„Nagyon rossz íze van az ügynek”

Budapesti lakásviszonyok az ötvenes években

Magyarországon a Rákosi-érában több módja volt annak, hogy valaki lakáshoz jusson. Az 1950 január elsejével bevezetett tanácsrendszer után a tanácsok lakásügyi osztályai intézték a lakáskiutalásokat. Mivel nagyon kevés új lakás épült, az állampolgároknak kellett igényelhető lakást, szobát, vagy szobarészt felkutatniuk. Ezen címek birtokában jelentkezhettek a tanácsnál, és reménykedhettek abban, hogy kapnak lakást. Mivel többen is igényelték, ezért kevesen jutottak az áhított lakáshoz. A rendszer sok visszaéléshez vezetett…

Bevezetés

Budapesti lakásviszonyok az ötvenes években

A budapesti lakáshelyzet az 1950-es években nem sokban különbözött az országos átlagtól. Kiemelt jelentőségét az adta, hogy itt halmozottan jelentkeztek az országos problémák. A magyarországi lakáshelyzet a második világháború előtt sem volt kielégítőnek mondható, azonban a "fordulat éve" utána a bajok kiéleződtek. A Szovjetunió és Sztálin politikájának követése azt vonta maga után, hogy az alapvetően mezőgazdasági országban az ipar, ezen belül is a nehézipar került előtérbe a mezőgazdaság rovására. Ennek következtében a mezőgazdasági munkásság munka nélkül maradva, olykor kényszerűségből az ipari munkát vállalva megjelent az ipari városokban és a fővárosban. A felsőbb vezetés tagjai, akik ezt a politikát támogatták, arról viszont nem tudtak gondoskodni, hogy az új, elsőgenerációs munkások számára az olyan alapvető feltételeket biztosítsák, mint amilyen például a lakáshoz jutás is volt. Ezért, mint az élet számos területén, általános elégedetlenséghez vezető helyzet alakult ki.

Budapest lakossága 1959-ig 60,4 %-kal nőtt meg, a munkások létszáma 80 %-kal emelkedett, amihez azonban az is hozzájárult, hogy 1950-ben közigazgatási úton létrehozták Nagy-Budapestet, vagyis a környező kistelepüléseket is a fővároshoz csatolták. A fővárosi lakásviszonyok színvonalának csökkéséhez az is hozzájárult, hogy az új rendszernek széles rétegű, hozzá hű apparátusra volt szüksége, aminek tagjai ugyancsak Budapestre kerültek. Azt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a lakásprobléma nem az apparátus tagjai között volt általános jellegű. A helyzetet tetézte, hogy mivel a nehézipar fejlesztése volt az elsőrendű szempont, nagyon kevés pénz jutott az infrastruktúra és a lakáshelyzet színvonalának emelésére. Az első 5 éves terv idején az összberuházások 1/3-át tették ki az infrastrukturális és lakásépítési beruházások. Ezen kívül a szakmunkásokat is a húzóágazatnak számító nehéziparban foglalkoztatták inkább. Ráadásul 1949-re a meglévő lakástartalékok is teljesen kimerültek. Ez a helyzet még Nagy Imre miniszterelnöksége idején sem változott sokat, egyrészt mivel kormányzásának szűk két éve kevés volt a meghirdetett program beindításához, másrészt pedig a korábbról megmaradt középkáderek akadályozták a változások végrehajtását. Hegedűs József és Tosics Iván tanulmányukban kifejtik, hogy a kormányzat részéről bizonyos fajta Budapest-ellenesség érződött, ami abban jutott kifejezésre, hogy míg nagyszabású ipari beruházások kezdődtek a fővárosban, addig az infrastruktúra és a lakásépítés elkerülte Budapestet. (Lakásosztályok és lakáspolitika. A budapesti lakáspiac irányításának változásai az elmúlt három évtizedben. In: Mozgó Világ, 1982. 9. sz. 18. o.)

A lakáshelyzet tarthatatlanságára különböző ideiglenes jellegű megoldások adódtak, ilyen volt az 1951-es budapesti kitelepítés. A megüresedett lakásokat azonban nem az arra rászorulók kapták meg, hanem leggyakrabban az új vezető politikusok. 1952. február 17-én lépett életbe az Elnöki Tanács 1952:4 számú törvényerejű rendelete, amely államosította a "tőkések, egyéb kizsákmányolók és a megdöntött társadalmi rendszer népelnyomó elemeinek" házingatlanait és a bérbeadás útján hasznosított ingatlanokat. Budapesten 36 ezer ingatlan került fel az államosítási listára. A helyzet "megoldását" jelentette még a társbérletesítés intézménye is, amelynek során a többszobás lakásokat szobánként adták ki a rászorulóknak, ezzel kényszerű együttlakásra bírva a régi tulajdonost más családokkal, ami nagyon sok ellentéte szült. Jellemző volt még a korra az albérlet, valamint az "ágyrajárás". A politikai érdeken kívül a lakáshelyzet egyik megoldásának kínálkozott a régi vezetőrétegek elleni perek, amelyek általában teljes vagyonelkobzással jártak együtt. Az ingázó munkások lakáshelyzetét könnyítették a munkásszállások, amelyek azonban sokszor embertelen körülményeket jelentettek.

Magyarországon a Rákosi-érában több módja volt annak, hogy valaki lakáshoz jusson. Az 1950 január elsejével bevezetett tanácsrendszer után a városi, a fővárosban a kerületi tanácsok lakásügyi osztályai intézték a lakáskiutalásokat. Mivel nagyon kevés új lakás épült, és szabad lakások sem voltak, az állampolgároknak kellett igényelhető lakást, szobát, vagy szobarészt felkutatniuk. Ezen címek birtokában jelentkezhettek a tanácsnál és reménykedhettek abban, hogy kapnak lakást. Azonban egy lakást, vagy szobát egyszerre többen is igényeltek, ezért kevesen jutottak az áhított lakáshoz. Ez a rendszer sok visszaéléshez vezetett. A házfelügyelőség bevezetésével a házfelügyelők is komoly szerephez jutottak, pénzért bárkinek elárulták, hogy hol vannak igényelhető lakások. Sokan panaszolták azt is, hogy nem tartják helyesnek azt, hogy munka után a dolgozóknak kell lakás után rohangálniuk, és "a tanács tulajdonképpen semmit nem csinál". Az is előfordult, hogy az egy címre igénylést beadók lakáshelyzete nem is volt olyan rossz, azonban, aki nem adta be az igénylést, az nem is kaphatta meg a lakást, tehát megint a szegényebbek kerültek nehéz helyzetbe. Megoldás lett volna, ha a tanácsi dolgozók kerestek volna kiutalható lakást és a tényleg rászorulók között osztották volna azokat el.

A dolgozók azonban máshogy is juthattak lakáshoz. A vállalatoknak kiutalt lakásokat szolgálati lakásként igényelhették a vállalat igazgatójától. Ennek azonban szigorú feltételei voltak. A dolgozónak, mielőtt megkapta volna a lakást, alá kellett írnia, hogy ha munkahelyét elhagyja, vagy elbocsátják állásából, akkor 15 napon belül visszaadja a lakást a vállalatnak. Ha ezt nem teszi meg, akkor kilakoltatás vár rá. Nagyon sok vállalatigazgató panaszolja, hogy a volt dolgozók nem hajlandóak kiköltözni és igazi eszközük ez ellen nem is volt.

Ebben a korszakban is létezett illegális megoldás a lakásproblémákra: az önkényes beköltözés, ami a fővárosban kis mennyiségben minden kerületben előfordult. Az önkényes beköltözők száma az 1956-os forradalom alatt és után nőtt meg igazán, a Budapest Fővárosi Tanács VB ülésének jegyzőkönyve szerint létszámuk elérte a 7-10 ezer főt! Ezen lehetőségek ellenére, kevesen jutottak megfelelő lakáshoz, ezért sokan fordultak a felsőbb hatóságokhoz és a sajtóhoz panaszukkal, melyeknek egy része névtelen bejelentés volt.

A tanácsok lakásügyi osztályain tapasztalható visszaélések egyik szemléletes példája a tanulmány második részében közölt irategyüttes, amely egy 1955-ös, több szálból összetevődő, II. kerületi vitás ügyet mutat be, s talán a korabeli hétköznapok megértéséhez is közelebb viheti az olvasót.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt október 23.

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1957

A belügyi szervek szerint Szegeden a „legerősebb és legsokrétűbb” az ellenséges elemek tevékenysége.Tovább

1958

Az [emigráns] magyar diákok III. világkongresszusa a Vatikán dísztermében emlékezett meg a forradalomról.Tovább

1989

Az Országgyűlés ünnepi ülését követően az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékezve koszorúzási ünnepséget tartottak a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő