Válság a KGST-ben

1956-1958

„A KGST munkája legfőbb hiányosságának tartjuk, hogy eddig nem történt meg az együttműködés közgazdaságtudományi megalapozása. A szóban forgó országok a fejlettség különböző fokán álló, természeti gazdasági adottságaikban különböző, önálló országok, amelyeknek érdekei az egyes termelési ágak fejlesztésében nem mindig megegyezők. Mindegyik ország elsősorban azokat a termelési ágakat, gyártmányfajtákat igyekszik fejleszteni, amelyek látszólag a legtöbb gazdasági eredményt adják, viszonylag kisebb és amellett gyorsan megtérülő beruházásokat igényelnek."

Előzmények

A KGST 1949 eleji megalakulása után a tagországok komoly reményeket fűztek egy új típusú együttműködés megteremtése elé. A fejlesztések koordinálását, tervek összehangolását remélték egy gyors ütemű modernizáció megvalósítása érdekében. A háborús hisztéria és katonai készülődés azonban már 1950-re keresztülhúzta ezeket a számításokat. A Szovjetunió érdeke a katonai-ipari potenciál növelése és a nyugattól való függés megszüntetése volt, és szövetségeseitől ilyen gazdaságpolitikai gyakorlatot várt el, illetve ebbe kényszerítette bele őket. Ehhez nem különösebben volt szükség termelési kooperációra, bőven elég volt a tervek és a gyakorlat közvetlen ellenőrzése, utasítások kiadása és azok titkosszolgálati úton, továbbá szakértők, és közös vállalatokon keresztüli ellenőrzése. A KGST e rendszeren belül a külkereskedelmi tevékenységet tartotta kézben, szigorú ellenőrzés alatt folyhatott mind a tőkés világgal, mind a „tervországok" közötti árucsere. Minél nagyobb jelentőségű volt egy országban a külkereskedelem a nemzeti jövedelmen belül, annál kiterjedtebb lehetett Moszkva hatása. Ráadásul a tőkés környezettel való érintkezés beszűkült, ami rásegített erre a folyamatra. Gazdasági önállóságát leginkább Albánia veszítette el, amely még tervet sem tudott önállóan készíteni már csak a szakértelem hiánya miatt sem. A KGST- Moszkvában székelő - kisapparátusa, a „büró" a sztálini években kizárólag szovjet szakértőkből állt és a fődelegátus, Anasztasz Mikojan külkereskedelmi miniszter szava olyan volt, mintha maga a nagy Sztálin szólott volna az egyes országok képviselőihez.

1953-ig, de még ezt követően is a beruházások vészesen hasonló ipari struktúrákat és nyersanyag- és energiaéhes gazdaságot hozott létre a kelet-európai országokban. Már az ötvenes évek elején súlyos hiányok keletkeztek bányászati termékekben, évről-évre éles viták bontakoztak ki különösen a szénért és széntermékekért.

A helyzet 1953 után meglehetősen gyorsan átalakult. Az életszínvonal politikában és a tőkés országokkal, illetve Jugoszláviával való kapcsolatban bekövetkező változás Moszkva magatartását a KGST kereteiben is megváltoztatta. A desztalinizáció legelsőként a túlzott, autarchikus és válságtüneteket produkáló torz iparosítás feladásában jelentkezett. (Ennek eklatáns példája épp az 1953-as magyarországi fordulat volt.) A nemzetközi feszültség enyhítése érdekében 1954 júniusában

a tőkés országokkal folytatott kereskedelem bővítésének politikáját. Lépésről-lépésre visszatértek először a beruházási politika, majd a tervek egyeztetéséhez, a különböző termelési ágakban a párhuzamos és így hallatlan gazdaságtalan fejlesztésekről a kooperációhoz, teret nyert a szakosítás fogalma. 1955-1956-ban már nemcsak az éves kereskedelmi elképzelések, sőt tervek összehangolása indult meg, de nagyszabású elképzelésként úgy döntöttek, hogy az 1956-1960 közötti ötéves tervek egyeztetésére is sor kerül a legfontosabb területeken, tehát az energetikában, az ipar fontosabb ágazataiban, a mezőgazdaságban, sőt pénzügyi kérdésekben is. A kulcsszerepet persze továbbra is a Szovjetunió és annak tervhivatala játszotta, hiszen óriási kapacitásai révén a párhuzamos fejlesztés, az azonos terméktömeg miatt jelentkező konfliktusok elsimításában meghatározó szerepe csak neki lehetett. Az országokra kényszerített, irdatlan adatszolgáltatási munkát követelő és egyben folyamatos tárgyalásokat jelentő munka eredményeként a legfelsőbb szerv, a KGST Tanácsának 1956. május 18-25-e között Berlinben tartott VII. egy sor kérdésben valamennyi tagállam megállapodásra jutott.

Ezen a napon történt május 14.

1902

A VKM felhívta az illetékesek figyelmét arra, hogy az ifjúsági egyesü-letek alakuló közgyűlésének jegyzőkönyvét – három példányban –...Tovább

1912

Hegedüs Géza magyar író, költő, műkritikus (†1999)Tovább

1917

első világháború: A tizedik isonzói csata kezdete. Az olasz hadsereg támadó egységei visszaszorítják az osztrák-magyar haderőt, és...Tovább

1938

Imrédy Béla lett a magyar kormányfő. A kormány és a KALOT talál-kozása szinte törvényszerűnek mondható, hiszen katolikus politikus lépett...Tovább

1940

A német Luftwaffe tévedésből Rotterdam lakónegyedei ellen intéz légitámadást. Az áldozatok száma 900, melyet a holland külügyminisztérium...Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők