Útban a szabadság felé?

Egy NDK-s turista menekülési kísérlete a Berlini Fal megépítése után

Számos NDK-ból érkező turista Magyarországon át Jugoszlávia és Ausztria irányába próbált továbbutazni. Az itt közölt magánlevél születését meghatározó fontos körülmény az általános katonai szolgálat bevezetése volt. A szűkre szabott határok és a radikálisan korlátozott mozgásszabadság mellett érthető tehát, hogy ez a frissen bevezetett intézkedés tovább rontotta az alábbi sorok írójának kedélyállapotát. A levélíró azon kívánsága, hogy levele ne jusson illetéktelen kezekbe, nem teljesült. A levélellenőrzés során a borítékot felnyitották…

Bevezetés 

Míg a Varsói Szerződés tagállamai közötti katonai együttműködés a jelenkori történetírás egyik frekventált területeként jellemezhető, ugyanez a megállapítás a tagállamok állambiztonsági szolgálatainak együttműködésére vonatkozóan már korántsem érvényes. A terület feltáratlanságának oka nem a kutatók érdeklődésének hiányában, sokkal inkább a rendelkezésre álló és hozzáférhető dokumentumok csekély körében jelölhető meg. A téma feldolgozása során felhasználható iratok körébe sorolható az egykori Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma Nemzetközi Kapcsolatok Osztályának iratanyaga, amelyet jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára őriz. A két közzétett dokumentum ezen iratanyag német vonatkozásai között, 1.11.12 számon, a Nemzetközi Kapcsolatok Osztálya 12. dobozában lelhető fel.

A Német Demokratikus Köztársaság 1952-ben kezdte lezárni nyugati határát, ami 1961. augusztus 13-ától, a Berlini fal felépítésétől a két német államalakulat, egyben egész Európa hermetikus geopolitikai elkülönítését eredményezte. A fal felépítésének legfontosabb célja a lakosság elvándorlásának megakadályozása, és a keletnémet munkaerő visszatartása volt. Az elvándorlást a Német Szövetségi Köztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság között tapasztalható életszínvonalbeli különbség mellett nem kis mértékben a Német Szocialista Egységpárt vezetése alatt egyre inkább felerősödő politikai erőszak motiválta. A Berlini fal megépítését követően a háromhatalmi, illetve a szovjet megszállási zónában élő rokonok és ismerősök egymástól végérvényesen elszakadtak, hiszen az NDK területének tartós elhagyása 1988 végéig törvényesen nem volt megoldható. Noha a határzár áttörése életveszélyes vállalkozásnak számított, mégis sokan megpróbálták. 1949 és1989 között a belnémet határon és a Keleti tengeren a halálos áldozatok száma több mint nyolcszáz fő volt.

Jóllehet a magukat népi demokratikus országokként aposztrofáló államok a külföldre való kiutazást szigorúan korlátozták, a menekülés kézenfekvő módja mégis a turizmus lehetősége volt. A keletnémet turisták legkedveltebb célpontjai között Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia szerepelt. A Német Szocialista Egységpárt diktatúrája elől menekülő NDK-s állampolgárok továbbutazásuk ügyében a Német Szövetségi Köztársaság ezen országokban működő külképviseleti szerveihez fordultak. Már a Nemzetközi Kapcsolatok osztálya számára 1962. május 14-én készült jelentés arról számolt be, hogy az NDK-ból beutazó turisták az úgynevezett Nyugatnémet Utazási Irodában nyugatnémet útlevélért folyamodtak. Ez a Nyugatnémet Utazási Iroda akkoriban a Francia nagykövetség épületében található kereskedelmi kirendeltség részeként működött, mivel Magyarország - hasonlóan a keleti tömb többi államához - a hidegháború ezen periódusában nem tartott fenn diplomáciai kapcsolatot a Német Szövetségi Köztársasággal.

Számos NDK-ból érkező turista Magyarországon át Jugoszlávia és Ausztria irányába próbált továbbutazni. A II/3-es osztály 1962. augusztus 18-án kelt jelentése tizenkét olyan NDK-ból érkezett turistáról számolt be, akik a Német Szövetségi Köztársaságban élő rokonaikhoz igyekezve Magyarországról illegális úton próbáltak továbbjutni. Annak érdekében, hogy a menekülési kísérlet ezen módjának elejét vegyék, a Varsói Szerződés tagállamainak szoros együttműködésére volt szükség. Amennyiben a Magyarországra utazó turista esetében menekülési kísérlet gyanúja merült föl, az Állambiztonsági Minisztérium munkatársai megelőző intézkedés gyanánt a magyar belügyi szervektől az NDK-ból érkezett turista ún. "operatív ellenőrzését" kérték. Az iratok átnézésekor azonban több olyan esetet is találtam, amikor a meggyanúsított személy a disszidálás szándékának semmilyen jelét nem adta, vagyis a német állambiztonsági szervek feltételezése megalapozatlannak bizonyult. Ez egyértelműen utal arra, hogy a Német Szocialista Egységpárt vezette rezsim tisztában volt önnön gyenge legitimációjával. Módszerek tekintetében a "testvérinek" mondott együttműködés legfontosabb eleme a személyes megfigyelésen alapuló megelőző ellenőrzés volt, ám emellett a postai kapcsolatok operatív ellenőrzése, így a levélellenőrzés és a telefonlehallgatás is fontos szerepet kapott. Gyanúba pedig nemcsak az keveredett, akit a rezsim ellenzőjeként ismertek, éppúgy a gyanú árnyéka vetődött mindazon keletnémet állampolgárokra, akik kapcsolatot tartottak a nyugatnémet területen élő rokonaikkal és ismerőseikkel. Az Állambiztonsági Minisztérium szóhasználata ugyanis a rokoni és baráti szálak ápolására is az "ellenséges kapcsolattartás" terminust használta. A magyar állambiztonsági szervek együttműködésének köszönhetően születtek meg azok a nyugatnémet utazási irodához útlevélért forduló keletnémet turisták nevét és személyi adatait tartalmazó összeállítások, amelyeket a Nemzetközi Kapcsolatok osztálya az Állambiztonsági Minisztérium számára továbbított. A magyar határ illegális átlépése során letartóztatott turistákat az Állambiztonsági Minisztérium tisztjei repülőn kísérték vissza az NDK területére.

Az itt közölt magánlevél születését meghatározó másik fontos körülmény az általános katonai szolgálat bevezetése volt. A Német Demokratikus Köztársaság népi parlamentje a korábbi önkéntes szolgálaton alapuló honvédelem helyett 1962 januárjában szavazta meg az általános és kötelező sorkatonai szolgálatot. Ez az intézkedés a korabeli (kelet)német állampolgárban a nyílt állami erőszak képét idézte fel, hiszen a Versaille-i szerződés Németország számára az általános védkötelezettség intézményét az első világháborút követően megtiltotta. Ezt az előírást első ízben 1935. március 16-án szegték meg, így az általános katonai szolgálat bevezetése a nemzetiszocialista diktatúrához kötődő rosszízű emléknek számított. A két német állam közötti határzár megépítése mellett ez is hozzájárult az önmagát a náci diktatúra antitéziseként meghatározó politikai vezetés hitelének megingásához, és a más előjelű, ám hasonlóképpen embertelen diktatúra verziójának megerősödéséhez. A NSZEP vezetési igényét a NVA [a Nemzeti Néphadsereg] fölött ugyanis - a többi rendvédelmi szervezethez hasonlóan - fokozottan érvényesítette. A nyíltan deklarált cél, vagyis a "nép szocialista vívmányainak megvédése" mellett a gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a hadsereg a fiatal férfiak ideológiai nevelésének fontos eszközeként funkcionált. A szűkre szabott határok és a radikálisan korlátozott mozgásszabadság mellett érthető tehát, hogy ez a frissen bevezetett intézkedés tovább rontotta az alábbi sorok írójának amúgy is lehangolt kedélyállapotát.

A levélíró azon kívánsága, hogy levele illetéktelen kezekbe ne jusson, nem teljesült. A levélellenőrzés során a borítékot felnyitották, és a levél szövegéről fénymásolatokat, valamint magyar nyelvű fordítást készítettek. A kísérőirat a másolatok román, szovjet és keletnémet állambiztonsági szerveknek való továbbküldését javasolta. A kör ezzel menthetetlenül bezárult. Az ifjú ember további sorsát nem ismerjük, de tudjuk azt, hogy a külföldre való kiutazás illegális kísérlete a keletnémet joggyakorlat szerint is a szocialista államrendet alapjaiban sértő, politikai bűncselekménynek minősült. A Berlini fal megépítésétől kezdve a menekülési kísérletért indított eljárások az NDK-ban a politikai indíttatású büntető eljárásoknak mintegy felét tették ki. Az alább közölt levél 1962 nyarán, éppen egy évvel a fal megépítését követően keletkezett. Jóllehet egy keletnémet állampolgár személyes történetének részét képezi, a levelet annak tartalma, keletkezésének körülményei és kalandos története okán mégis a hidegháborús korszak jellegzetes dokumentumaként kell értékelnünk.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt október 27.

1904

Megkezdi működését az első New York-i metró.Tovább

1912

Megalakult a Debreceni Izraelita Ifjak Dalköre. Elnöke dr. Bruner Lajos.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő