Első világháború: Német csapatok elfoglalják Antwerpent.Tovább
"Át lettünk verve"
Magyar munkássors Ausztriában, 1944
„Csak itt döbbent rá, csak itt látott tisztán sok magyar, és itt érezték először igazán, hogy mennyire be lettek csapva.” A magyar és német kormány között 1944 novemberében kötött megállapodás a Dunai Repülőgépgyár Rt. osztrák területre áttelepített üzemeibe önként jelentkező munkavállalóknak és családtagjaiknak a német munkavállalókkal egyenlő elbánást ígért.
Klemens Géza vallomása
Klemens Géza g[épész]m[érnök] 1945. június 28.
Budapest, XIV.,
Bácskai u. 3.
Én 1945. június 7.-én indultam el Steyrből, ahol ezidőben - Steyrben és környékén - emlékezetem szerint cca. 600 db motorgyártó gép volt.
A motorgyári gépek részben Lettenben, Halleinben és Ebenseeben tároltak. (Mivel a gépek számáról és hollétéről pontos feljegyzéseim vannak, azokat a holnapi nap folyamán az Igazgatóság rendelkezésére fogom bocsátani.) A motorgyári gépeken kívül Halleinban még 1 db fénymásoló gépünk is van, azon kívül különböző iroda berendezések, író- és számológépek, amelyek a fent említett listában azonban nem szerepelnek.
Steyrnak azon a részén, amely orosz megszállás alá került, cca. 100 db szerszámgépünk volt, a szovjet hadsereg ezeket a Steyr gyár többi gépeivel együtt leszerelte és elszállította.
Lettenben a hengerblocknak, kompresszornak és kis fémalkatrészeknek a gépei lettek üzembe helyezve, amelyek teljesen jó állapotban vannak. Ebenseeben a karterüzemnek a gépei lettek üzembe helyezve, amelyek teljesen jó állapotban vannak. Halleinban pedig a hajtórúd gépei vannak üzemképes állapotban. A többi gépeink pedig szintén Halleinban vannak, ellenben teljesen rozsdás állapotban tárolva. A Halleinban lévő gépek egy sörgyári pincében vannak elhelyezve, amely helyiség természetszerűleg nedves és mivel a gépek karbantartva nincsenek, rozsdásodás és ápolás hiánya miatt napról-napra mennek tönkre. Ezeknek a mielőbbi kezeléséről kellene gondoskodni, ezt a németekkel mind a mai napig elintézni nem tudtuk.
Tudomásom szerint a Steyr gyár az általunk kiszállított gépeket mint saját tulajdont nem vételezte be saját gépparkjába, és ezek úgy szerepelnek mint magyar tulajdon. Soulavy úrral abban állapodtunk meg, hogy ő mindaddig, amíg Magyarországról a gyár megbízottja oda nem érkezik, mindent elkövet, hogy ezt a tulajdonjogi helyzetet az esetleges kihallgatások során is érvényre juttassa és a munkagépek magyar tulajdoni helyzetét megvédje. Egyébként az általam becsatolandó lista egy példánya Soulavy úrnál szintén megvan és ezen az alapon a birtokunkat képező gépeknek gondját tudja viselni.
Nincs tudomásom arról, hogy a megszálló amerikai csapatok a hadianyaggyárakat leszerelték volna, vagy pedig ilyen tervvel foglalkoztak volna, a későbbiekben azonban sor kerülhetett volna arra, hogy ezeket felrobbantsák. Később azután az a terv merült fel, hogy a mi ott lévő gépparkunkkal bekapcsolódunk az amerikai tehergépkocsi javítóprogramba, már csak azért is, hogy az ott lévő német és magyar munkások foglalkoztathatók legyenek. Amint hallottam ezen a tárgyaláson Soulavy úr is részt vett, de még konkrét megállapodás nem jött létre.
Sárkánygépekről megjegyzésem csak az lett volna, hogy kb. 220 db tévedésből Steyrbe érkezett, amelyek azonban később Mauthausenbe lettek irányítva. A többi sárkánygyártó gép sorsát nem ismerem, mivel ezeket már Wiennél irányították, csupán annyit tudok mondani, hogy Steyrbe nem érkeztek.
December 14.-én érkeztem Steyrbe, ahol jelentkeztem a Steyr gyárnál munkára. Ott sajnos egy nagy baj volt, mert a gyár az odazúduló emberanyagot, amelynek legnagyobb része sárkányos volt, nem tudta foglalkoztatni. Az emberanyag zöme tisztviselő gárdából tevődött össze éspedig adminisztratív munkaerőkből, pl. kb. 56 bérelszámoló, akik természetesen nem voltak műszaki képzettségűek. Műszaki tisztviselő kevés érkezett. Úgy volt, hogy ezeket a tisztviselőket a cég mint értelmiségieket fogja alkalmazni. A szerződés azonban úgy szólt, hogy a kijövő emberek kb. 10%-át fogják tisztviselői minőségben alkalmazni, a többieket mint munkásokat. A Steyr gyár megkért bennünket, hogy az emberanyagot mi szortírozzuk, vagyis állapítsuk meg, hogy kik fognak szellemi és kik fognak testi munkát végezni. A tisztviselők legnagyobb része mint munkás talált foglalkoztatást, ezért sok szemrehányás ért bennünket a tisztviselők részéről, hogy ők tisztviselők és ennek dacára munkásbeosztást kaptak. Szakmunkások sem kerültek rögtön gépekre, mivel gépeink még nem álltak, csak vagonokban voltak.
Általában a fizetéseket és munkabéreket folyósították ez azonban csekély volt, de nem is igen lehetett másra költeni, mint élelemre és lakásra.
Az elhelyezés szintén igen gyatra volt. A családos kisgyermekes alkalmazottakat Männerheimben helyezték el. Itt nagyobb panasz nem is merült fel. A nagyobb gyermekes családokat pedig a kolostorban helyezték el, ami tudvalevőleg azelőtt börtön volt és akkor ürítették ki, amikor a magyar kolónia Steyrbe érkezett. Ez természetesen tele volt poloskával, férgekkel, stb. Az asszonyokat, lányokat Freunheimben helyezték el, ami az ottani viszonyoknak nagyon szépen megfelelt. Nagyobb panasz erre nem is volt. A fiatal és magános embereket pedig a Reithoffer gumigyárnak egy leállt üzemében helyezték el, amit alkalmi módon rendeztek be. Ez volt magában Steyrben. Azok, akik bútort is vittek magukkal, azok kaphattak üres lakásokat.
Lettenben, Ebenseeben, Kattenhausban lágerekben helyezték el a munkásokat és tisztviselőket. Ezek fabarakkok voltak, fűtési lehetőség nélkül. Világítás volt. A legszörnyűbb volt a halleini tábor, ahová kezdetben csak férfiakat vittek, mert az asszonyoknak és a lányoknak alvási lehetősége nem volt. Tehát itt elszakították a családos embereket a családjuktól. Ezeken a helyeken az emberek lágerkosztot kaptak, ami azt jelenti, hogy elvonták tőlük az élelmiszerjegyeket és a Lagerführer úgy csalt ahogy akart. Ezektől az emberektől megvonták azt a kevés élelmet, amire a németek kötelezték magukat, hogy megadják a magyaroknak. Előfordult Halleinban az, hogy az emberek rosszul lettek az ételtől és miután az ételeket vizsgálatra küldték fel Steyrbe, szabályszerű vizsgálat után megállapították, hogy az étel romlott volt. Azt akartuk, hogy a konyhára magyar szakácsné kerüljön, ezt azonban nem engedték meg. Nem engedték meg azt sem, hogy a konyhát ellenőrizhesse valaki a részünkről. Teljesen úgy kezeltek bennünket, mint a deportáltakat. Ez a lágerekben volt. A nem lágerbeli ellátás jobb volt. Eleinte ugyanazokat a jegyeket kaptuk, mint az egyéb külföldiek, csak később kaptuk meg - hosszas eljárás után - azokat a jegyeket, amelyeket a birodalmi németek. Ez pedig azt jelentette, hogy kaptunk havonta 1 kg cukrot, zsírt, vajat és egyéb zsiradékot kb. 60 dkg-t, lisztet, eleinte 8 kg-t, cigarettát naponta 2 db-t, tejet naponta 2-2 dl-t. Ezek az adagok később természetesen csökkentek. Ezt kapták azok, akik nem láger-koszton voltak.
A németek és a magyarok viszonya teljesen ellenséges volt, a németek a magyarokat szabotőröknek minősítették és úgy is kezelték őket.
Megemlítendő még ezen a helyen, hogy a Magyarországról menekülő lakosságot a németek kifosztották, élelmiszert és több helyen az értékeket is elvették, ezek után pedig Magyarországra visszairányították őket.
Hangsúlyozni kívánom, hogy a még kint lévő cca. 1300 fő munkavállalónak a mielőbbi hazahozatala - akik egészen ki vannak szolgáltatva az ottani osztrák hatóságoknak - elsőrendű emberi kötelességünk. Több ízben megtörtént, hogy az osztrák túlkapások ellen a szovjet hadseregnél kerestünk védelmet, akik ezt meg is adták. Általában véve a szovjet katonaság a magyar lakossággal kivételesen bánt és nagyon szerette.
Klemens Géza s. k.
Az irat található: Magyar Országos Levéltár, Dunai Repülőgépgyár Rt. iratai; Ügyvezető igazgatóság (Z 1179), 12. tétel. [MOL-Z-1179-12.-1945]
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt október 09.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.
Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.
Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.
A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.
Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).
Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. szeptember 19.
Miklós Dániel
főszerkesztő