„Nagyon rossz íze van az ügynek”

Budapesti lakásviszonyok az ötvenes években

Magyarországon a Rákosi-érában több módja volt annak, hogy valaki lakáshoz jusson. Az 1950 január elsejével bevezetett tanácsrendszer után a tanácsok lakásügyi osztályai intézték a lakáskiutalásokat. Mivel nagyon kevés új lakás épült, az állampolgároknak kellett igényelhető lakást, szobát, vagy szobarészt felkutatniuk. Ezen címek birtokában jelentkezhettek a tanácsnál, és reménykedhettek abban, hogy kapnak lakást. Mivel többen is igényelték, ezért kevesen jutottak az áhított lakáshoz. A rendszer sok visszaéléshez vezetett…

Bevezetés

Budapesti lakásviszonyok az ötvenes években

A budapesti lakáshelyzet az 1950-es években nem sokban különbözött az országos átlagtól. Kiemelt jelentőségét az adta, hogy itt halmozottan jelentkeztek az országos problémák. A magyarországi lakáshelyzet a második világháború előtt sem volt kielégítőnek mondható, azonban a "fordulat éve" utána a bajok kiéleződtek. A Szovjetunió és Sztálin politikájának követése azt vonta maga után, hogy az alapvetően mezőgazdasági országban az ipar, ezen belül is a nehézipar került előtérbe a mezőgazdaság rovására. Ennek következtében a mezőgazdasági munkásság munka nélkül maradva, olykor kényszerűségből az ipari munkát vállalva megjelent az ipari városokban és a fővárosban. A felsőbb vezetés tagjai, akik ezt a politikát támogatták, arról viszont nem tudtak gondoskodni, hogy az új, elsőgenerációs munkások számára az olyan alapvető feltételeket biztosítsák, mint amilyen például a lakáshoz jutás is volt. Ezért, mint az élet számos területén, általános elégedetlenséghez vezető helyzet alakult ki.

Budapest lakossága 1959-ig 60,4 %-kal nőtt meg, a munkások létszáma 80 %-kal emelkedett, amihez azonban az is hozzájárult, hogy 1950-ben közigazgatási úton létrehozták Nagy-Budapestet, vagyis a környező kistelepüléseket is a fővároshoz csatolták. A fővárosi lakásviszonyok színvonalának csökkéséhez az is hozzájárult, hogy az új rendszernek széles rétegű, hozzá hű apparátusra volt szüksége, aminek tagjai ugyancsak Budapestre kerültek. Azt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a lakásprobléma nem az apparátus tagjai között volt általános jellegű. A helyzetet tetézte, hogy mivel a nehézipar fejlesztése volt az elsőrendű szempont, nagyon kevés pénz jutott az infrastruktúra és a lakáshelyzet színvonalának emelésére. Az első 5 éves terv idején az összberuházások 1/3-át tették ki az infrastrukturális és lakásépítési beruházások. Ezen kívül a szakmunkásokat is a húzóágazatnak számító nehéziparban foglalkoztatták inkább. Ráadásul 1949-re a meglévő lakástartalékok is teljesen kimerültek. Ez a helyzet még Nagy Imre miniszterelnöksége idején sem változott sokat, egyrészt mivel kormányzásának szűk két éve kevés volt a meghirdetett program beindításához, másrészt pedig a korábbról megmaradt középkáderek akadályozták a változások végrehajtását. Hegedűs József és Tosics Iván tanulmányukban kifejtik, hogy a kormányzat részéről bizonyos fajta Budapest-ellenesség érződött, ami abban jutott kifejezésre, hogy míg nagyszabású ipari beruházások kezdődtek a fővárosban, addig az infrastruktúra és a lakásépítés elkerülte Budapestet. (Lakásosztályok és lakáspolitika. A budapesti lakáspiac irányításának változásai az elmúlt három évtizedben. In: Mozgó Világ, 1982. 9. sz. 18. o.)

A lakáshelyzet tarthatatlanságára különböző ideiglenes jellegű megoldások adódtak, ilyen volt az 1951-es budapesti kitelepítés. A megüresedett lakásokat azonban nem az arra rászorulók kapták meg, hanem leggyakrabban az új vezető politikusok. 1952. február 17-én lépett életbe az Elnöki Tanács 1952:4 számú törvényerejű rendelete, amely államosította a "tőkések, egyéb kizsákmányolók és a megdöntött társadalmi rendszer népelnyomó elemeinek" házingatlanait és a bérbeadás útján hasznosított ingatlanokat. Budapesten 36 ezer ingatlan került fel az államosítási listára. A helyzet "megoldását" jelentette még a társbérletesítés intézménye is, amelynek során a többszobás lakásokat szobánként adták ki a rászorulóknak, ezzel kényszerű együttlakásra bírva a régi tulajdonost más családokkal, ami nagyon sok ellentéte szült. Jellemző volt még a korra az albérlet, valamint az "ágyrajárás". A politikai érdeken kívül a lakáshelyzet egyik megoldásának kínálkozott a régi vezetőrétegek elleni perek, amelyek általában teljes vagyonelkobzással jártak együtt. Az ingázó munkások lakáshelyzetét könnyítették a munkásszállások, amelyek azonban sokszor embertelen körülményeket jelentettek.

Magyarországon a Rákosi-érában több módja volt annak, hogy valaki lakáshoz jusson. Az 1950 január elsejével bevezetett tanácsrendszer után a városi, a fővárosban a kerületi tanácsok lakásügyi osztályai intézték a lakáskiutalásokat. Mivel nagyon kevés új lakás épült, és szabad lakások sem voltak, az állampolgároknak kellett igényelhető lakást, szobát, vagy szobarészt felkutatniuk. Ezen címek birtokában jelentkezhettek a tanácsnál és reménykedhettek abban, hogy kapnak lakást. Azonban egy lakást, vagy szobát egyszerre többen is igényeltek, ezért kevesen jutottak az áhított lakáshoz. Ez a rendszer sok visszaéléshez vezetett. A házfelügyelőség bevezetésével a házfelügyelők is komoly szerephez jutottak, pénzért bárkinek elárulták, hogy hol vannak igényelhető lakások. Sokan panaszolták azt is, hogy nem tartják helyesnek azt, hogy munka után a dolgozóknak kell lakás után rohangálniuk, és "a tanács tulajdonképpen semmit nem csinál". Az is előfordult, hogy az egy címre igénylést beadók lakáshelyzete nem is volt olyan rossz, azonban, aki nem adta be az igénylést, az nem is kaphatta meg a lakást, tehát megint a szegényebbek kerültek nehéz helyzetbe. Megoldás lett volna, ha a tanácsi dolgozók kerestek volna kiutalható lakást és a tényleg rászorulók között osztották volna azokat el.

A dolgozók azonban máshogy is juthattak lakáshoz. A vállalatoknak kiutalt lakásokat szolgálati lakásként igényelhették a vállalat igazgatójától. Ennek azonban szigorú feltételei voltak. A dolgozónak, mielőtt megkapta volna a lakást, alá kellett írnia, hogy ha munkahelyét elhagyja, vagy elbocsátják állásából, akkor 15 napon belül visszaadja a lakást a vállalatnak. Ha ezt nem teszi meg, akkor kilakoltatás vár rá. Nagyon sok vállalatigazgató panaszolja, hogy a volt dolgozók nem hajlandóak kiköltözni és igazi eszközük ez ellen nem is volt.

Ebben a korszakban is létezett illegális megoldás a lakásproblémákra: az önkényes beköltözés, ami a fővárosban kis mennyiségben minden kerületben előfordult. Az önkényes beköltözők száma az 1956-os forradalom alatt és után nőtt meg igazán, a Budapest Fővárosi Tanács VB ülésének jegyzőkönyve szerint létszámuk elérte a 7-10 ezer főt! Ezen lehetőségek ellenére, kevesen jutottak megfelelő lakáshoz, ezért sokan fordultak a felsőbb hatóságokhoz és a sajtóhoz panaszukkal, melyeknek egy része névtelen bejelentés volt.

A tanácsok lakásügyi osztályain tapasztalható visszaélések egyik szemléletes példája a tanulmány második részében közölt irategyüttes, amely egy 1955-ös, több szálból összetevődő, II. kerületi vitás ügyet mutat be, s talán a korabeli hétköznapok megértéséhez is közelebb viheti az olvasót.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt június 16.

1919

Eperjesen kikiáltják a Szlovák Tanácsköztársaságot.Tovább

1940

A Szovjetunió megkezdi Észtország megszállását.Tovább

1944

Jaross Andor belügyminiszter a közrend és a közbiztonság megőrzésére hivatkozva feloszlatja a Gyermekbarát Egyesületet. A "veszélyt...Tovább

1948

A Nemzetgyűlés elfogadja az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényjavaslatot (1948:XXXIII. tv.), amelynek végrehajtása...Tovább

1958

Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós halálos ítéletének végrehajtása.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő