Első világháború: Német csapatok elfoglalják Antwerpent.Tovább
Tiltakozások a szovjet–magyar közös vállalatok létesítése ellen
„Azt az álláspontot szögeztem le, hogy mi természetesen a legmesszebbmenő mértékben együtt akarunk velük működni […], és én csak egyet kérek: semmi olyan megállapodás nem jöhet létre, amely kifejezetten monopolisztikus jellegű volna […]. Rövidesen kézhez kaptam egy példányt azokból az egyezmény-tervezetekből, amelyeket az orosz urak Moszkvából már készen hoztak magukkal. Amikor elolvastam ezeket a tervezeteket, nagyon megijedtem, mert úgy láttam, hogy ezek a tervezetek erősen az általam aggályosnak tartott monopolisztikus irányban mozognak.”
Források
Részlet a Gazdasági Főtanács 1946. február 14-én tartott ülésének jegyzőkönyvéből.
Gordon Ferenc: Körülbelül három héttel ezelőtt kezdődtek meg azok a tárgyalások, amelyeket az ideérkezett orosz bizottsági tag urakkal kellett elkezdeni az augusztusban kötött együttműködési egyezmény alapján, éspedig négy munkaterületen: a dunai hajózás, a repülés, az olaj és a bauxit területén.
A tárgyalások megindulása előtt, amikor nálam jártak a bizottság tagjai, mindjárt a szokásos üdvözlések során - nem is ismerve még a tárgyalandó anyagot - azonnal azt az álláspontot szögeztem le, hogy mi természetesen a legmesszebbmenő mértékben együtt akarunk velük működni és olyan megállapodásokat akarunk létesíteni, amelyek kölcsönösen mindkét állam érdekében állanak, és én csak egyet kérek: semmi olyan megállapodás nem jöhet létre, amely kifejezetten monopolisztikus jellegű volna, s éppen ezért az országot és az ország jövő gazdasági érdekeit egyéb viszonylatban, nyugati irányban lehetetlen helyzetbe hozná. Megnyugtattak, hogy erről nem is lehet szó, s kölcsönös reménykedések mellett megindultak a tárgyalások. A négy kérdés-csoportra megalakult a négy albizottság s megkezdte munkáját.
Rövidesen kézhez kaptam egy példányt azokból az egyezmény-tervezetekből, amelyeket az orosz urak Moszkvából már készen hoztak magukkal. Amikor elolvastam ezeket a tervezeteket, nagyon megijedtem, mert úgy láttam, hogy ezek a tervezetek erősen az általam aggályosnak tartott monopolisztikus irányban mozognak. Időnkint kaptam jelentéseket a bizottságok tárgyalásairól, amelyek nagyon reménytkeltők voltak és azt mutatták, hogy lényegében sikerült a dolgokat olyan irányba terelni, hogy a megállapodások mégis elvesztik ezt a monopolisztikus jellegüket és arra a vonalra terelődnek, amelyet mi is kívánatosnak tartunk.
A legutóbbi napok megint kissé más színben mutatják a fejleményeket. Az egyetlen tervezet, amelyre ebben a pillanatban részletesebben ki akarok térni, a hajózási tervezet; a repülési tervezetet most kaptam meg közvetlenül az ülés előtt, úgyhogy még el sem olvastam, a bauxitra és az olajra vonatkozó tárgyalások pedig még nem jegecesedtek ki egy ellenjavaslat szempontjából megfogható formában, úgyhogy azokról csak általánosságban tudok referálni.
Most ismét úgy néz ki a dolog, hogy az orosz bizottsági tag urak meglehetős merevséggel ragaszkodnak az általuk hozott tervezetekhez és azokból - legalább e pillanatban az a hangulat - egyáltalán nem hajlandók érdemben engedni.
Szeretnék itt előrebocsátani valamit, amit feltétlenül fontosnak tartok. Én még a legjelentéktelenebb mondanivalóimat is mindig papírra szoktam vetni, és ma eljöttem anélkül, hogy egy sor feljegyzést is csináltam volna, aminek az a magyarázata, hogy annyira kialakulatlan még részleteiben az egész ügy, hogy nem is tudtam gondolataimat olyan formában összegezni, hogy papírra vethetném, mert az éjszaka folyamán nem tudtam, hogy reggelre megint milyen változatokra kerül sor. Nekünk világosan szembe kell néznünk bizonyos alapvető tényekkel. Hogy ezt hogyan gondolom, annak illusztrálására szükségesnek tartom előre bocsátani, hogy semmi esetre sem úgy, mintha én a Szovjetunióban azt látnám, - ami természetesen mellékesen szintén nem hagyható figyelmen kívül - hogy a Szovjetunió a mi eddigi világszemléletünktől eltérő, egészen más berendezkedésben élő állam, mert ez e pillanatban tizedrangú, vagy századrangú kérdés. Ezt a szempontot tehát figyelmen kívül hagyva, a következőkben fogalmazhatnám meg a probléma lényegét:
Adva van immár tőszomszédságunkban a világ egyik leghatalmasabb állama, amely - akármilyen értelmezésben véve - az imperialista terjeszkedés teljében van. Erre minden előfeltétele és minden ereje adva van. Sajnos, ennek az imperialista terjeszkedésnek a közvetlen vonala visz át rajtunk. Midőn én a hajózási egyezményt veszem alapul e beszélgetés lefolytatásához, akkor ezt azért teszem, mert nem kétséges, hogy amit a hajózási egyezménnyel kapcsolatban a tervezet szándékol, az a legvilágosabb jele egy nagy állam gazdasági útvonala biztosítási szándékának.
A hajózási egyezménynek lényege az - és én azért tartom helyesnek és szükségesnek, hogy erről beszéljünk -, hogy a Szovjetunió a Duna vonalát, mint hajózási útvonalat, a maga részére biztosítani kívánja. Ezen csodálkozni igazán nem lehet, ez a legmagától értetődőbb törekvése sokkal kisebb államoknak is, mint a Szovjetunió, ezzel a ténnyel viszont szembe kell néznünk, mert csak ebből a szemszögből érthető az orosz urak által hozott egyezménytervezet és annak nem is egyes pontjai, hanem egész tendenciája.
Ez a hajózási egyezmény kétségtelenül monopolisztikus jellegű. Ezen a monopolisztikus jellegen érdemben nem változtat semmit az a tény, hogy formailag egy 50-50%-os megoszlású társaságról van szó, mert a társaság tulajdonképpeni vezetője az egyezmény alapján orosz lévén, a vezetés orosz kézben van. Az összes tervezetek alapján így van; vonatkozik ez a repülésre, a bauxitra és az olajra is.
Közrejátszik itt az is, hogy az orosz urak nyilván a mi kereskedelmi jogunknak és a részvénytársaságra vonatkozó jogszabályainknak teljes ismerete nélkül úgy fogalmazták meg a dolgokat, hogy a megoldás jogilag nem is építhető bele a magyar jogrendszerbe, tehát már ebből a szempontból is bizonyos módosításoknak kellene alávetni. Nem vitás azonban, hogy ha a megfelelő jogi formákat meg is fogjuk találni, ez még mindig nem változtat azon a lényegen, hogy ők a vezetést a Szovjetunió által megbízott ügyvezető igazgató - nem nevezik vezérigazgatónak, lényegileg sokkal több, mint vezérigazgató -- kezébe fogják letenni.
A szerződéssel összefüggésben nem csak a hajózásról és a hajóparkról van szó, hanem az egyezménytervezet alapján szó van összes dunai kikötőinkről is, beleértve a csepeli Szabad Kikötőt.
Úgy tudom, hogy ettől a tervezettől érdemben eltérni az orosz uraknak semmi hajlandóságuk nincs. Még külön kellemetlen probléma az, hogy az utolsó 48 órában halmozódnak azok a hírek, jelentések és közvetlen közlések, amelyeknek lényege az, hogy rendkívül sürgetik ezeknek az egyezményeknek a parafálását.
Azt hiszem, teljesen ridegen a tényekhez ragaszkodva adtam elő az egész kérdéskomplexust és egyelőre nem is akartam kitérni arra, hogy mindez mennyiben egyezik, vagy mennyiben nem egyezik az augusztusban Moszkvában Gerő és Bán miniszter urak által aláírt egyezmény szellemével. Ez külön megfontolás tárgya kell, hogy legyen, de ha nem is egyezik - mert ha jól értettem Bán miniszter urat, annak az egyezménynek alapgondolata és vonalvezetése nem ilyen megállapodásokat célzott - az sem változtat semmit azon a tényen, hogy e pillanatban ezekkel a konkrét kívánságokkal állunk szemben és ezek felett a konkrét kívánságok felett kell majd döntenünk.
Én sokat gondolkoztam ezekről a kérdésekről, fél éjszakákon át elmélkedem a problémák felett és az önmagammal folytatott viták során - mert csak önmagammal vitatkoztam eddig - arra a meggyőződésre jutottam, hogy egy olyan kis országnak jövő gazdasági berendezkedése, amilyen Magyarország, a lezajlott történelmi események után és azok természetes következményeképpen, automatikusan kell, hogy a közvetlen szomszédságunkba került Szovjetunió gazdaságpolitikai vonzókörébe essék, és akár van erre nemzetközi egyezmény, akár nincs, automatikusan a Szovjetunió gazdasági és politikai érdekszférájába kerülünk.
Ezt az elkerülhetetlen tényt egyáltalán nem akarom és nem is kell úgy felfogni, hogy ez elkerülhetetlen rossz, arról szó sincs, ebből lehet valami nagyon jó is az ország népére és az ország gazdasági életének felépítése szempontjából. Minden azon múlik, hogy mindez milyen formák között, milyen mértékben történik és úgy történik-e, hogy egyben az országnak Nyugatra való lezárását is jelenti, vagy pedig úgy történik, hogy a geopolitikai adottságok következtében tekintélyes mértékben a Szovjetunió gazdasági életével kerül az ország összeköttetésbe, kapcsolatba és ez által adott szükségleteknek megfelelően indul el a fejlődés, de a mellett megmarad egy szektor, amelynek ugyancsak természetszerűen, Nyugat felé kell orientálódnia, kivéve, ha a Nyugat felé való orientálódásban, a Nyugat felé való törekvést erőhatalmi tényezők megakadályozzák.
Ahhoz, hogy mi az országot talpra tudjuk állítani, feltétlenül tőke, a mi viszonyainkhoz képest nagytőke, a nyugati viszonyokhoz képest azonban aránylag minimális tőke szükséges. Én ezt a tőkét csak Nyugatról tudom várni, mert ugyanolyan őszintén megmondom, amilyen őszintén exponáltam eddig a kérdést: nekem az az érzésem, hogy magának a Szovjetuniónak sincs felesleges tőkéje, e pillanatban ő maga is tőkeszegény, a háború szörnyű pusztításának eredményeképpen, amely az ő területén is végigsöpört.
Én kezdettől fogva így fogtam fel ezt a problémát és abban reménykedtem, hogy ez ilyen formában is kerül megvitatásra s körülbelül ezen a vonalon fog kijegecesedni, mindkét szerződő fél részére egyaránt előnyös módon.
Ezeket az egyezménytervezeteket látva, azt kell mondanom: félő, hogy nem egészen azonos a felfogásunk, amin szintén nem lehet csodálkozni, hiszen ők azok, akik végeredményben korlátlanul diktálni tudnak és hiába, azt kell tapasztalnunk - ami nem novum számomra -, hogy akár kapitalista egy állam, akár úgynevezett szovjet-rendszerű, az imperializmus imperializmus marad, akár ilyen színű, akár amolyan színű, erről nem lehet vita.
[Gépelt, aláírás nélküli tisztázat másodpéldánya.]
MOL XIX-A-10-XVII.-1946. február. 14.-3. pont, 411-416 (Magyar Országos Levéltár -
Gazdasági Főtanács - XVII.- 1946. február 14.-3. pont)
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt október 09.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.
Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.
Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.
A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.
Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).
Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. szeptember 19.
Miklós Dániel
főszerkesztő