tovább

1940

Franciaország tűzszünetet köt a németekkel.Tovább

1972

Az NSZK labdarúgó válogatottja az Európa-bajnokság brüsszeli döntőjén 3-0-ra győzi le a Szovjetunió csapatát.Tovább

1979

Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Jimmy Carter amerikai elnök Bécsben aláírja a SALT-2 megállapodást.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők