Az „imperialisták fellazító taktikája”

Avagy hogyan készült a hatalom az 1956-os forradalom 10. évfordulójára?

„A belső ellenség visszaszorítására […] tett intézkedések […] gyakoribbá váltak a belügyi szervek eljárásai politikai bűncselekmények elkövetőivel szemben. […] Megtévesztett, ellenséges befolyás alá került személyek esetében a leválasztás és bomlasztás módszerét alkalmazták. Fiatalok ellen általában szabadlábon hagyás mellett folytattak eljárást. A Politikai Bizottság határozata alapján eredményesen bomlasztottak öt illegális női és férfi egyházi rendet, amelyek gyakorlatilag beszüntették működésüket.”

Bevezetés 

Az 1966-os esztendő az 1956. évi forradalom és szabadságharc, vagy ahogy akkor hívták az ellenforradalom 10. évfordulója miatt kiemelkedő jelentőségűnek ígérkezett a szocialista vezetés szemében. Már 1965 végén megkezdték az eseményre való felkészülést: utasították a III/III-as csoportfőnökséget, hogy a sajnálatos októberi eseményekben részt vett egyéneket vegyék operatív ellenőrzés alá. A hatalom részéről a közelgő évforduló miatti félelem erősödését az is jelezte, hogy a legfőbb pártfórum, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága 1966. február 1-i ülésén elfogadta Az imperialisták fellazító politikájával kapcsolatos intézkedésekről szóló, április 26-i ülésén pedig Az imperialisták fellazító politikája elleni harc néhány kérdéséről szóló határozatait. Ezekben megállapították, hogy az 1963-as amnesztia utáni viszonylagos „liberalizálódás" következtében az ellenzéki hangok felerősödtek, szabadabban jelentkeztek, amelyeknek az évfordulóval együtt már komoly ellenlépésekre kellett sarkallniuk az állambiztonsági szerveket. A PB határozatok végrehajtásáról két BM parancs (14/1966, 24/1966. sz.) rendelkezett, amelyek kimondták, hogy „ez a határozat [mármint az április 26-i] Pártunk helyes politikai irányvonalának töretlen továbbfolytatása, az osztályharcban bekövetkezett változások és a harc tapasztalatai figyelembevételével történő alkalmazásával". Ezen kívül megállapították, hogy a belügyi munka továbbfejlesztése érdekében megfelelő intézkedéseket szükséges foganatosítani „az imperializmus fellazító taktikája hatásának csökkentésére, a népgazdaság fokozott védelmére, valamint az állambiztonsági operatív munka színvonalának növelésére, tudományos megalapozottságának növelésére".

A PB irányelvei alapján, 1966 nyarán jelent meg a kapitalista országok fellazító politikájának visszaszorításáról és a kapcsolatokból adódó ellenséges tevékenység korlátozásáról szóló 3215/1966. sz. kormányrendelet, amelynek legfontosabb előírása a nyugati országokba történő magánutazásokat szigorította: 3 évenként legfeljebb 30 napra lehetett kiutazni. (Korábban a már említett liberalizálódás során enyhítették a ki- és beutazási korlátozásokat.)
Az általam bemutatott két dokumentum az április 26-i PB határozat után készült a Belügyminisztériumban.

Az 1966. június 28-ai keltezésű irat a szocializmusra leselkedő fő veszélyforrást, az imperialista fellazító politika fogalmát próbálja körüljárni. Bemutatja, hogy a kapitalisták hogyan próbálták és próbálják a rendszert megbuktatni, hiszen, mint mondja „a szocialista rendszer megdöntése nem új keletű, hanem régi szándéka az imperialistáknak".

A minisztériumi vizsgálat kimutatta, hogy a legnagyobb fenyegetést a nyugati média, ezen belül is a Szabad Európa Rádió jelentette a fennálló rendszerre. A dokumentumból kiderül, hogy az állambiztonsági szervek hivatalból maguk is hallgatták az adásokat, elemezték a műsorvezetők minden mondatát. Ugyancsak fontosnak tartották az országba beutazó nyugati turisták negatív hatását, valamint a kiutazó magyarok külső befolyásolását megemlíteni. (Valószínűleg ezért is kellett minden nyugatra utazó tisztviselőnek és vállalati alkalmazottnak részletes úti beszámolót írnia visszaérkezése után, amelynek végén nyilatkoznia kellett, hogy történt-e vele provokáció, politikailag próbálták-e befolyásolni, stb.) Ezen megállapítások után a dokumentum részletesen tárgyalja a szükséges intézkedéseket. Az 1966. október 8-án keletkezett irat már a fent megállapított szükséges intézkedések végrehajtásának tapasztalatait, eredményességét összegzi.

A korábbiakhoz képest is szigorúbb államvédelmi munka eredményeképpen az 1965 vége és 1967 tavasza közötti időszakban az állambiztonsági szervek - a korábbi hasonló időszakhoz mérten - kb. kétszerannyi összesküvési, valamint izgatásos bűncselekményt derítettek fel (csak az 1966-os évet nézve ezek száma megháromszorozódott). Ellenkampányt szerveztek, amelynek célja volt, hogy nagyszámú külföldi, ideológiamentes kulturális és tudományos rendezvények (zenei előadások, színházi bemutatók, kiállítások) révén eltereljék a figyelmet a közelgő évfordulóról. Sokszor annyira sikeresek voltak, hogy még a külföldön tervezett 1956-os megemlékezéseket is sikerült diplomáciai úton megakadályozniuk!

Mindezek következtében a BM Állambiztonsági Főcsoportfőnökségének éves jelentése elégedetten állapíthatta meg, hogy a legismertebb ellenzékiek 1966 októberében tartózkodtak mindenféle nyílt cselekménytől. Az évforduló közeledtével csak fiatalok kisebb csoportjai között volt tapasztalható politikai tárgyú röpcédulázás és falfirkálás - vagyis a megfelelő állambiztonsági felkészülés mellett a rettegett zavargásoktól, rendszer-ellenes megmozdulásoktól és tüntetésektől való zsigeri félelemnek nem volt igazi alapja, a rendszer még zavartalanul működhetett, egészen az 1980-as évekig.

Ezen a napon történt október 23.

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1957

A belügyi szervek szerint Szegeden a „legerősebb és legsokrétűbb” az ellenséges elemek tevékenysége.Tovább

1958

Az [emigráns] magyar diákok III. világkongresszusa a Vatikán dísztermében emlékezett meg a forradalomról.Tovább

1989

Az Országgyűlés ünnepi ülését követően az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékezve koszorúzási ünnepséget tartottak a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő