Kiszolgált öreg bakák és a Nagy Háború hősi halottai

Hadtörténeti források az Országos Levéltár törvénygyűjteményéből (1715–1917)

A király által is hitelesített törvények eredeti példányainak megőrzéséről az Országos Levéltár gondoskodik. Áttekintésünk katonai témájú törvényeinket használja forrásként, és az első világháborús megemlékezés sorozathoz, valamint az intézményben folyó katonaállítási digitalizálási projekthez kapcsolódva született. Az Országos Levéltár Mikrofilmtárában őrzött katonaállítási lajstromok gyűjteményében (1756–1918) fennmaradt iratok által lefedett évkör több uralkodó kormányzását is érintette – Mária Teréziától IV. Károlyig.

Törvénykezése során mindegyik uralkodó foglalkozott a szinte megkerülhetetlen katonai kérdésekkel. A lajstromok által rögzített utolsó sorozások az 1918. évvel zárulnak. Ez az év egyúttal az első világháború záró éve is, azé a háborúé, amelyben a ma élő magyar családok nagyapái, dédapái a nemzet hőseivé váltak.

 

Katonaállítás a 18. században 

Az állandó hadsereg felállítása és a hadkiegészítés

Magyarország történelme 1526 után közel négyszáz éven át szorosan összefonódott a Habsburg-birodalommal. Ebből a tényből fakadóan a katonai kérdéseket, azon belül jelen esetben a illetve a sorozások történetét is a Habsburg-birodalommal összefüggésben kell vizsgálnunk. A birodalmi pénzen fogadott zsoldos hadseregben különböző nemzetiségű katonákat, így magyarokat is találunk. Hazánkban az állandó hadsereg felállítása a 18. század elejére nyúlik vissza, amikor III. Károly az 1715. évi VIII. törvénycikkben ekképpen rendelkezett: „Minthogy azonban csupán ezzel [ti. nemesi felkelés] emez országot elegendőképpen megvédelmezni nem lehetne, sőt inkább minden eshetőségre erősebb és úgy bennszülöttekből, mint külföldiekből álló rendes katonaságot kell tartani.”

 

 

1715. évi VIII. törvénycikk a felkelésről és adózásról

Minthogy a nemesek, és mindazok, kiket a törvény Magyarországon ez elnevezés alatt összefoglal (bármely tisztségű, méltóságú s állású személyek legyenek) az ország védelmére katonáskodni, tehát személyesen felkelni s illetőleg saját bandériumaikat előállítani és kiindítani tartoznak:

1. § Ezt Ő császári és királyi szent felsége, valahányszor szükségesnek ítéli, az ekkorig erre nézve alkotott törvények értelmében, mostantól jövőre is megkívánhatja s követelheti.

2. § Minthogy azonban csupán ezzel emez országot elegendőképen megvédelmezni nem lehetne, sőt inkább minden eshetőségre erősebb és úgy bennszülöttekből, mint külföldiekből álló rendes katonaságot kell tartani, mely kétségtelen, hogy zsold nélkül fenn nem állhat, ezt pedig adózás nélkül beszerezni nem lehet: ezért az erre szükséges segélyek és adók dolgában a karokkal országgyűlésileg (hova tudomás szerint különben is tartozik) kell határozni.

3. § Ha pedig a véletlen ellenséges betörésnek rendkívüli esete merülne fel, vagy a változó s előre nem látható rögtönös háború tekintete az ilyen fontos ügy tárgyalásának rendes módozatát s alakját nem engedné: ily esetekben ugyanazon karok és rendek nemcsak tanácsosnak, hanem szükségesnek is találták, hogy a nádorispánt és az ország prímását, meg a főpapokat, bárókat, a királyi ítélő táblát, a megyéket és szabad királyi városokat, a mennyire lehet, s minél nagyobb számban az országban, s nem azon kívül, összehívják.

4. § Kik megvizsgálván az ily véletlen szükség okát, s azt az ország hasznára és szükségére elegendőnek ismervén s találván: az ily adókivetés dolgában (s nem az ország egyéb ügyeiben is) tanácskozhassanak és határozhassanak.

A magyar nyelvű átirat a www.1000ev.hu oldalról származik

    
1. sz. forrás
Jelzet: MNL OL N 45 Lad. H, Ser. A, Fasc. 2. 1715:VIII. tc. - Regnicolaris levéltár, Archivum Regni, Privilegia recte articuli.

Magyarország vállalta, hogy a közös hadsereg fenntartását rendszeresen adóval segíti. A hadsereg felállítása vegyes módszerrel kötelező jellegű állítással és önkéntes toborzással történt, ezt egészítette ki veszedelem esetén a nemesi felkelés (inszurrekció). Mivel a nemesség csak háború esetén tartozott katonáskodni, a törvényben előírt katonáskodási kötelezettség elsősorban a jobbágyságot érintette. A törvény nem rendelkezett a részletekről, ezeknek a kérdések kezelése a Haditanács hatáskörébe tartozott. A megyék, városok feladata volt a területükön állomásozó vagy azon átvonuló haderők élelemmel, takarmánnyal való ellátása, illetőleg a katonák szállásának biztosítása. A lakosságot nagymértékben megterhelte a beszállásolási kötelezettség (kvártély), melynek során nemcsak a katonákat kellett elhelyezni, hanem a lovakat is. Mindezzel együtt járt a bakák és lovaik élelmezése (porció) és esetleges szállítása (forspont). A jobbágyság ezeket a terheket gúnynéven Forspont Péternek és Porció Pálnak hívta. Az első kaszárnyák ugyan már Mária Terézia idejében megépültek, elterjedésük azonban csak jóval később, a 19. században vált általánossá.

A gyakorlatban az uralkodó a Haditanács javaslata alapján a hadsereg kiegészítése céljából mindig meghatározott főnyi katonát kért a rendektől. 1741-ben például a karok és rendek a szorongató körülményekre tekintettel 21 622 fő gyalogos zsoldos katona állítását ajánlották fel Mária Teréziának. A nemesi felkelés ugyanakkor lovasok állításával vette ki a részét a katonai terhekből. Miután az országgyűlés megajánlotta az újonclétszámot, mely az aktuális politikai helyzet függvénye volt, megkezdődhetett a hivatalos újoncozás. 

    

Toborzás

Újoncmegajánláskor a rendek minden egyes alkalommal kikötötték, hogy az újoncállítás végeztével a toborzás ismét érvénybe lép. Az önkéntesek toborzása, németes szóhasználattal kifejezve

jelentette a hadkiegészítés alapját, melynek során a legények saját elhatározásukból vállalták a katonai szolgálatot.

A toborzás lefolytatása nemcsak történelmi, hanem néprajzi szempontból is különleges események tekinthető. A verbuválás a helységháza előtt, a piactéren vagy a templomtéren vette kezdetét, ahová leszúrták a katonáskodást jelképező kardot és zászlót. A toborzást végző katonák legtöbbször nyalka huszárokból kerültek ki, akik táncukkal, viselkedésükkel igyekeztek lenyűgözni az ifjakat. Egyesek közülük nem is katonai pályafutásukkal, hanem inkább tánctudásukkal szereztek maguknak hírnevet. Ilyen személy volt például Egres Kis Lajos, egy Túrkevéről származó árvafiú, akiből messze földön híres verbunkos huszár lett. A toborzás elengedhetetlen kelléke volt ezen kívül az étel és a bor, valamint a zenét biztosító dudás pásztor vagy muzsikáló cigány. A mulatozás során a toborzó katonák a katonaélet szépségeit ecsetelték, a verbunkosok járták a sarkantyú-pengetős, kurjongatós táncot.

  

Verbunkos-jelenet – 19. század eleje,
ismeretlen festő műve

Toborzás – színezett litográfia
(Magyar Nemzeti Múzeum,Történelmi Képcsarnok)

 

A tánc mellett szólt hangosan a katonaének is:

Huszár vagyok, kedves babám, az is maradok,

Szemedszínű dolmányomon sárga gomb ragyog.

Uccu, peng a sarkantyúm,

Csekély gondom, semmi búm,

Csak úgy vígadok!

A mulatozást követő napokban járultak az ifjak a sorozóbizottság elé, ahol nyilvántartásba vették őket. A legények különböző okok miatt adták katonáskodásra a fejüket: volt, akit a mulatozás hevében, pillanatnyi döntés alapján csapott fel katonának, másokat szerelmi bánat emésztett, szerepet játszott a messzi tájak vonzása, a kalandvágy, a társadalmi felemelkedés lehetősége vagy akár a (megérdemelt) börtönbüntetés elkerülése is. A társadalmi felemelkedésre jó példát szolgált Wőber Antal (17711852), aki kötélverő legényből lett tábornok, Becsey István (18051865) pedig katonai mérnökként vált

      

Erőszakos módszerek

Toborzás során a legeredményesebbnek mindig a huszárezredek bizonyultak, ide álltak be legszívesebben a férfiak. A gyalogos katonaságnál azonban az önkéntes toborzás soha nem hozta meg a kívánt eredményt, nem jött össze az országgyűlés által kiadott létszám. Ekkor következett az erőszakos katonafogdosás, hiszen a létszámot mindenképpen ki kellett állítani. Sor került a csavargók, duhajkodók, vándorló mesterlegények, urasággal szembeszállók kötéllel történő befogására. A részeges, kötözködő „falu rossza” előbb-utóbb a hadseregben kötött ki. Az erőszakos módszerek bizony melegágyát jelentették a túlkapásoknak, nem ritkán éjszaka, álmukban törtek rá a kiszemelt legényekre. Ne csodálkozzunk hát azon, hogy újoncozás idején elnéptelenedtek a falvak, mivel a legények a lápokba, mocsarakba menekültek a katonáskodás elől. Az alábbi népdal is ezt örökíti meg:

Már minálunk verbuválnak kötéllel,

Elviszik a szegény legényt erővel.

A gazdagnak öt-hat fia, nem bántják,

A szegénynek, ha egy is van, elrántják.

Mert a gazdag győzi pénzzel, bankóval,

A szegény csak siralommal, jajszóval.

A megyei levéltárak számos peres iratot őriznek, melyek azt vitatják, hogy a toborzott illetőleg befogott katona születési helyének vagy tartózkodási helyének kvótájába számíttassék-e be. Újoncozáskor a legények életkorát bemondásra vagy szemre döntötték el, az egyházi anyakönyvek által rögzített adatok felhasználására csak jóval később került sor. Életkor tekintetében nem voltak válogatósak a sorozóbizottságok, 16 és 40 év közé tehető a katonasorba lépők életkora.

Ezen a napon történt október 23.

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1957

A belügyi szervek szerint Szegeden a „legerősebb és legsokrétűbb” az ellenséges elemek tevékenysége.Tovább

1958

Az [emigráns] magyar diákok III. világkongresszusa a Vatikán dísztermében emlékezett meg a forradalomról.Tovább

1989

Az Országgyűlés ünnepi ülését követően az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékezve koszorúzási ünnepséget tartottak a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő