Megalakult Debrecenben a Bethlen Gábor Kör, amely az 1920-as évektől a Turullal „szemben álló egyetemi hallgatók gyűjtőhelye” lett.Tovább
Csehszlovák–magyar lakosságcsere- és deportálások
„A Duna másik oldaláról naponta érkező jelentések egybehangzóan megerősítik, hogy az ott élő magyarságot dúvad módjára üldözik, megfosztják legelemibb emberi jogaitól és az embernek vele született jogától, vagyonából kiforgatják és elkobozzák, és a középkori állapotokat megcsúfoló rabszolgasorsra ítélik.”
Bevezetés
Hatvan évvel ezelőtt a minisztertanács 1946. november 22-ei ülésén Gyöngyösi János külügyminiszter megdöbbenést keltő bejelentést tett a csehszlovák hatóságoknak az előző napokban a felvidéki magyarok Cseh- és Morvaországba való áttelepítése, szétszórása ügyében indított akciójáról.
Ez a magyarság elleni intézkedés-sorozat újabb szakaszának kezdetét jelentette. A háborút a győztesek oldalán befejező Csehország és Szlovákia politikusait az államuk egységének - Kárpátalja nélküli - visszaállítására irányuló szándékok vezették. Ez tükröződött az 1945. április 5-én közzétett kassai kormányprogramban is. Beneš Köztársasági elnök egyértelműen leszögezte, hogy
Már 1945 elejétől kezdve lépésről-lépésre korlátozták a felvidéki magyar lakosságot: az aktív németellenesek, az antifasiszták kivételével megfosztották őket az állampolgárságtól, nem vehettek részt a nemzeti bizottságokban, a nemzetgyűlésben, megvonták tőlük az aktív és a passzív választójogot, magyar vidékeken a nemzeti tanácsokat nem a lakosság választása, hanem kinevezés útján hozták létre, bezárták a magyar tannyelvű iskolákat, megtiltották a magyar nyelvű istentiszteletek tartását ott, ahol 1938. október 6-a után vezették be, megszüntették a magyar evangélikus egyház autonómiáját, eltávolították a magyarokat a közszolgálatból, a csehszlovák hadseregben magyarok nem lehettek tisztek és altisztek, a magyar jogászokat és közjegyzőket hivatalvesztésre ítélték, lehetővé tették a magyar származású magánalkalmazottak azonnali elbocsátását, hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák segélyt nem kaphattak, háborús káraikért sem részesülhettek kártérítésben, munkaszolgálatra kötelezték őket, vagyonukat több rendelettel korlátozták, az elkobzott földjeikből csak szlovák származásúak részesülhettek, a tőlük elvett ipari berendezésekért kárpótlást nem kaphattak, lakásaikat elvették a városokban, az idősek elvesztették nyugdíjukat, az őslakos magyarokat minden eszközzel igyekeztek rávenni arra, hogy szlováknak mondják magukat, az 1938. után a felvidékre települt vagy nacionalistának minősített magyarok tízezreit utasították ki, és dobták át Magyarországra. A jogellenes rendelkezések és a felszított nacionalista indulatok elviselhetetlenné tették a magyar lakosság helyzetét.
A csehszlovák kormány - Beneš elgondolásának megfelelően - végleges megoldásra törekedve memorandumban kérte a győztes nagyhatalmak hozzájárulását a szudeta-németek és a felvidéki magyarok teljes kitelepítéséhez. A potsdami értekezlet azonban csak a németek kitelepítését hagyta jóvá, a magyarok ügyében viszont felszólította az érdekelt két kormányt, hogy tárgyalások útján rendezzék a kérdést.
Csehszlovák részről szorgalmazták a tárgyalások mielőbbi megkezdését. Abból indultak ki, hogy számításaik szerint Magyarországon mintegy 450 000 - 500 000 szlovák él, és remélve, hogy ezeket sikerül rábeszélniük a hazatelepülésre, egy lakosságcsere keresztülvitelével sikerül felszámolni a 700.000 lélekszámú szlovákiai magyarság jelentős részét.
A magyar kormány ezzel szemben a békeszerződés aláírásáig nem kívánt belebocsátkozni ilyen cserébe, hiszen ez a magyarok által lakott területek visszacsatolásával kapcsolatos reményeiket tehette teljesen illuzórikussá, mégis a szlovákiai magyarság üldözésének leállítását, helyzetük konszolidálását remélve, hosszabb tárgyalás után elfogadta azt.
Az 1946. február 27-én aláírt lakosságcsere-egyezmény értelmében a csehszlovák fél lehetőséget kapott arra, hogy annyi magyart telepítsen át, amennyi magyarországi szlovák önként áttelepül Csehszlovákiába. A csehszlovák kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy a lakosságcsere lebonyolításának idejére nyugalmi állapotot biztosít a jogon kívüli helyzetben tartott magyarság számára, felfüggeszti magyarellenes törvényeinek és rendelkezéseinek végrehajtását. A magyar kormány ezzel szemben - szuverenitásának részbeni feladásával - hozzájárult ahhoz, hogy a csehszlovák kormány saját tetszése szerint összeállított bizottságot küldjön Magyarország szlovákok által lakott részeire az áttelepülők toborzása céljából. Elfogadta azt is, hogy a szlovákok jelöljék ki a Felvidékről áttelepítendő magyarokat.
A szlovákiai magyarok helyzetével kapcsolatos elvárások nem teljesültek: az egyezmény ellenére folytatódtak a vagyonelkobzások, továbbra sem biztosítottak ellátást az elbocsátott tisztviselőknek, nyugdíjasoknak. E sérelmek ismételt szóvá tétele miatt lelassultak, elhúzódtak a lakosságcsere végrehajtásával kapcsolatos tárgyalások.
Csalódott azonban a csehszlovák fél is. A hatalmas apparátussal folytatott propaganda ellenére csak 92390 magyarországi szlovák jelentkezett áttelepülésre, sőt a csehszlovák részről összeállított névjegyzék átvizsgálása után, ennek mintegy harmadát a magyar Áttelepítési Kormánybiztosság nem fogadta el, mivel a magyarországi infláció legnehezebb időszakában végzett toborzás során anyagi okokból sok nem cseh és nem szlovák személy is jelentkezett, sokan pedig visszavonták az áttelepülésre vonatkozó nyilatkozatukat.
A lakosságcseréhez fűzött reményeik részbeni szétfoszlását látva a csehszlovák kormány a párizsi békekonferenciához fordult. Kérte, hogy kötelezzék Magyarországot 200 000 szlovákiai magyar befogadására. E kérés teljesítését azonban csak a szovjet fél támogatta, a nyugati hatalmak elfogadhatatlannak találták.
A nagyhatalmak magatartását látva a csehszlovák politikusok úgy határoztak, hogy a nemzetközi fórumok kikapcsolásával belügyi kérdésként fogják megoldani a magyar lakosság felszámolását. A békeszerződés aláírása előtti feszült időszakban a cseh és a szlovák nemzeti szervek 1946. augusztus 6-án és 7-én Pozsonyban tartott értekezletükön - a köztársasági elnök 1945. évi 88. számú általános munkakötelezettséget elrendelő dekrétumára hivatkozva döntöttek arról, hogy az észak-csehországi Szudéta-vidéken a németek kitelepítése miatt előállt munkaerőhiányt belső lakosság-átcsoportosítással, elsősorban a dél-szlovákiai, egy tömbben élő magyar lakosság áttelepítésével, azaz szétszórásával oldják meg. Egyben a magyar lakosságú terület szlovák telepesekkel való benépesítését is elhatározták.
A magyarok ellen végrehajtott deportálás jellegű, vagyonelkobzással járó akció 1946. november 17-19-én a Felső-Csallóközben kezdődött, s fokozatosan terjesztették ki a keleti települések felé. A sorra került falvakat katonai egységek zárták körül, majd előre elkészített névjegyzék alapján felszólították a családokat a csomagolásra. Az áttelepítésre ítélteket egy Utasításban tájékoztatták a további sorsuk alakulásáról, a magukkal vihető élelemről, háztartási felszerelésekről, illetve ingatlanaik, a gazdaságban alkalmazható lovaik, marháik, gépeik kötelező visszahagyásáról, azaz elkobzásáról. Az áttelepítés során nem voltak tekintettel sem a gyermekekre sem az aggokra, bár erre a 88/1945. sz. elnöki dekrétum nem nyújtott törvényes alapot. Nem tartották be még a csehszlovákiai német deportálásnál alkalmazott emberiességi szempontokat sem. 1946. decemberében a magyar családok jelentős részének kényszerű eltelepítése mínusz 22 Celsius fokos hidegben történt. A rosszul öltözött gyermekeket és nőket nyitott katonai teherautókon szállították ki a vasúti állomásokra, sok esetben 30-40 kilométer távolságra. A szállítóvagonok fűtéséről nem gondoskodtak. Több haláleset is történt. Megérkezésük után rabszolga vásárra emlékeztető esetek történtek velük, a cseh gazdák a testi erőnlét alapján válogatták ki maguknak a munkaerőket.
A széttelepüléstől, családi kapcsolataik, vagyonuk elvesztésétől megriadt magyar lakosság tömegesen próbált átmenekülni az anyaországba. Ez újabb atrocitásokhoz vezetett. A magyar kormány a február 27-i megállapodás durva megsértése elleni tiltakozásaként felfüggesztette a lakosságcsere lebonyolításáról folytatott tárgyalásokat. Magyarázatot kért a csehszlovák kormánytól. Több baloldali személyiség, így Böhm Vilmos, Szakasits Árpád, Supka Géza, Károlyi Mihály közvetlenül Beneš elnökhöz [popup title="„a cseh demokrácia kiemelkedő képviselőjéhez fordult [!]"" format="Default click" activate="click" close text="Böhm Vilmos válogatott politikai levelei. 1914–1949. Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta Szabó Éva és Szűcs László. Napvilág Kiadó. Bp., 1997. 339–342., 357–361.; Károlyi Mihály levelezése V. 1945–1949. Szerkesztette Hajdu Tibor. Napvilág Kiadó. Bp., 2003., 300–310.; Supka Géza leveleit lásd: Világ. 1946. december 1. "] Beneš azonban szemforgató módon hárította el a megegyezést kereső közeledést.
„A két világháború közötti időben gyakorolt kisebbségvédelem - írta többek közt válaszként Károlyinak - ahelyett, hogy nyugalmat és békét hozott volna, német és magyar részről olyan visszaélésekre vezetett (revizionista célok szolgálatában), amelyek egyenesen a második világháborút eredményezték. Ilyen teljes és tragikus kudarc után a kisebbségvédelemmel nem lehet tovább kísérletezni. [...] Sajnálom, hogy egyes, a csehszlovák törvényekkel ellentétben álló incidensek megtörténhettek, de ilyen esetekben a kormányhatóságok azonnal közbeléptek és hasonló incidensek megismétlődését megakadályozták" - állította, mintha nem lett volna tudomása arról, hogy a deportálásokat és más intézkedéseket a csehszlovák hatóságok kezdeményezték.
A csehszlovákiai magyarság sorsa azonban nem maradhatott a csehszlovák állam belügye vagy Csehszlovákia és Magyarország közötti vita tárgya. A magyarok elleni intézkedések élesen ellenkeztek a második világháborúban győztes hatalmak által meghirdetett és általánosan elfogadott emberi szabadságjogokkal és demokratikus eszményekkel. A magyar kormány és a szellemi élet vezetői ezekre az erkölcsi értékekre hivatkozva fordultak ismételten a nyugati hatalmakhoz egyházi fórumokhoz.
[popup title="1947. február 5-én pedig VI. György angol királyhoz és Truman amerikai elnökhöz fordult segítségért." format="Default click" activate="click" close text="Mindszenty József: Emlékirataim. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 1989., 144–150. „A csehszlovák hatóságok – írta a hercegprímás – embertelen eszközökkel hozzáfogtak a szlovákiai magyar kérdés egyoldalú megoldásához, azért, hogy fait accompli-t (bevégzett helyzetet) teremtsenek. Mindenekelőtt a dél-szlovákiai magyar vidéknek Magyarországgal való ethnikai összefüggését akarják megszüntetni. Ezért november 17-én elkezdték a magyar falvak lakosságának rendszeres deportálását a fasiszták által végrehajtott deportálásokhoz hasonló módon. [...] Elődöm és a magyar püspöki kar fellépése annak idején megakasztott a zsidó deportálásokat, és ilyen módon mintegy 200 000 magyarországi zsidó menekült meg. Kötelességemnek érzem, hogy mikor a katolikus magyar híveket, másfél évvel a háború befejezése után ilyen brutális módon deportálják, ezeréves otthonukból, templomuk, temetőjük, és iskoláik mellől, kérjem a világ közvéleményének támogatását a deportálások megszüntetéséhez.” "] A nemzetközi sajtó hírt adott ezekről a táviratokról. A magyar hatóságok követelésére, de főleg a nyugati közvélemény - és egyes utalások szerint az amerikai külügyminisztérium üzenetének - hatására a csehszlovák kormány 1947. február 23-án megszüntette a szlovákiai magyarok széttelepítését. Az 1946. novembere és 1947. februárja között áttelepített mintegy 80 000 felvidéki magyar helyzete azonban továbbra is válságos maradt, mivel sokan a későbbiekben sem tudtak visszatérni szülőföldjükre, mert házukat, földjeiket és ingóságaikat a szlovák hatóságok időközben elkobozták, elárverezték vagy kiutalták a szomszédos országokból, részben éppen Magyarországról odatelepített szlovákoknak.A deportálások megszüntetéséhez egyébként a csehszlovák fél azzal a kikötéssel járult hozzá, hogy a magyar kormány engedélyezze az általuk korábban, összeírt és áttelepülésre több hónapja váró szlovákok közül 3000 család azonnali átköltözését - illetve vegyen át ennek megfelelő számú szlovákiai magyar családot. Ezzel azonban újabb viták indultak, mivel főleg vagyontalan vagy szegényebb sorsú magyarországi szlovák jelentkezett áttelepülésre, míg a szlovákiai magyarok közül az ottani hatóságok elsősorban nagygazdákat jelöltek ki a cserére. (5. számú forrás) (Az egyezmény értelmében figyelembe kellett venni az áttelepítendők vagyoni és foglalkozási rétegződését és arányosan kellett volna végrehajtani a cserét.) Az áttelepülők egyébként ingóságaikkal szabadon rendelkezhettek, ingatlanaikért viszont attól az államtól kellett kárpótlást kapniuk, amelybe áttelepültek. Ennek az előírásnak a realizálása vált szinte lehetetlenné a csehszlovák eljárás miatt - és többek között ezért - vagyis a befogadó hely biztosítása miatt - vált sürgetővé a magyarországi németek kitelepítése.
Csehszlovák részről számos más, a lakosságcserét közvetlenül vagy közvetve érintő intézkedést tettek. Így még 1946 végén a párizsi békekonferencián igényt jelentettek be öt Pozsonyhoz közel eső magyar községre, - közülük végül hármat csatoltak át - ami újabb lakosságmozgatási kérdéseket vetett fel. Népbírósági rendelkezéseiket úgy módosították, hogy magyarokat már kisebb jelentőségű vád alapján is háborús bűnössé nyilváníthassanak és így a lakosságcserén kívül - minél több személyt áttehessenek a határon. Több tízezer háborús bűnösnek vagy revizionistának nyilvánított magyart akartak ilyen címen kiutasítani - végül azonban „csak" 999 ilyen személy átvételére került sor. Ugyanakkor nem kívánták beleszámítani a lakosságcserébe azokat, akik a csehszlovák hatóságok eljárása elől menekültek át Magyarországra.
A csehszlovák kormány nem volt hajlandó hazaengedni azokat a magyar nemzetiségű volt hadifoglyokat, akiket az 1938. november 1-e után Magyarországhoz csatolt felvidéki területről a magyar hadsereghez hívtak be katonának. Egyes városokban - így Érsekújváron - a polgármester falragaszokon szólította fel a lakosságot, hogy az utcán ne beszéljenek magyarul, megtiltották azt is, hogy a hivatalokban a tisztviselők a felekkel magyar nyelven érintkezzenek. A pozsonyi nemzeti bizottság végzéseket adott ki a magyar lakásbérlőknek, arról, hogy bérletüket megszünteti és lakásukból kilakoltatja őket. Egy részüket a Pozsony melletti Ligetújfaluban, a
Ezeket - és a hasonló intézkedések sorát - kiegészítette a csehszlovák sajtó, különösen a magyarországi szlovákok közötti kivándorlási agitációt szolgáló, de egyben Magyarország és a magyarság nemzeti önérzetét mélységesen sértő szlovák nacionalista szervezet Magyarországon kiadott Sloboda című szlovák nyelvű lap hamis propaganda-tevékenysége.
Ugyanakkor a Szlovákiából áttelepült vagy menekült demokratikus kötődésű magyar értelmiség, amely egyre határozottabban fogalmazta meg a lakosságcserével, a deportálásokkal a felvidéki helyzettel kapcsolatos észrevételeit, kritikáját mind a szlovák, mind a magyar szervek, hatóságok irányába, Magyarországon nem kapott szervezkedési lehetőséget, véleménynyilvánítási fórumot - tevékenységüket a későbbiekben is jórészt elhallgatták.
Rákosi Mátyás és Farkas Mihály 1947 júliusának végén a vitás kérdések rendezése céljából látogatást tett Csehszlovákiában. Az útjukról szóló jelentésben többek között a következő megjegyzés szerepel: Az amerikai reakciós körök az idén februárban Gyöngyösinek, a volt magyar külügyminiszternek Párizsban tartózkodásakor azt javasolták, hogy ne hajtsa végre az önkéntes népcserét se, hanem provokáljon konfliktust a két ország között, és ezzel tegye lehetővé, hogy az UNO [ENSZ] mint döntőbíró beavatkozzék. Mi magyar kommunisták ezt már akkor csak a
Ők - feltehetőleg szovjet intenciók alapján - más megoldást kerestek. A csehszlovákiai és a magyarországi kommunista hatalomátvétel után, annak fejében, hogy a felvidéki magyarok megkaphatták a csehszlovák állampolgárságot, megindult az Új Szó, a csehszlovákiai magyarok napilapja, megnyitottak néhány magániskolát, majd mindkét ország csatlakozott a KGST-hez és 1949. április 16-án aláírták a magyar-csehszlovák barátsági együttműködési, kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, a Magyar Dolgozók Pártja vezetői a két ország közötti kapcsolatokat úgy állították be, mintha az összes kérdést rendezték volna. (A hivatalos történetírásban 1989-ig lényegében ez az álláspont érvényesült.) A felvidéki magyarság ellen 1945-től folytatott nacionalista hadjárat azonban annyi sérelmet keltett a magyarságban - és okozott félremagyarázást a cseh, de főleg a szlovák nép körében, amelynek érzelmi, lelki feldolgozása, tudományos, történészi elemzése, főleg helyrehozása generációk türelmes munkáját igényelte - és igényli mind a mai napig.
A csehszlovákiai magyarok sorsát kezdettől fogva meghatároztqa, hogy Kelet-Európát a Szovjetunió szállta meg, amely a szláv államokra nagyobb bizalommal tekintett, segítette törekvéseiket. Másrészt a két világháború közötti demokratikus, majd jórészt németellenes politikája miatt Csehszlovákia Nyugat-Európában is rokonszenvet élvezett. Ezek birtokában vihette keresztül a németekkel és a magyarokkal szembeni szélsőségesen nacionalista politikáját.
Erősen hatott a kelet-európai eseményekre az 1946. decemberében Sztálin, Tito, Dimitrov, Molotov, Bierut és Beneš díszelnökletével Belgrádban tartott szláv kongresszus. Ennek kiáltványa hangsúlyozta ugyan, hogy a szláv népek nem kívánnak hatalmi tömböt alkotni, de megszilárdította a szláv népek összetartozásának tudatát, felerősítette a más nemzetekkel szembeni fellépésük biztonságát.
A magyarokkal kapcsolatos szlovák politikát közvetlenül befolyásolta az a hatalmi harc, amely a cseh és a szlovák fél között a két államrész egyesítése körül folyt. Ugyancsak árnyalja a képet az 1946 nyári választás eredménye, amelyen Szlovákiában 62%-os választási győzelmet ért el - a magyarországi Kisgazdapártnak nagyjából megfelelő - Demokrata Párt. A magyarokkal szembeni nacionalista politika belső feszültségek levezetésének eszközéül is szolgált.
A már közzétett, illetve
figyelmet érdemel a kérdéskör több összefüggése. Talán az alábbiakban felidézett dokumentumok is kellően bizonyítják, hogy már a megjelent és részben említett publikációkon túl időszerű napirendre tűzni a szlovák-magyar kapcsolatok egészének átfogó és részletes feldolgozását.Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt december 13.
Az első világháború keleti frontján osztrák–magyar és német csapatok elfoglalják Grodno erődjétTovább
A japán csapatok elfoglalják Nanjing (Nanking) kínai várost. Kezdetét veszi a hat hétig tartó mészárlás, amikor 25000 lakost ölnek megTovább
Magyarország hadat üzen az Amerikai Egyesült ÁllamoknakTovább
Az amerikai hadsereg megkezdi Hanoi bombázásátTovább
- 1 / 2
- >
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
ArchívNet 2024/4
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei negyedik száma. Friss lapszámunkban mindössze szűk két évtizedből származó forrásokat mutatnak be szerzőink: a publikációk közül három kapcsolódik a második világháborúhoz, egy pedig az 1950-es évekhez. A második világháborús tematikájú ismertetések közül pedig kettő évfordulósnak mondható: az 1944. őszi magyarországi hadi és politikai eseményeket járják körül – kortárs és retrospektív források segítségével.
Molnár András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltára) kétrészes forrásismertetésében Tuba László hadnagy 1942 áprilisa és szeptembere között vezetett harctéri naplóját adja közre. A napló nemcsak a 2. magyar hadsereg Don menti harcainak egy eddig publikálatlan forrása, hanem még szűkebben véve a 47. gyalogezred II. csáktornyai zászlóaljának a működéséhez is számos új információval szolgál. Mostani számunkban a napló első része kerül bemutatásra.
Magyarország második világháborús részvételének egyik sorsdöntő napja volt 1944. október 15., amikor sikertelenül próbálta meg a magyar vezetés végrehajtani az átállást. Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) Hlatky Endre, a Lakatos-kormány miniszterelnökségi államtitkára által 1952-ben magyar, valamint 1954-ben német nyelven írt visszatekintéseit mutatja be. Hlatky a két forrásban az 1944. október 15-én történt eseményekben betöltött szerepéről számolt be.
A kiugrási kísérlet idején Magyarország keleti fele már hadszíntér volt. Fóris Ákos (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, kutató, Erőszakkutató Intézet) az észak-alföldi hadieseményekhez kapcsolódó német hadijelentéseket ismertet, amelyek azonban nem a konkrét harccselekményeket írták le, hanem, hogy a magyar polgári lakosságot milyen atrocitások érték a szovjet csapatok részéről. A szerző kétrészes forrásismertetésének első részében arra is kitér, hogy a német katonai hatóságok milyen módon jutottak hozzá az információkhoz, azokat hogyan dolgozták fel, és végül, hogy a Harmadik Birodalom propagandája miként kívánta azokat felhasználni a saját céljaira.
Luka Dániel (történész, agrártörténet kutató) egy 1954-es előterjesztés segítségével vizsgálja meg, hogy a Rákosi-rendszer agrárpolitikája, -irányítása miként változott a magántermelés esetében. A beszolgáltatással, mint gazdasági eszközzel végig számoló agrárpolitika revíziójára 1953-ban került sor, azonban a magyarországi pártállam belső harcai szintén érintették a gazdaságirányítás ezen területét is. Erre példa a szerző által bemutatott, a szabadpiac helyzetét és fejlesztési lehetőségeit taglaló előterjesztés is.
Az idei negyedik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Az ArchívNet szerkesztősége egyben továbbra is várja a jövő évi lapszámaiba a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. november 22.
Miklós Dániel
főszerkesztő