A Német Birodalom és Olaszország hadat üzen az Amerikai Egyesült Államoknak.Tovább
„Nagyon rossz íze van az ügynek”
Magyarországon a Rákosi-érában több módja volt annak, hogy valaki lakáshoz jusson. Az 1950 január elsejével bevezetett tanácsrendszer után a tanácsok lakásügyi osztályai intézték a lakáskiutalásokat. Mivel nagyon kevés új lakás épült, az állampolgároknak kellett igényelhető lakást, szobát, vagy szobarészt felkutatniuk. Ezen címek birtokában jelentkezhettek a tanácsnál, és reménykedhettek abban, hogy kapnak lakást. Mivel többen is igényelték, ezért kevesen jutottak az áhított lakáshoz. A rendszer sok visszaéléshez vezetett…
Bevezetés
Budapesti lakásviszonyok az ötvenes években
A budapesti lakáshelyzet az 1950-es években nem sokban különbözött az országos átlagtól. Kiemelt jelentőségét az adta, hogy itt halmozottan jelentkeztek az országos problémák. A magyarországi lakáshelyzet a második világháború előtt sem volt kielégítőnek mondható, azonban a "fordulat éve" utána a bajok kiéleződtek. A Szovjetunió és Sztálin politikájának követése azt vonta maga után, hogy az alapvetően mezőgazdasági országban az ipar, ezen belül is a nehézipar került előtérbe a mezőgazdaság rovására. Ennek következtében a mezőgazdasági munkásság munka nélkül maradva, olykor kényszerűségből az ipari munkát vállalva megjelent az ipari városokban és a fővárosban. A felsőbb vezetés tagjai, akik ezt a politikát támogatták, arról viszont nem tudtak gondoskodni, hogy az új, elsőgenerációs munkások számára az olyan alapvető feltételeket biztosítsák, mint amilyen például a lakáshoz jutás is volt. Ezért, mint az élet számos területén, általános elégedetlenséghez vezető helyzet alakult ki.
Budapest lakossága 1959-ig 60,4 %-kal nőtt meg, a munkások létszáma 80 %-kal emelkedett, amihez azonban az is hozzájárult, hogy 1950-ben közigazgatási úton létrehozták Nagy-Budapestet, vagyis a környező kistelepüléseket is a fővároshoz csatolták. A fővárosi lakásviszonyok színvonalának csökkéséhez az is hozzájárult, hogy az új rendszernek széles rétegű, hozzá hű apparátusra volt szüksége, aminek tagjai ugyancsak Budapestre kerültek. Azt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a lakásprobléma nem az apparátus tagjai között volt általános jellegű. A helyzetet tetézte, hogy mivel a nehézipar fejlesztése volt az elsőrendű szempont, nagyon kevés pénz jutott az infrastruktúra és a lakáshelyzet színvonalának emelésére. Az első 5 éves terv idején az összberuházások 1/3-át tették ki az infrastrukturális és lakásépítési beruházások. Ezen kívül a szakmunkásokat is a húzóágazatnak számító nehéziparban foglalkoztatták inkább. Ráadásul 1949-re a meglévő lakástartalékok is teljesen kimerültek. Ez a helyzet még Nagy Imre miniszterelnöksége idején sem változott sokat, egyrészt mivel kormányzásának szűk két éve kevés volt a meghirdetett program beindításához, másrészt pedig a korábbról megmaradt középkáderek akadályozták a változások végrehajtását. Hegedűs József és Tosics Iván tanulmányukban kifejtik, hogy a kormányzat részéről bizonyos fajta Budapest-ellenesség érződött, ami abban jutott kifejezésre, hogy míg nagyszabású ipari beruházások kezdődtek a fővárosban, addig az infrastruktúra és a lakásépítés elkerülte Budapestet. (Lakásosztályok és lakáspolitika. A budapesti lakáspiac irányításának változásai az elmúlt három évtizedben. In: Mozgó Világ, 1982. 9. sz. 18. o.)
A lakáshelyzet tarthatatlanságára különböző ideiglenes jellegű megoldások adódtak, ilyen volt az 1951-es budapesti kitelepítés. A megüresedett lakásokat azonban nem az arra rászorulók kapták meg, hanem leggyakrabban az új vezető politikusok. 1952. február 17-én lépett életbe az Elnöki Tanács 1952:4 számú törvényerejű rendelete, amely államosította a "tőkések, egyéb kizsákmányolók és a megdöntött társadalmi rendszer népelnyomó elemeinek" házingatlanait és a bérbeadás útján hasznosított ingatlanokat. Budapesten 36 ezer ingatlan került fel az államosítási listára. A helyzet "megoldását" jelentette még a társbérletesítés intézménye is, amelynek során a többszobás lakásokat szobánként adták ki a rászorulóknak, ezzel kényszerű együttlakásra bírva a régi tulajdonost más családokkal, ami nagyon sok ellentéte szült. Jellemző volt még a korra az albérlet, valamint az "ágyrajárás". A politikai érdeken kívül a lakáshelyzet egyik megoldásának kínálkozott a régi vezetőrétegek elleni perek, amelyek általában teljes vagyonelkobzással jártak együtt. Az ingázó munkások lakáshelyzetét könnyítették a munkásszállások, amelyek azonban sokszor embertelen körülményeket jelentettek.
Magyarországon a Rákosi-érában több módja volt annak, hogy valaki lakáshoz jusson. Az 1950 január elsejével bevezetett tanácsrendszer után a városi, a fővárosban a kerületi tanácsok lakásügyi osztályai intézték a lakáskiutalásokat. Mivel nagyon kevés új lakás épült, és szabad lakások sem voltak, az állampolgároknak kellett igényelhető lakást, szobát, vagy szobarészt felkutatniuk. Ezen címek birtokában jelentkezhettek a tanácsnál és reménykedhettek abban, hogy kapnak lakást. Azonban egy lakást, vagy szobát egyszerre többen is igényeltek, ezért kevesen jutottak az áhított lakáshoz. Ez a rendszer sok visszaéléshez vezetett. A házfelügyelőség bevezetésével a házfelügyelők is komoly szerephez jutottak, pénzért bárkinek elárulták, hogy hol vannak igényelhető lakások. Sokan panaszolták azt is, hogy nem tartják helyesnek azt, hogy munka után a dolgozóknak kell lakás után rohangálniuk, és "a tanács tulajdonképpen semmit nem csinál". Az is előfordult, hogy az egy címre igénylést beadók lakáshelyzete nem is volt olyan rossz, azonban, aki nem adta be az igénylést, az nem is kaphatta meg a lakást, tehát megint a szegényebbek kerültek nehéz helyzetbe. Megoldás lett volna, ha a tanácsi dolgozók kerestek volna kiutalható lakást és a tényleg rászorulók között osztották volna azokat el.
A dolgozók azonban máshogy is juthattak lakáshoz. A vállalatoknak kiutalt lakásokat szolgálati lakásként igényelhették a vállalat igazgatójától. Ennek azonban szigorú feltételei voltak. A dolgozónak, mielőtt megkapta volna a lakást, alá kellett írnia, hogy ha munkahelyét elhagyja, vagy elbocsátják állásából, akkor 15 napon belül visszaadja a lakást a vállalatnak. Ha ezt nem teszi meg, akkor kilakoltatás vár rá. Nagyon sok vállalatigazgató panaszolja, hogy a volt dolgozók nem hajlandóak kiköltözni és igazi eszközük ez ellen nem is volt.
Ebben a korszakban is létezett illegális megoldás a lakásproblémákra: az önkényes beköltözés, ami a fővárosban kis mennyiségben minden kerületben előfordult. Az önkényes beköltözők száma az 1956-os forradalom alatt és után nőtt meg igazán, a Budapest Fővárosi Tanács VB ülésének jegyzőkönyve szerint létszámuk elérte a 7-10 ezer főt! Ezen lehetőségek ellenére, kevesen jutottak megfelelő lakáshoz, ezért sokan fordultak a felsőbb hatóságokhoz és a sajtóhoz panaszukkal, melyeknek egy része névtelen bejelentés volt.
A tanácsok lakásügyi osztályain tapasztalható visszaélések egyik szemléletes példája a tanulmány második részében közölt irategyüttes, amely egy 1955-ös, több szálból összetevődő, II. kerületi vitás ügyet mutat be, s talán a korabeli hétköznapok megértéséhez is közelebb viheti az olvasót.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt december 11.
Bárdossy László Horthy Miklós kormányzó távollétében és a Minisztertanács hozzájárulása nélkül bejelenteti, hogy a Magyar Királyság...Tovább
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Az ArchívNet idei ötödik számában megjelenő négy forrásismertetés közül három szorosabban-lazábban kapcsolódik az 1945 után bekövetkező államszocialista fordulathoz, míg a negyedik írás földrajzilag köthető az előbbiekhez. Ez utóbbi forrásismertetés ugyanis Kárpátaljához kötődik, amely a huszadik század során Magyarország, Csehszlovákia és a Szovjetunió részét is képezte. Jelen esetben a helyszín még a Magyar Királyság, az időpont pedig 1914 mint háborús év.
Az időrendet követve első a már említett Kárpátaljához kötődő forrásismertetés Suslik Ádám (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) tollából. A szerző két dokumentum segítségével mutatja be, hogy az 1914 szeptemberében lezajlott orosz betörés után a visszavonuló osztrák-magyar csapatok miként egészítették ki hiányos ellátmányukat rekvirálásokkal az északkelet-magyarországi hadműveleti területen.
Luka Dániel (történész, agrártörténet kutató) írásában az olvasókat 1953-ba, de már a Sztálin halála utáni időszakba kalauzolja el. Az általa ismertetett dokumentum Fehér Lajos kulákokkal kapcsolatos álláspontját mutatja be – amelyek már magukon viselik az „új szakasz” nyomát. A szerző egy érdekességre is felhívja a figyelmet: az 1950-es években két Fehér Lajos is foglalkozott a magyarországi agrárium átalakításával. A téziseket jegyző Fehér Lajos újságíró közülük az ismertebb – voplt azonban egy névrokona, aki az MDP Központi Vezetőségének Mezőgazdasági Osztályán dolgozott. Alkalmasint pedig az is előfordult, hogy a két Fehér Lajos ugyanazon a testületi ülésen volt jelen.
Akárcsak a „kulákkérdés,” úgy a koncepciós perek, illetve azok át-, felülvizsgálata is vastagon kötődnek a régió sztálinista korszakához. Bessenyei Vanda (doktoranda, Szegedi Tudományegyetem) az egyik legismertebb csehszlovák koncepciós per felülvizsgálati folyamatának egy részét mutatja be. Rudolf Slánský, „a csehszlovák Rajk” rehabilitációjának ügyét a hasonló, magyarországi eseményekkel állítja párhuzamba, felhívva a figyelmet arra, hogy 1953 után Budapesten a legfelsőbb vezetésben átrendeződés zajlott, míg Prágában gyakorlatilag 1968-ig megmaradt a neosztálinista irányítás.
Kládek László (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Kormárom-Esztergom Vármegyei Levéltára) forrásismertetése a sztálinista, államosító korszakhoz áttételesen kapcsolódik: a termékeiről jól ismert dorogi hanglemezgyár a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat gyáregységeként működött, amely a különböző államosított cégek egyesítése nyomán 1951-ben jött létre. Az ismertetés a dorogi üzemegység létrejöttét, valamint működésének első éveit mutatja be részletesen.
Az idei ötödik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Az ArchívNet szerkesztőségen egyben továbbra is várja a jövő évi lapszámaiba a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2023. november 8.
Miklós Dániel
főszerkesztő