Benito Mussolini bevonul Rómába („Marcia su Roma”).Tovább
Kiszolgált öreg bakák és a Nagy Háború hősi halottai
Hadtörténeti források az Országos Levéltár törvénygyűjteményéből (1715–1917)
A király által is hitelesített törvények eredeti példányainak megőrzéséről az Országos Levéltár gondoskodik. Áttekintésünk katonai témájú törvényeinket használja forrásként, és az első világháborús megemlékezés sorozathoz, valamint az intézményben folyó katonaállítási digitalizálási projekthez kapcsolódva született. Az Országos Levéltár Mikrofilmtárában őrzött katonaállítási lajstromok gyűjteményében (1756–1918) fennmaradt iratok által lefedett évkör több uralkodó kormányzását is érintette – Mária Teréziától IV. Károlyig.
Törvénykezése során mindegyik uralkodó foglalkozott a szinte megkerülhetetlen katonai kérdésekkel. A lajstromok által rögzített utolsó sorozások az 1918. évvel zárulnak. Ez az év egyúttal az első világháború záró éve is, azé a háborúé, amelyben a ma élő magyar családok nagyapái, dédapái a nemzet hőseivé váltak.
Katonaállítás a 18. században
Az állandó hadsereg felállítása és a hadkiegészítés
Magyarország történelme 1526 után közel négyszáz éven át szorosan összefonódott a Habsburg-birodalommal. Ebből a tényből fakadóan a katonai kérdéseket, azon belül jelen esetben a illetve a sorozások történetét is a Habsburg-birodalommal összefüggésben kell vizsgálnunk. A birodalmi pénzen fogadott zsoldos hadseregben különböző nemzetiségű katonákat, így magyarokat is találunk. Hazánkban az állandó hadsereg felállítása a 18. század elejére nyúlik vissza, amikor III. Károly az 1715. évi VIII. törvénycikkben ekképpen rendelkezett: „Minthogy azonban csupán ezzel [ti. nemesi felkelés] emez országot elegendőképpen megvédelmezni nem lehetne, sőt inkább minden eshetőségre erősebb és úgy bennszülöttekből, mint külföldiekből álló rendes katonaságot kell tartani.”
1715. évi VIII. törvénycikk a felkelésről és adózásról
Minthogy a nemesek, és mindazok, kiket a törvény Magyarországon ez elnevezés alatt összefoglal (bármely tisztségű, méltóságú s állású személyek legyenek) az ország védelmére katonáskodni, tehát személyesen felkelni s illetőleg saját bandériumaikat előállítani és kiindítani tartoznak:
1. § Ezt Ő császári és királyi szent felsége, valahányszor szükségesnek ítéli, az ekkorig erre nézve alkotott törvények értelmében, mostantól jövőre is megkívánhatja s követelheti.
2. § Minthogy azonban csupán ezzel emez országot elegendőképen megvédelmezni nem lehetne, sőt inkább minden eshetőségre erősebb és úgy bennszülöttekből, mint külföldiekből álló rendes katonaságot kell tartani, mely kétségtelen, hogy zsold nélkül fenn nem állhat, ezt pedig adózás nélkül beszerezni nem lehet: ezért az erre szükséges segélyek és adók dolgában a karokkal országgyűlésileg (hova tudomás szerint különben is tartozik) kell határozni.
3. § Ha pedig a véletlen ellenséges betörésnek rendkívüli esete merülne fel, vagy a változó s előre nem látható rögtönös háború tekintete az ilyen fontos ügy tárgyalásának rendes módozatát s alakját nem engedné: ily esetekben ugyanazon karok és rendek nemcsak tanácsosnak, hanem szükségesnek is találták, hogy a nádorispánt és az ország prímását, meg a főpapokat, bárókat, a királyi ítélő táblát, a megyéket és szabad királyi városokat, a mennyire lehet, s minél nagyobb számban az országban, s nem azon kívül, összehívják.
4. § Kik megvizsgálván az ily véletlen szükség okát, s azt az ország hasznára és szükségére elegendőnek ismervén s találván: az ily adókivetés dolgában (s nem az ország egyéb ügyeiben is) tanácskozhassanak és határozhassanak.
A magyar nyelvű átirat a www.1000ev.hu oldalról származik
1. sz. forrás
Jelzet: MNL OL N 45 Lad. H, Ser. A, Fasc. 2. 1715:VIII. tc. - Regnicolaris levéltár, Archivum Regni, Privilegia recte articuli.
Magyarország vállalta, hogy a közös hadsereg fenntartását rendszeresen adóval segíti. A hadsereg felállítása vegyes módszerrel – kötelező jellegű állítással és önkéntes toborzással –történt, ezt egészítette ki veszedelem esetén a nemesi felkelés (inszurrekció). Mivel a nemesség csak háború esetén tartozott katonáskodni, a törvényben előírt katonáskodási kötelezettség elsősorban a jobbágyságot érintette. A törvény nem rendelkezett a részletekről, ezeknek a kérdések kezelése a Haditanács hatáskörébe tartozott. A megyék, városok feladata volt a területükön állomásozó vagy azon átvonuló haderők élelemmel, takarmánnyal való ellátása, illetőleg a katonák szállásának biztosítása. A lakosságot nagymértékben megterhelte a beszállásolási kötelezettség (kvártély), melynek során nemcsak a katonákat kellett elhelyezni, hanem a lovakat is. Mindezzel együtt járt a bakák és lovaik élelmezése (porció) és esetleges szállítása (forspont). A jobbágyság ezeket a terheket gúnynéven Forspont Péternek és Porció Pálnak hívta. Az első kaszárnyák ugyan már Mária Terézia idejében megépültek, elterjedésük azonban csak jóval később, a 19. században vált általánossá.
A gyakorlatban az uralkodó a Haditanács javaslata alapján a hadsereg kiegészítése céljából mindig meghatározott főnyi katonát kért a rendektől. 1741-ben például a karok és rendek a szorongató körülményekre tekintettel 21 622 fő gyalogos zsoldos katona állítását ajánlották fel Mária Teréziának. A nemesi felkelés ugyanakkor lovasok állításával vette ki a részét a katonai terhekből. Miután az országgyűlés megajánlotta az újonclétszámot, mely az aktuális politikai helyzet függvénye volt, megkezdődhetett a hivatalos újoncozás.
Toborzás
Újoncmegajánláskor a rendek minden egyes alkalommal kikötötték, hogy az újoncállítás végeztével a toborzás ismét érvénybe lép. Az önkéntesek toborzása, németes szóhasználattal kifejezve jelentette a hadkiegészítés alapját, melynek során a legények saját elhatározásukból vállalták a katonai szolgálatot.
A toborzás lefolytatása nemcsak történelmi, hanem néprajzi szempontból is különleges események tekinthető. A verbuválás a helységháza előtt, a piactéren vagy a templomtéren vette kezdetét, ahová leszúrták a katonáskodást jelképező kardot és zászlót. A toborzást végző katonák legtöbbször nyalka huszárokból kerültek ki, akik táncukkal, viselkedésükkel igyekeztek lenyűgözni az ifjakat. Egyesek közülük nem is katonai pályafutásukkal, hanem inkább tánctudásukkal szereztek maguknak hírnevet. Ilyen személy volt például Egres Kis Lajos, egy Túrkevéről származó árvafiú, akiből messze földön híres verbunkos huszár lett. A toborzás elengedhetetlen kelléke volt ezen kívül az étel és a bor, valamint a zenét biztosító dudás pásztor vagy muzsikáló cigány. A mulatozás során a toborzó katonák a katonaélet szépségeit ecsetelték, a verbunkosok járták a sarkantyú-pengetős, kurjongatós táncot.
 |  |
Verbunkos-jelenet – 19. század eleje, | Toborzás – színezett litográfia |
A tánc mellett szólt hangosan a katonaének is:
Huszár vagyok, kedves babám, az is maradok,
Szemedszínű dolmányomon sárga gomb ragyog.
Uccu, peng a sarkantyúm,
Csekély gondom, semmi búm,
Csak úgy vígadok!
A mulatozást követő napokban járultak az ifjak a sorozóbizottság elé, ahol nyilvántartásba vették őket. A legények különböző okok miatt adták katonáskodásra a fejüket: volt, akit a mulatozás hevében, pillanatnyi döntés alapján csapott fel katonának, másokat szerelmi bánat emésztett, szerepet játszott a messzi tájak vonzása, a kalandvágy, a társadalmi felemelkedés lehetősége vagy akár a (megérdemelt) börtönbüntetés elkerülése is. A társadalmi felemelkedésre jó példát szolgált Wőber Antal (1771–1852), aki kötélverő legényből lett tábornok, Becsey István (1805–1865) pedig katonai mérnökként vált
Erőszakos módszerek
Toborzás során a legeredményesebbnek mindig a huszárezredek bizonyultak, ide álltak be legszívesebben a férfiak. A gyalogos katonaságnál azonban az önkéntes toborzás soha nem hozta meg a kívánt eredményt, nem jött össze az országgyűlés által kiadott létszám. Ekkor következett az erőszakos katonafogdosás, hiszen a létszámot mindenképpen ki kellett állítani. Sor került a csavargók, duhajkodók, vándorló mesterlegények, urasággal szembeszállók kötéllel történő befogására. A részeges, kötözködő „falu rossza” előbb-utóbb a hadseregben kötött ki. Az erőszakos módszerek bizony melegágyát jelentették a túlkapásoknak, nem ritkán éjszaka, álmukban törtek rá a kiszemelt legényekre. Ne csodálkozzunk hát azon, hogy újoncozás idején elnéptelenedtek a falvak, mivel a legények a lápokba, mocsarakba menekültek a katonáskodás elől. Az alábbi népdal is ezt örökíti meg:
Már minálunk verbuválnak kötéllel,
Elviszik a szegény legényt erővel.
A gazdagnak öt-hat fia, nem bántják,
A szegénynek, ha egy is van, elrántják.
Mert a gazdag győzi pénzzel, bankóval,
A szegény csak siralommal, jajszóval.
A megyei levéltárak számos peres iratot őriznek, melyek azt vitatják, hogy a toborzott illetőleg befogott katona születési helyének vagy tartózkodási helyének kvótájába számíttassék-e be. Újoncozáskor a legények életkorát bemondásra vagy szemre döntötték el, az egyházi anyakönyvek által rögzített adatok felhasználására csak jóval később került sor. Életkor tekintetében nem voltak válogatósak a sorozóbizottságok, 16 és 40 év közé tehető a katonasorba lépők életkora.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt szeptember 28.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Az ArchívNet új számmal jelenik meg a szeptember beköszöntével. Ezúttal leginkább a hétköznapi küzdelmek világába kalauzolják el az olvasót a megjelent forrásismertetések. Legyen szó akár a saját megélhetésükön javítani kívánó fiumei tisztviselőkről, egy államfordulatot éppen átélt kárpátaljai lakosokról, vagy éppen az államhatalom restriktív intézkedései ellenére is működő római katolikus egyházról és annak tagjairól. S arra nézve is láthatunk egy esetet, hogy a hétköznapok újságolvasóinak és maguknak az újságíróknak köszönhetően hogyan válhatott valaki „sikertelen bűnözővé” száz évvel ezelőtt.
Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) az Osztrák-Magyar Monarchia fiumei tisztviselőinek és alkalmazottainak meglehetősen komplex világát mutatja be. Forrásismertetésében nagyrészt a mai Rijekában őrzött iratokra támaszkodva tárja az olvasók elé, hogy az említett állami tisztviselők és alkalmazottak milyen módon kívánták orvosolni – többek között kérvények megfogalmazásával – egzisztenciális nehézségeiket.
A dualizmus bő ötven événél sokkal rövidebb időszak, mindössze hét hónap változásainak eredményét ismerteti írásában Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet). Publikációjában két, 1939 októberében papírra vetett hangulatjelentést mutat be, amelyek az 1939 márciusának közepén ismét magyar uralom alá került Kárpátalja gazdasági, szociális és politikai viszonyairól, illetve a helyben tapasztalt helyzet változásáról adnak számot.
Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) friss forrásismertetésében a Zágon József és Kada Lajos közötti levelezésből mutat be újabb részleteket. Ezúttal Zágon Lajosnak a magyarországi katolikus egyház 1961-1971 közötti helyzetéről szerzett információit adta közre. A korabeli budapesti vezetés folytatta az 1940-es évek végén megkezdett egyházellenes politikáját, azonban tárgyalt tíz év mégsem tekinthető monoton időszaknak a magyarországi katolikus egyház szempontjából, mivel a Vatikán és a Magyar Népköztársaság 1964-ben megállapodást kötött egymással, valamint lezajlott a II. Vatikáni Zsinat magyar püspökök részvételével.
Halász János (levéltári referens, Kulturális és Innovációs Minisztérium) forrásismertetésének második részében a már megismert „Kloroformos Bandi” ékszerrablási ügyének magyarországi tárgyalása kerül a reflektorfénybe, valamint az, hogy éppen a „kloroformos” jelző miként bélyegezte meg Faragó Andrást, és hogy ebben mekkora szerepe volt a korabeli sajtófogyasztásnak.
Idei negyedik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Továbbra is él ugyanakkor felhívásunk korábbi és leendő szerzőink felé: az ArchívNet szerkesztősége várja a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2023. szeptember 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő