Válság a KGST-ben

1956-1958

„A KGST munkája legfőbb hiányosságának tartjuk, hogy eddig nem történt meg az együttműködés közgazdaságtudományi megalapozása. A szóban forgó országok a fejlettség különböző fokán álló, természeti gazdasági adottságaikban különböző, önálló országok, amelyeknek érdekei az egyes termelési ágak fejlesztésében nem mindig megegyezők. Mindegyik ország elsősorban azokat a termelési ágakat, gyártmányfajtákat igyekszik fejleszteni, amelyek látszólag a legtöbb gazdasági eredményt adják, viszonylag kisebb és amellett gyorsan megtérülő beruházásokat igényelnek."

 

A bajok csak növekednek

A szovjetekkel folytatott kétoldalú tárgyalások ellenére a nyersanyagellátás területén akut válsághelyzet alakult ki a KGST-ben. A berlini határozatok realizálása veszélybe került részben a szén, koksz és energia relációban, de zavarok keletkeztek a beruházás-hozzájárulás területén, és megoldatlan volt a gépipari kapacitás kihasználásának biztosítása is. Ehhez társultak az egyéb áruk kompenzációs cseréjéből adódó problémák, vagyis a fizetési nehézségek, a magyar vállalások feladása, és a komoly segítségigény. Ha a szovjetek nem léptek volna be ajánlataikkal, minden valószínűség szerint a KGST kvázi piac összeomlásával kellett volna számolni.

1956. július 20-a és szeptember 7-e között, vagyis igen hosszas egyeztetés után Lengyelország, Bulgária, Csehszlovákia, az NDK és a Szovjetunió szénbányászati szakértői együtt kidolgozták a lengyel szénbányászat 1956-1965 közötti fejlesztéséhez szükséges terveket, amelyek révén a KGST igények kielégíthetők lettek volna. Az 1956-1960 közötti beruházásokat (1955-ös árakon) 27,6 millió zlotyiban határozták meg. 1956 októberére azonban kiderült, hogy a lengyel kormány 18,6 milliárd zlotyinál nem tud többet fordítani a következő ötéves terv során bányászati beruházásra, de ez is komoly nehézséget okoz az évi 110 millió tonna kőszén kitermelés elérésére 1960-ra. Az összeg nem biztosította az új bányák építésének megkezdéséhez szükséges összegeket, vagyis 1960 után a kitermelés növekedésére nem lehetett számítani. Piotr Jaroszewicz lengyel KGST képviselő ezért 1956. október 1-én levéllel fordult A. A. Pavlov KGST titkárhoz azzal az indítvánnyal, hogy mielőbb kezdjenek tárgyalásokat más országoknak az 1957-ben indítandó beruházásokban való részvételéről. Mi több, a szakértők által megállapított 27,6 milliárdot is kevésnek nevezték, mert az nem foglalta magában az energetikai, szállítási és kommunális beruházásokat. Ez további 2,5 milliárd zlotyival drágította a tervek kivitelezését. A hiányt 11,5 milliárd zlotyiban, azaz 2,7 milliárd deviza-rubelben állapították meg, amelyet 1956-1960 között hosszúlejáratú kamatmentes hitelben igényeltek Lengyelországnak, illetve a segítséget ennek megfelelően akarták megállapítani úgy, hogy az érdekelt országok gépeket, berendezéseket, anyagokat szállítanának, vagy a tervezésben, geológiai feltárásban vennének részt. E felett devizahitelt is

közszükségleti cikkek vásárlására.

Miután a lengyelek képtelenek voltak a szénexport teljesítésre, 1956 októberében Otto Grotewohl NDK miniszterelnök javaslatot tett a KGST rendkívüli ülésének szinte azonnali összehívására az 1957 eleji szénszállítási katasztrófa elkerülése érdekében négy ország részvételével. Az érintett országok azonban nem válaszoltak. Egy idő után a csehszlovákoknak is sürgőssé vált az egyeztetés, Jaromir Dolansky KGST képviselő 1957 márciusára

magas szintű találkozót (a lengyelek áprilisra), mert a tornyosuló bizonytalanságok miatt kormánya veszélyeztetve látta az ország éves tervének elfogadását. A tárgyalási javaslatból kihagyott magyar fél szintén időszerűnek tartotta az egyeztetést, mert úgy látta, hogy a nyersanyagban gazdag Lengyelország és Románia nem támogatja a KGST-n belüli kereskedelem bővítését, ellenkezőleg, annak lazítására törekszik, hogy nyersanyag-kincseivel szabadabban tőkés piacokon. Az NDK és Magyarország ezzel élesen szemben állt. Ahogy teltek a hetek, a kőszén, nyersvas, koksz és hengerelt-acél hiány 1956 őszéhez képest még nagyobb lett. Ugyanez vonatkozott a kőolajra, és annak termékeire, valamint a rézre, cinkre, alumíniumra. A szakosításban pedig olyan ellenérdekeltségek jelentkeztek, amit nem lehetett áthidalni. Ilyen volt a vasúti járműgyártás, ahol Lengyelország, Magyarország, a Szovjetunió, Románia és az NDK is ellenérdekelt féllé vált, illetve más ország-összetételben ez a hajógyártásra is érvényes volt, ahol pl. a lengyelek nyersanyaghiány miatt nem tudtak a KGST piacra megfelelő mennyiséget biztosítani, amit az NDK és Románia kihasznált, s Bulgária még így is tőkés piacról elégítette ki szükségleteit.

A helyzetre jellemző volt, hogy a Szovjetunió teljesítette áruszállítási kötelezettségeit, a kis országok azonban erre kevésbé voltak képesek. 1957. január 1-én már 1200 millió devizarubel volt a klíringhátralék, ami az 1955-ös állapotnak csaknem a dupláját jelentette. Ráadásul mindez úgy, hogy a Szovjetunió a berlini vállalásokat felülmúló szállításokat teljesített. Ezzel szemben a KGST kisországokból csökkentek a szállítások egy sor termékfajtából. A szovjetek jelentősen többet szállítottak a berlini ajánlásoknál. Például szénből 3250 ezer helyett 5570 ezer tonnát, kohókokszból 900 ezer helyett 1800 ezer tonnát, nyersolajból 2900 ezer helyett 3900 ezer tonnát, hengerelt acélból 1000 tonna helyett 1300 ezer tonnát, nyersvasból 760 helyett 840 ezer tonnát, stb. A kőszén importja az 1955-ös volumen 37%-át tette ki, a kőolaj-fehértermékek 72,5%-át, a horgany 64%-át, az acélcsövek 85%-át, de növelte a cipők, szabászati cikkek és kötött áruk behozatalát.

Lengyelország 1955-ben 8,1 millió tonnát, 1956-ben 6,1 millió tonnát, 1957-ben csak három millió tonna szenet exportált a Szovjetunióba. A szovjetek kokszból 1956-ban még 560 ezer tonnát kaptak, 1957-ben már csak 200 ezer tonnát. Az NDK-ból és Csehszlovákiából különböző termékekből szintén kevesebbet szállítottak. Az NDK jelentősen csökkentette cementgyári berendezések exportját, amit tőkés piacról kellett beszerezni.

Szovjet elemzés szerint az impozáns szakosítási megállapodások és a valóság közötti szakadékot az jellemezte, hogy amíg 1957-ben az évi összes fémforgácsoló szerszámgép gyártása több mint 70 000 darab volt, a kölcsönös szállítások 3400 darabot tettek ki, vagyis a gyártásnak nem egészen öt százalékát. A kovácsoló-sajtoló berendezések gyártása több mint 24 000 egység volt, a kölcsönös szállítás pedig mindössze 662, vagyis a

2,7%-a.

„A traktorgyártás öt népi demokratikus országban történik és 1957-ben kb. 39 000 darabot tett ki, ebből a népi demokratikus országokba 5380 darabot exportáltak, ebből csak Csehszlovákia 5114 darabot. Tehergépkocsikat öt országban gyártanak. Ezek gyártása 1957-ben kb. 47000 darab volt, a kölcsönös szállítás pedig 3836 darab, vagyis a termelés 8%-a."

Hozzá kell tenni - bár ez a KGST-t közvetlenül nem érintette - hogy súlyos problémák keletkeztek a hadiipari termelés, illetve a haditechnikai szállítások területén is. Az 1956-1965 közötti szállítási tervek közös megvizsgálása 1956. július 30-a után indult meg. Ezek a tervek elkészültek, de megvalósíthatatlannak bizonyultak, mivel az érdekelt országok között nem jött létre megegyezés a kölcsönös fegyver- és haditechnikai szállításokért történő elszámolásról. A szállító országok - a Szovjetunió kivételével - nem akartak kedvezményeket adni az importáló országok kérésének megfelelően. A kérdés felülvizsgálata csak 1958-ban kezdődött meg, miután a Szovjetunió

, hogy a hatvanas évek elején hajlandó az 1957-1960 közötti feltételekkel átvenni hadieszközöket.

Ezen a napon történt május 16.

1911

Rodolfo (er. Gács Rezső) bűvész (†1987)Tovább

1931

A Nemzeti Radikális Párt, a Frontharcosok Nemzeti Pártja és az Ifjú Magyarok Nemzeti Pártja egyesült Nemzeti Radikális Párt néven.Tovább

1935

Csehszlovákia és a Szovjetunió kölcsönös segélynyújtási szerződést köt.Tovább

1950

A KIE közgyűlése – szabálytalanul – Bereczky Albert püspök elnökletével kimondta a KIE feloszlását. Utoljára a kecskeméti KIE tartotta meg...Tovább

1960

Theodore H. Maiman megalkotja az első lézertTovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők