Kártérítés Ausztriának

A nyugat-magyarországi kérdés rendezése tárgyában 1921. október 13-án aláírt velencei jegyzőkönyv jelentősége abban rejlik, hogy azzal – a mindkét oldalon megmaradt rossz érzések dacára – sikerült tartósan ártalmatlanítani az első világháború utáni Európa lőporos hordóját. Van azonban a protokollnak egy olyan tartalmi eleme, amelyről kevésbé szokás megemlékezni.

A kis magyar–osztrák háború után meghozott kompromisszumos döntésnek köszönhetően a térségből nem lett egyfajta közép-európai Elzász-Lotaringia, bár a kérdés – búvópatakként fel-feltörve – folyamatosan megterhelte a kétoldalú kapcsolatokat. Kánya Kálmán külügyminiszter még 1935 tavaszán is úgy fogalmazott egy ugyancsak velencei, olasz–magyar–osztrák megbeszélésen, hogy Ausztriának „kénytelenek voltunk területeket átengedni”. Ezért „nem tekintheti meggyőzőnek” azt az Egon Berger-Waldenegg osztrák külügyminiszter által képviselt álláspontot, mely szerint nem diktátumként, hanem a két állam közti „szabad elhatározás alapján szabattak meg” az osztrák–magyar határok.[1]

1945 augusztusában Karl Renner, az ideiglenes osztrák kormány vezetője próbált nagyhatalmi támogatást szerezni a kérdés felmelegítéséhez és az eredetileg Ausztriának ítélt teljes nyugat-magyarországi terület visszaszerzéséhez – sikertelenül. Ezzel a probléma hosszú időre az asztalfiók mélyére került.[2] A velencei jegyzőkönyv osztrák példányát (a tartomány születési bizonyítványaként) legutóbb 2021-ben, a Burgenland centenáriumát ünneplő kiállításon mutatták be, a magyar verzió pedig (a soproni népszavazást[3] lehetővé tevő egyezményként) az Akik a hazára voksoltak – Sopron, 1921 című, 2022-ben bemutatott dokumentumfilmben tűnt fel.

 

Háromból fél

 

Jelen forrásközlés a velencei protokoll azon rendelkezésére összpontosít, amely szerint – miután Magyarország elismerte azokat a károkat, „melyeket az átadás elhalasztása Ausztriának okozott”, ugyanakkor ezek részleteiről és a függőben lévő egyéb problémákról a rövid, egyhónapos határidő miatt nem jött létre megegyezés a két fél között – a vitatott és megoldásra váró kérdéseket választott bíróság elé kellett vinni.[4] Ennek értelmében Budapest és Bécs a magyar fővárosban, többszöri halasztás után, 1923. február 26-án döntőbírósági egyezményt írt alá „a Nyugat-Magyarország átadásával kapcsolatos pénzügyi és adminisztratív kérdések rendezése tárgyában”.[5]

Az egyezményben a magyar fél kötelezettséget vállalt arra, hogy 3 millió svájci frankot utal át az osztrák kormánynak a Schweizerische Creditanstalt zürichi fiókjánál vezetett számlájára a nyugat-magyarországi felkelők által az osztrák állampolgárságú „természetes és jogi személyeknek okozott károkért”, ebből 1923 folyamán négy egyenlő részletben összesen 500.000 frankot ki is egyenlített. Az anschluss után készített pénzügyminisztériumi összesítő jelentésből tudjuk, hogy Magyarország csupán ezt a summát fizette ki, a hátralék tekintetében előbb „annak kompenzáció gyanánt való elengedését követelte”,[6] majd a fennmaradó összeg rendezését az 1935. október 1-jei budapesti, a későbbiekben végre nem hajtott egyezményben vállalta. A német birodalmi kormány – a magyar kérés ellenére – nem tette lehetővé az ezzel kapcsolatos egyezségi tárgyalások folytatását.[7]

 

Népszavazási komédia?

 

A velencei megállapodás az 1919 végétől, 1920 elejétől zajló kétoldalú, az olasz nagyhatalmi közvetítésnek köszönhetően 1921 őszétől felgyorsult tárgyalások eredményeként (amelyek során elsőként a magyar fél vetette fel a népszavazás lehetőségét) jogerőre emelte a Sopront Burgenlandért formulát.[8] A magyar kormány a nemzethez intézett 1921. október végi kiáltványában, amelynek a kibocsátását ugyancsak Velencében vállalta, egyértelműen fogalmaz: „Sopron és környéke, melyet már elveszettnek hinnünk, mienk marad!”[9] A magyar derűlátás ezek szerint csak fokozódott, hiszen szeptember végén még „abban a biztos, […] 98 percentes tudatban” rendelték el a térség evakuációját, hogy „visszakapjuk szép Sopronunkat”.[10]

Johannes Schober szövetségi kancellár és külügyminiszter a velencei megállapodás aláírása után arról biztosította Masirevich Szilárd bécsi magyar királyi követet, hogy „minden a legjobb mederben halad” és Bécsben „már arról tanácskoznak, hogy Sopron hiányában mely község legyen Burgenland főhelye”.[11] Ugyanakkor az osztrák kormányfőnek nem volt egyszerű dolga, hiszen mégiscsak egy nemzetközi szerződésben a szomszédos alpesi országnak ítélt területről kellett lemondani és a nemzetgyűlési, külügyi bizottsági és a közvélemény jelentős részében is eluralkodott tiltakozást leszerelni.

 

 


Johannes Schober (1874–1932).
Forrás: Wikimedia Commons

 

 

Schober 1921 decemberében úgy fogalmazott Masirevich előtt, hogy „nem tulajdonít túlzott jelentőséget a soproni kérdésnek”, sokkal fontosabbnak tartja, hogy a két ország jó kapcsolatokat ápoljon egymással, és ennek érdekében szükségesnek látja, hogy Magyarország „legalább pro foro externo respektálja az előírt formalitásokat”,[12] azaz a Velencében elfogadott, és később pontosított szabályokat. (Ugyanakkor 1923 óta – amikor a nyugat-magyarországi kérdés diplomáciai kulisszatitkai napvilágot láttak[13] – tudjuk, hogy ez nem teljesen így történt.) A két kormányfő bécsi egyeztetésén 1922 januárjában Schober ismételten azt hangsúlyozta, hogy a Burgenland-probléma rendezése során Ausztria tudatosan döntött a jószomszédi kapcsolatokat megalapozó békés megoldás mellett, és helyesnek tartaná, ha a magyar fél is „méltányolná a hozott áldozat nagyságát”.[14]

 

Masirevich Szilárd (1879–1944) 1937-ben londoni magyar követként.
Forrás: Körösvidék képes hiradója, 1937. 36. sz.

 

 

Némileg furcsának tűnhet, de Ignaz Seipel szövetségi kancellár még 1927 decemberében is egyfajta „közös teherként” hivatkozott Burgenlandra, amelyet csak úgy lehetett volna elkerülni, ha 1918 őszének napjaiban az osztrák köztársaság vezetői önmérsékletet tanúsítottak, vagy legalábbis megállapodásra törekedtek volna.[15] Arról nem is beszélve, hogy Schober, Bécs egykori rendőrfőnöke IV. Károly második visszatérési kísérletének napjaiban reményét fejezte ki, hogy a király tartani tudja magát Magyarországon, ami aztán Ausztriára is hatást gyakorol, és „a két ország között a nyugat-magyarországi kérdés legtermészetesebb megoldásához fog vezetni”.[16]

 

A többi néma csend

 

A Velencét követő két hónap fejleményei (a felkelők utóvédharcai, az osztrák belpolitikai hullámverések, a népszavazási területen megsokasodott nemzetiségi villongások, a plebiszcitum pártatlan lebonyolításával kapcsolatos kétségek) nem tették lehetővé, hogy a két fél egy accord amiable tető alá hozásával tegyen pontot a négyszáz éves együttélés végére. Miután 1921 végén a Dísz téren a két ország diplomatái számos vélt és valós sérelmet vágtak egymás fejéhez, Bethlen István magyar kormányfő és Johannes Schober osztrák szövetségi kancellár már 1922. január közepén Bécsben egyeztetett egymással – a jelentős nézetkülönbségek miatt a kétoldalú megállapodás esélye nélkül – a népszavazás után függőben maradt kérdések rendezéséről. Az 1923. február végén aláírt döntőbírósági egyezményt pedig másfél hónappal később egy választott bírósági megállapodás[17] is követte a Magyar Királyság és az Osztrák Köztársaság között, amelyben a felek arra kötelezték magukat, hogy minden jövőbeli vitás kérdést „barátságos egyetértéssel” fognak rendezni.

A kérdés a nemzetközi tudományos szakirodalomban eddig csupán egyetlen vázlatos feldolgozásban látott napvilágot. Felix Tobler, aki a burgenlandi horvát népcsoport és az Esterházy hercegi család történetének kutatása mellett időlegesen az úgynevezett Anschlussarchiv, a tartomány születéséhez kötődő levéltári anyag referensi feladatait is ellátta, a Schlaininger Gespräche elnevezésű, a 2021. évi emlékkiállítás helyszínén (Schlaining/Szalónak) megrendezett szimpóziumon 1991-ben tartott előadásában a kártérítés osztrák forrásait mutatta be.[18] A vegyes döntőbíróságok felállítását a nagyhatalmak a saint-germaini békeszerződés 256., illetve a trianoni 239. cikkelyében, azonos tartalommal írták elő a vitás kérdések rendezésére. Ezek a bíróságok három tagból álltak, egy-egy tagjukat az egyes érdekelt kormányok jelölték ki, a bíróság elnökét közös megegyezéssel kellett kiválasztani. A határozatok, melyeket a felek végérvényesnek tekintettek és magukra nézve kötelezőnek ismertek el, szótöbbséggel születtek meg.

 

Nem kétbalkezes

 

A velencei jegyzőkönyv alapján felállított döntőbíróság elnöke Alfred Rudolph Zimmerman, tekintélyes holland jogász, Dordrecht és Rotterdam korábbi polgármestere lett, aki 1922 vége és 1926 közepe között a Népszövetség Ausztria gazdasági újjáépítéséért felelős főbiztosi posztját töltötte be, és az 1922. október 4-én aláírt, „szanálási műnek” nevezett három genfi jegyzőkönyv végrehajtását felügyelte. A bíróság magyar tagja Popovics Sándor, Wekerle Sándor utolsó kormányának pénzügyminisztere, az Osztrák–Magyar Bank egykori főkormányzója, az Állami Jegyintézet elnöke lett (a Nemzeti Bank csak 1924-ben jött létre), Ausztria pedig Richard Reisch egykori pénzügyminisztert, az Osztrák Nemzeti Bank elnökét delegálta.

Zimmerman egyik bécsi elődjéről fennmaradt egy anekdota, mely szerint Sir William Goode a jóvátételi bizottság osztrák szekciójának vezetője 1920 táján együttérzően konstatálta, hogy a jobb kezével elvesz az osztrákoktól, hiszen a jóvátételek biztosítása a feladata, ugyanakkor a bal kezével ad is valamit, mivel a hitelek nyújtásával egyúttal az állam konszolidációjáért és a gazdaság rendbetételéért is felelős. Bécsi tárgyalópartnerei szomorkásan jegyezték meg, milyen kár, hogy nem kétbalkezes a derék brit.[19] Hozzá képest az utódjával, aki később az Egyesült Királyság és Mexikó között létrejött döntőbíróság elnöke lett, a hajthatatlansága mellett nem csupán annyi baja volt az országot „a Népszövetség gyarmatának”[20] tartó osztrák közvéleménynek, hogy rendkívül magas juttatást[21] kapott: egyenesen „Ausztria diktátorának”[22] nevezték.

Mindenesetre az egyezség megszületése után a két kormány képviseletében Hans Patzauer és Hauer Gyula pénzügyminiszteri tanácsosok egybehangzóan méltatták Zimmerman „szakértelmét, fáradhatatlanságát és objektivitását”. A holland elnök pedig annak a reményének adott hangot, hogy az egyezmény felgyorsíthatja a többi függő kérdés rendezését is, és ezáltal tovább javulhatnak a két szomszédos ország kapcsolatai, amelyek „olyan sok közös emlékkel rendelkeznek és a jövőben is egymásra lesznek utalva”.[23] Úgy tűnik tehát, hogy „a magyar romantika és az osztrák tárgyszerűség”[24] 1918 után újrakötött házasságának első hónapjaiban a fennálló nézetkülönbségek dacára a békés és tárgyalásos lépések domináltak, még ha a magyar fél elég hamar meg is próbált kikacsintani ebből a kompromisszumokra épülő kapcsolatból.

Bethlen bécsi tárgyalásai után néhány nappal, 1922. január 22-én az osztrák külügyminisztérium jegyzékben közölte a Sauerbrunnban (Savanyúkút) székelő tartományi közigazgatási hivatallal, hogy minden addig tudomására jutott káresetet a pénzügyminisztériumnak adott át, amely meg fogja állapítani a teljes kárigényt, illetve előkészíti a döntőbíróságnak benyújtandó osztrák keresetet. A burgenlandi tartományi vezetés már 1922. február 11-én továbbított egy köztes jelentést Bécsbe, de személyzeti problémák, a jelentések beérkezésének elhúzódása és azok nagy száma miatt még az év közepére sem tudott végső összegről beszámolni. 1922. július 3-án felállt a döntőbíróság, amely 1922. november 4-én a Majna parti Frankfurtban első ülését is megtartotta, majd több alkalommal Bécsben tanácskozott. A megítélt félmillió svájci frank átutalása 1923. március 10-én, május 1-jén, augusztus 1-jén és november 1-jén volt esedékes, a maradék 2,5 millió frank rendezését egyéb nyitott pénzügyi kérdésekhez kötve Ausztria és Magyarország baráti megállapodása körébe utalták.[25]

 

12 milliárd 198 millió 770 ezer osztrák korona

 

A károsultak ügyvédek bevonásával érdekvédelmi szervezetet (Schutzverband der geschädigten Burgenländer) hoztak létre, a községi hivatalok munkáját és az egységes peranyag elkészítését nyomtatott űrlapokkal segítették. Az 1921. augusztus 28. (Burgenland tervezett és a felkelők által meghiúsított átadási dátuma) és 1921. november 11. (ekkor állapította meg a Szövetségközi Tábornoki Bizottság, hogy megtörtént a terület átadása Ausztriának) között történt káresetek pártatlan elbírálására a tartományi kormány 1923 májusában Kommission für Privatschäden im Burgenland néven külön bizottságot állított fel Erich Jacobi udvari tanácsos vezetésével.[26] A mintegy 4000 (!) kárbejelentésből kiderül, hogy a felkelők legalább tíz személy haláláért felelősek, akiket a Tanácsköztársaság idején játszott szerepük, az Ausztria melletti agitációjuk, illetve személyes ellenségeskedés miatt öltek meg, vagy bántalmaztak olyan mértékben, hogy azok később belehaltak az elszenvedett tettlegességekbe. A tulajdonban okozott károk (gabona- és lisztrekvirálások) nagy része a felkelők ellátását szolgálta, de számos példa volt zsidó kereskedők ellen végrehajtott fosztogatásokra is.[27] Kárpótlást kaptak a fizikai agresszivitás következtében munkaképtelenné váltak, a meggyilkoltak özvegyei és árvái, a megsérült házak tulajdonosai és a felkelők elől nagy számban elmenekültek is.

A velencei megállapodásban azt is rögzítették, hogy a felkelésben résztvevők amnesztiában részesülnek, amennyiben „józan mérsékletet és hazafias önmegtagadást” tanúsítva leteszik a fegyvert és visszatérnek a hétköznapi foglalkozásukhoz.[28] A Bethlen-kabinet a nehezen kordában tartható nyugat-magyarországi felkelőket egyfajta nyomásgyakorló eszközként vetette be, de csak addig, amíg az segítette a magyar érdekek hathatós képviseletét. A magyar kormány a tárgyalások során titkos jegyzékben kötelezte magát, hogy a Magyarország és Ausztria közti egyezmény ratifikálása esetén saját fegyveres erejét veti be Nyugat-Magyarországon, ha a szóban forgó terület pacifikációját másként nem lehet végrehajtani.[29] Összességében ilyen módon olyan felkelők is mentesültek a felelősségre vonás alól, akik bűncselekményeket követhettek el, miközben Lingauer Albint, aki a Vasvármegye című lap főszerkesztőjeként leginkább tollal a kezében küzdött a terület megtartásáért, országgyűlési képviselőként még 1929–1930-ban sem akarták beengedni Ausztriába, kisebb diplomáciai bonyodalmat okozva.[30]

A nem csupán a vágtató infláció miatt jelentős végösszegű – a bécsi magyar követség által „egyenesen komikusan túlzottnak”[31] tartott – káreseteket intéző osztrák bizottság 1926 elején fejezte be a tevékenységét. Tobler összegzésében megállapította, hogy a rendelkezésre álló pénzügyi eszközökkel a tényleges kárigények felét sikerült kifizetni. A szerző tévesen, a forrás megjelölése nélkül azt is hozzátette, hogy a magyar fél 1924 folyamán a maradék 2,5 millió frankot is törlesztette.[32] A teljes, a szomszédos alsó-ausztriai és stájer területekre is kiterjedő lista, járásokra lebontva, a legkülönbözőbb atrocitási formákkal (kerékpárok, fegyverek és különféle berendezési tárgyak rekvirálásával, önkényes pénzbehajtásokkal és üldöztetésekkel, továbbá a menekültekről és a fosztogatásokról szóló részletes jelentésekkel és orvosi leletekkel) a Burgenlandi Tartományi Levéltárban, K jelzet alatt rendelkezésre áll, és az esetleg még lappangó, kiaknázatlan magyar pénzügyminisztériumi, illetve a hágai Állami Levéltárban őrzött döntőbírósági iratokkal együtt feldolgozásra vár.

 

 

 

Dokumentum

 

 

1.

Budapest, 1923. február 26.

 

 

 

 

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-K 69-a-Ausztria-I-7 (829. d.). Gépelt, aláírás nélküli

 

 


[1] Jelentés a Kánya Kálmán, Fulvio Suvich olasz helyettes külügyi államtitkár és Egon Berger-Waldenegg osztrák külügyminiszter között folytatott beszélgetésről. Velence, 1935. május 4. HU-MNL-OL-K 63-20-7-1935-1528 (227. d.)
 

[2] Ehhez lásd Gecsényi Lajos: Régi álom új köntösben. Osztrák elképzelések Sopron megszerzésére 1945/46-ban. Soproni Szemle, 2012. 2. sz. 119–134.
 

[3] Ehhez újabban lásd Fiziker Róbert: A velencei kalmárkodás. A soproni népszavazás a Külügyminisztériumi és a Miniszterelnökségi Levéltár iratai alapján. In: Orosz László (szerk.): HAZA – SZERETET – HŰSÉG. A soproni népszavazás elő- és utóélete. Bp., 2024 /Veritas Könyvek 35./, 165–179.
 

[4] A velencei jegyzőkönyv megtalálható HU-MNL-OL-K 70-a-II Ausztria-1921 (385. d.). A korabeli fordítás megtalálható HU-MNL-OL-K 148-1921-23-7653 a. sz. (752. d.).
 

[5] Ausztriával kötött szerződéseink kérdése. Budapest, 1938. október 7. HU-MNL-OL-K 69-a-Ausztria-I-7 (Különböző egyezmények és szerződések Magyarország és Ausztria között, 1922–1936) (829. d.). Az egyezményt az aláírás másnapján szó szerint közölte az osztrák (Ein Burgenlandabkommen zwischen Österreich und Ungarn. Reichspost, 1923. február 27., 3–4.), és kivonatolva a magyar sajtó (Magyarország még három millió svájci frankot fizet Ausztriának kártérítés fejében. Magyarság, 1923. február 27., 1–2.).
 

[6] A volt Osztrák–Magyar Monarchia likvidálására vonatkozó anyag ismertetése. HU-MNL-OL-K 69-1923-8-52363 (149. d.).
 

[7] Az Ausztriával kötött szerződések ügye. Budapest, 1938. október 7. HU-MNL-OL-K 28-13-1938-L-17294-a (5. d.).
 

[8] Ehhez lásd Ormos Mária: Civitas Fidelissima. Népszavazás Sopronban, 1921. Győr, 1990.

 

[9] HU-MNL-OL-K 148-1921-23-7649 (752. d.).
 

[10] Távirati rendelkezés, 1921. szeptember 29. HU-MNL-OL-K 26-2-H -II. 99. f. (1388. cs.).
 

[11] Masirevich Szilárd követjelentése a velencei protocollumot illetőleg. Bécs. 1921. október 21. HU-MNL-OL-K 81-a-1921-4-987 (60. d.).
 

[12] Fogarassy László: A nyugat-magyarországi kérdés diplomáciai története. III. rész. Soproni Szemle, 1982. 3. sz. 1–15., 14.
 

[13] Villani Frigyes: Jelentés a soproni népszavazásról és a magyar–osztrák határ megállapításáról. Sopron, 1923. 29–31.
 

[14] Kerekes Lajos: Az osztrák köztársaság útja a genfi jegyzőkönyv megkötéséhez. Történelmi Szemle, 1975. 2–3. 373–410., 384.
 

[15] Követjelentés a kétoldalú kapcsolatokról folytatott bécsi megbeszélésről. Bécs, 1928. január 2. HU-MNL-OL-K 63-20-7-1928-2 (218. d.).
 

[16] Fogarassy: i. m. 9.
 

[17] Az 1923. április 10-én aláírt megállapodást lásd HU-MNL-OL-K 70-a-II-1-Ausztria-1923. (385. d.).
 

[18] Felix Tobler: Die Kommission für Privatschäden im Burgenland – ihre Tätigkeit und ihr Schriftgut als Quelle zur Geschichte der Freischärlerperiode 1921. In: Rudolf Kropf – Roland Widder (Hrsg.): Burgenland 1921. Anfänge, Übergänge, Aufbau. Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland, Heft 95. Eisenstadt, 1996. 65–75.
 

[19] Heinrich Drimmel: Vom Umsturz zum Bürgerkrieg. Österreich 1918–1927. Wien, 1985. 267–268.
 

[20] Erich Zöllner: Ausztria története. Budapest, 1998. 380.
 

[21] Egy lap tudni vélte, hogy holland forintban sem keresett rosszul, most pedig nagyjából ugyanannyit kap – angol fontban. Ein Rotterdamer über Zimmerman. Die Stunde, 1923. április 26., 3.
 

[22] Siegfried Beer: Der unmoralische Anschluss. Britische Österreichpolitik zwischen Containment und Appeasement, 1931–1934. Veröffentlichungen der Kommission für Neuere Geschichte Österreichs. Wien, 1988. 12.
 

[23] Burgenlandabkommen zwischen Österreich und Ungarn. Reichspost, 1923. február 27., 4.
 

[24] Európa ritmusa. Magyar Nemzet, 1989. február 15., 1.

 

[25] Tobler: i. m. 66–67.
 

[26] Uo. 69–70.
 

[27] Uo. 71.
 

[28] Kiáltvány a magyar nemzethez. Budapest, 1921. október 21. Magyarság, 1921. október 22., 6.
 

[29] A magyar Külügyminisztérium „Papers and Documents relating to the Foreign Relations of Hungary” című kiadmányában közzéteendő diplomáciai okiratok ideiglenes lenyomata. Bp., 1946. Vol. III. No. 1054. 420. res./pol. 219. Hivatkozik rá Fogarassy: i. m. 4.
 

[30] Az osztrák kormánynak a velencei egyezménybe ütköző magatartása tárgyában. HU-MNL-OL-K 26-1930-XXIII-1570-7734 (1369. cs.).
 

[31] A magyar fölkelő-betörés burgenlandi károsultjainak szervezkedése. Brassói Lapok, 1922. szeptember 11., 4.
 

[32] Tobler: i. m. 72.

Ezen a napon történt október 07.

1915

Bulgária a központi hatalmak oldalán belép az első világháborúba.Tovább

1938

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt választmánya határozatában támogatja a Felvidék visszacsatolását.Tovább

1938

Németországban törvényt hoznak, mely előírja, hogy minden zsidó állampolgár útlevelébe "J" megkülönböztető jelzést kell pecsételni.Tovább

1949

Megalakul a Német Demokratikus Köztársaság (NDK).Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.

Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.

Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.

A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.

Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).

Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. szeptember 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő