Összegzés

Az 1956-os magyar és lengyel belső válság nyomán kiéleződött gazdasági együttműködési válság élesen mutatott rá az 1953 utáni integrációs kísérletek és az 1956-os berlini megállapodás gyengeségeire. Az erőltetett közös tervezés és döntéshozatal nemcsak a válságjelenségekkel nem számolt, de sok szempontból nem vette figyelembe az országok adottságait, nem vette tudomásul, hogy a KGST országok között erős érdekellentétek feszülnek. Ezek minden együttműködési területre kiterjednek, a nyersanyag- és energiaellátástól, a gépipari, mezőgazdasági szférájáig.

A mélyebb okokat keresve korabeli szakértői anyagok úgy fogalmaztak, hogy bár a KGST országok közötti kereskedelem 1954-ig jelentős és töretlen fejlődést

, „egy sor országban párhuzamosan megszervezték olyan termékek előállítását is, amelyekből egy-egy ország is el tudta volna látni az összes résztvevő országok szükségleteit. Ugyanakkor az egyes országokon belül a feldolgozó és nyersanyagtermelő ágak között kialakult aránytalanság nemzetközi méretekben hatványozottan jelentkezett." Ezért következett be az egymás közötti kereskedelem stagnálása, majd visszaesése.

Lengyelország ebben a helyzetben igyekezett a számára hátrányos KGST kötelezettségek, a nyersanyag-szállítási beruházási terhek alól kibújni. Tetézte ezt az általános kiegyensúlyozatlanság, az általános, de az NDK részéről jelentkező egyre mohóbb forrásigény. A lengyelek a KGST keretek lazítására, a nemzeti érdekérvényesítési megoldások erősítésére, a kétoldalú gazdasági kapcsolatok előtérbe állítására törekedtek. Láttuk, hogy ez egyöntetű elutasításban részesült, a válság enyhítésére mégis a KGST kereteken kívül, a kétoldalú kapcsolatokban került sor. Ennek előfeltétele a szovjet gazdasági erő fokozott belépése volt a térség egyensúlyának biztosításában. A Moszkvával való kapcsolatok a kelet-európai országok érdekeinek fokozottabb figyelembe vétele irányába változott meg. Hruscsovék rájöttek, hogy a krónikus nyersanyag és az energiaellátási problémákat tartósan és nekik kell orvosolni.

A KGST válsága az 1958-as csúcsértekezlet és a IX. tanácsülés után a munka „intenzifikálásának" reményében elsimulni látszott. A kétoldalú megállapodások épülő másodlagos tervkoordináció hatékonyabb megoldásnak tűnt, mint a korábbi. Az időközben meghozott szakosítási, tervegyeztetési szándékok 1958-ra annyi előrelépést hoztak, hogy az egyes országok jobban ismerték a többiek helyzetét és problémáit, ami ugye aprócska eredménynek számított. Megalapozott remény mutatkozott viszont a nyersanyag és energiagondok belátható időn, és a táboron belüli rendezésére. A többség számára az árak is ideiglenesen rendeződtek. A türelem légköre helyreállt annak ellenére, hogy minden javaslatot közel sem sikerült a határozatokba integrálni.