„Az Ausztria és Magyarország közti viszonynak javítását az szolgálja leginkább, ha arról mennél kevesebb szó esik” – A soproni népszavazás utóélete a Külügyminisztériumi Levéltár fennmaradt irataiban (1921–1938)

Az ún. nyugat-magyarországi kérdés az 1921. évi kis magyar–osztrák háború után bölcs, komoly formában máig nem vitatott kompromisszumos megoldással zárult. Ugyanakkor a két országnak nagyrészt az Osztrák–Magyar Monarchia diplomáciai boszorkánykonyhájában edződött politikusai tudatosan jegelték a problémát, amely a kétoldalú kapcsolatokat kisebb-nagyobb mértékben egészen 1938-ig megterhelte. Bécsben továbbra is a „soproni csalásról”, Budapesten pedig az „osztrák hullarablásról” szólt a fáma.

 

A népszavazást felügyelő szövetséges tábornokok francia, német és magyar nyelvű, 1921 utolsó napján a soproni házak falaira kiragasztott közleményben adtak kifejezést „abbéli meggyőződésüknek, hogy […] a két nemzetiség találkozása nem lesz a gyűlölködésnek és az ellenségeskedésnek szülőforrása” és „a két nemzet között a legjobb viszony és egy áldásos barátság fejlődhetik ki.”[1] A döntéssel – bár a több száz éves együttélés után meghúzott határ két oldalán két emlékezet, a civitas fidelissima, a magyarság mellett a legnehezebb pillanatban is kiállt város, illetve a pannon régió természetes, elveszített fővárosának emlékezete élt és él párhuzamosan egymás mellett – sikerült tartósan ártalmatlanítani Európa első világháború utáni „lőporos hordóját”, és a térségből nem lett egyfajta közép-európai Elzász-Lotaringia.

A magyar fél sohasem mondott le külön nyilatkozatban az eredetileg népszavazás nélkül Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területekről, és folyamatosan azt hangoztatta, hogy ezt nem önként, békés megegyezés formájában vállalta, továbbá az olasz közvetítéssel tető alá hozott velencei jegyzőkönyv szövege sem tartalmaz ilyen kitételt.[2] Sopron és vidékének visszacsatolásáról nem született törvény, illetve az osztrákokkal sem sikerült e tárgyban egyezményt kötni. Az események emlékét megörökítő 1922. évi XXIX. törvény a „soproni népszavazási terület lakosságának” mondott köszönetet államhűségéért, nehogy az a látszat keletkezzen, hogy a környező falvak többsége akaratán kívül maradt magyar fennhatóság alatt, bár a vidék szavazata egyesítve osztrákpárti többséget eredményezett volna.[3] Jellemző példa, hogy nem csupán a törvényjavaslat eredeti szövegében emelték ki „Sopron város lakosságának” hűségét, hanem Károlyi Gyula miniszterelnöknek a népszavazás tizedik évfordulóján megfogalmazott üdvözlő sorainak fogalmazványát is át kellett írni a hasonló kitétel miatt.[4]  

Az 1923. február 26-án aláírt, Nyugat-Magyarország átadásával kapcsolatos pénzügyi és adminisztratív kérdések tárgyában kötött, Ausztria és Magyarország vegyes döntőbírósági eljárását is szabályozó és a vagyonjogi tárgyalások alapját képező ún. burgenlandi egyezmény értelmében Magyarország 3 millió arany frank kártérítést tartozott fizetni Ausztriának a korábban vitatott határtérségben okozott károkért, egy 1938. őszi pénzügyminisztériumi feljegyzés szerint azonban a jelzett összegnek csupán egy hatodát egyenlítette ki. A hátralék rendezését egy 1935. októberben aláírt újabb egyezményben szabályozták, annak végrehajtására azonban már nem került sor.[5]  

A magyar fél álláspontját jól mutatja Ambrózy Lajos gróf, bécsi magyar követ 1927. november 26-i jelentése, amelyben a magyar diplomata kijelentette, hogy „Burgenland visszaszerzésének tárgyában illúziókat nem táplálunk”, és a követ „nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy az osztrák kormánnyal szemben ausztriai politikánknak békés és barátságos voltát aláhúzza és aggodalmait eloszlassa”. Ugyanakkor kormánya nevében „oly irányú formális nyilatkozatot” sem tett, amelyben kijelentette volna, hogy „Burgenlandról végleg lemondtunk”

 

1.

Bécs, 1927. november 26.

Az irat jelzete: MNL OL K 63 20–7–1927–130 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztériumi levéltár, Külügyminisztérium, Politikai osztály iratai – Eredeti, gépelt.
 

Kánya Kálmán magyar külügyminiszter (1933‒1938)
Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1nya_K%C3%A1lm%C3%A1n

 

Kánya Kálmán (soproni születésű) külügyminiszter még 1935-ben is azt hangsúlyozta olasz és osztrák partnere előtt, hogy „Ausztriának kénytelenek voltunk területeket átadni”, és az osztrák álláspontot, miszerint ez nem diktátum volt, hanem két állam szabad elhatározása alapján történt, „a magunk részéről meggyőzőnek nem tekinthetjük”.

 

2.

Velence, 1935. május 4.

Az irat jelzete: MNL OL K 63 20–7–1935–1528 – Gépelt másolat.

 

A népszavazás eredményét – a nem „pártatlan végrehajtást” kifogásolva – az osztrák kormány nem ismerte el, és a nagyköveti konferenciához akart fordulni. Hans Cnobloch osztrák követ Khuen-Héderváry Sándor I. osztályú követségi tanácsossal, a külügyminisztérium politikai osztályának főnökével Budapesten 1921 decemberében folytatott tárgyalásán „hosszú és kellemetlen diszkusszió fejlődött ki” a referendum körülményeiről és hitelességéről. A magyar diplomata „politikai immoralitást” vetett az osztrákok szemére annak kapcsán, hogy csak a bandák kitisztítását” akarták elérni, ugyanakkor a népszavazást „újabb és újabb ürügyek alatt” szabotálni kívánták. Összességében mindketten kinyilvánították kormányaik akaratát a viszony javítására, bár annak időzítésében és formájában nem tudtak dűlőre jutni.

 

3.

Bécs, 1921. december 22.

Az irat jelzete: MNL OL K 64 1921–41–514 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztériumi levéltár, Külügyminisztérium, Politikai osztály reservált iratai – Eredeti, kézzel írt.

 

Az Osztrák Köztársaság kikiáltásának tízéves jubileumán, 1928 őszén Ludwig Leser helyettes burgenlandi tartományfőnök (a soproni bencés gimnázium egykori diákja, a proletárdiktatúra egyik ismert helyi vezetője, aki 1919 júliusában még Sopron Magyarországhoz tartozása mellett szólalt fel) arról beszélt, hogy „Burgenland népe számára sohasem lehet többé szó Magyarországhoz, hanem csak a Német Birodalomhoz való csatlakozásról”. A bécsi magyar követ ugyanakkor csodálkozásának adott hangot, hogy miért ünnepli Ausztria azt az eseményt, amely számára csupán „nyomort és megaláztatást”, „dús jólét helyett koldusbotot” hozott.[6] A területi veszteségeket Ambrózy az 1931. évről írott éves jelentése történelmi összefoglalásában is pontosan ismertette, ugyanakkor hozzátette, hogy az „úgynevezett” Burgenlandot „nagyhatalmi adományként” kapta meg Ausztria.[7]

Ambrózy ugyancsak 1931-ben arról számolt be, hogy az 1925-ös év, a bécsi követi poszt elfoglalása óta csupán két osztrákkal találkozott, akik bizonyos feltételek mellett Burgenland visszaadását „discutábilisnek”, azaz megvitatható kérdésnek nevezték. Egyikük Gustav Piffl bécsi érsek volt, aki 1925-ben kifejtette: ha Ausztria és Magyarország a régi uralkodóház alatt ismét közjogilag egyesülne, Burgenlandot „vissza kellene kapnunk”. A másik Oswald Menghin magyarbarát egyetemi tanár (1938-ban Arthur Seyß-Inquart kormányában oktatási miniszter) volt, aki borozás közben vetette fel, hogy szívesen visszaadná Burgenlandot Magyarországnak, ha nekik a német Dél-Tirolt „visszaszereznők”. A feltételek a követ szerint is megfosztják komolyságuktól” a közléseket, ráadásul egyikük sem illetékes a kérdésben nyilatkozni. Ambrózy meggyőződése szerint „a két ország között szövődő barátságot igen érzékeny elhidegülés váltaná fel”, ha bármelyik felelős magyar tényező akár csak utalna is arra, hogy „Burgenland átengedéséből kárpótlásra való igényt kívánunk konstruálni”. Osztrák oldalon pedig már a kérdés felvetése is „egyhangú felháborodást” és végleges bizalomvesztést eredményezne.  

 

4.

Bécs, 1931. február 11.

Az irat jelzete: MNL OL K 64 1931–20–162 – Eredeti, gépelt.

 

Nyugat-Magyarország elcsatolásának tizedik évfordulós megemlékezései 1931–1932-ben különösebb incidens nélkül zajlottak le. A magyar követ – bár nem tulajdonított „symptomatikus jelentőséget” a kérdésnek – megemlítette, hogy „Haydn József, a nagy zeneszerző” születésének bicentenáriumán az osztrákok „gondosan óvakodtak” attól, hogy utalást tegyenek arra, miszerint a komponista legtermékenyebb éveit Eszterházy herceg szolgálatában, Magyarországon töltötte. Ez szerinte azzal magyarázható, hogy a mértékadó körök nem kívánják emlékeztetni a közönséget arra, miszerint „a Burgenlandnak elkeresztelt tartomány nem is olyan régen magyar impérium alá tartozott”.

 

5.

Bécs, 1932. április 1.

Az irat jelzete: MNL OL K 63 20–1–1932–72 – Eredeti, gépelt.

 

Az évforduló kapcsán nem csupán Burgenland lakosságának „szabad akaratnyilvánítását” emelték ki osztrák oldalon, hanem úgy érveltek, hogy a területet, mivel arra – az ún. szláv korridor tervével – Csehszlovákia és Jugoszlávia is igényt tartott, voltaképpen a csehektől és a szerbektől szerezte meg Ausztria.[8]

Bár mind a magyar revíziós propaganda, mind az egyre inkább a dicső múltba menekülő osztrák diplomácia többször is visszatért a nyugat-magyarországi kérdésre, és mindkét fél érzékenyen reagált az egykori államjogi viszonyt megterhelő történeti események felemlegetésére, a kétoldalú kapcsolatok minőségileg új fázisba léptek az 1923. április 10-én, Budapesten aláírt választott bírósági megállapodással. Ebben a két ország arra kötelezte magát, hogy a köztük felmerülő vitás kérdéseket „barátságos egyetértéssel” oldják meg.[9]

 

6.

Budapest, 1923. április 10.

Az irat jelzete: MNL OL K 70–a–II–1–Ausztria–1923 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztériumi levéltár, Külügyminisztérium, Jogi osztály iratai – Eredeti, gépelt.

 

A felek egyetértettek abban, hogy a viszony javulását az szolgálja leginkább, ha a szükséges „fáradhatatlan részletmunka” mellett a fő vitakérdésről „mennél kevesebb szó esik”. „Ha ugyanis a viszony javulását nagyon hangoztatjuk” – vélekedett Ignaz Seipel prelátus, szövetségi kancellár előtt a bécsi követ 1927 végén –, „az a határ menti magyar lakosságnak, vagy legalább egy töredékének nincs ínyére, ha pedig hivatalos nyilatkozatokban a két ország közt uralkodó feszültség árulódik el [!], ez Burgenlandban érezteti nyugtalanító hatását. E két lélektani folyamat pedig rögtön visszahat a két kormányra.”[10]

Az osztrák szövetségi kancellár válaszában kifejtette: nem lehet csodálkozni azon, hogy az osztrák békedelegáció a „fájdalmas területi áldozatok” után nem „tudott ellenállni a csábításnak” és elfogadta a „némi kárpótlást” nyújtó Burgenlandot. Seipel szerint ha 1919 derekán nem a „forradalmak szülte radikális balpártok”, hanem a polgári többség lett volna uralmon a két országban, meg lehetett volna egyezni a kérdésről. Ez az időpont azonban „visszahozhatatlanul elmúlt”, és „tovább kell sínyleni” ezt a kölcsönös terhet – hangoztatta a prelátus, aki teljesen természetesnek tartotta, hogy a két függetlenné vált ország közötti jó viszonyt még nehezebb fenntartani, mint a Monarchia idején.

 

7.

Bécs, 1928. január 2.

Az irat jelzete: MNL OL K 63 20–7–1928–2 – Eredeti, gépelt.

 

A magyar diplomácia vezetője tisztában volt azzal, hogy „Ausztriát előbb vagy utóbb gleichschaltolják, bármennyire is fáj ez neki”.[11] A magyar segítőkészségről, a németek jó szándékáról és az osztrákok túlzott érzékenységéről szóló budapesti követjelentésekhez a Ballhausplatzon egyre több cinikus és szkeptikus széljegyzetet fűztek: „Badarság!”, „téves”, „hazudik”, „ki hiszi ezt el”.[12] A fokozatosan kihűlő kapcsolatokat jól jellemzi Kánya Kálmán bon mot-ja, amelyet Leopold Hennet budapesti osztrák követnek mondott 1935 márciusában: „Minthogy Ön már régóta nem mond nekem semmi politikailag érdemlegeset, mondjon hát legalább valami vidámat!”[13]

A két ország képviselőinek utolsó jó hangulatú találkozója az anschluss előtt 1938. február 15-én zajlott le a budapesti Operában, ahol Lehár Ferenc „A mosoly országa” című operettje volt műsoron, benne az operettirodalom egyik leghíresebb áriájával (Vágyom egy nő után).[14] Ennek a német eredeti címével (Dein ist mein ganzes Herz ‒ „A szívem a tiéd”)[15] az anschluss előtti napokban már nem volt jellemezhető a két ország korábbi, a nyugat-magyarországi kérdés kibeszéletlensége ellenére is mindkét fél részéről szívélyesnek mondott viszonya. A magyar diplomácia csak „fél szívvel” állt ki korábbi „sziámi ikerpárja” mellett. Budapesten egy rövid időre – miután a Wehrmacht kezdetben nem vonult be Burgenlandba – nem csupán a közvélemény, de a külpolitika élvonalában tevékenykedők körében is felébredt a remény, hogy revánsot lehet venni a két évtizeddel korábban történtekért, és Burgenland visszatérhet az anyaországhoz.  

 

 

[1] Az antant tábornokainak búcsúkiáltványa megjelent többek között: Újból magyar lobogót lenget a szellő Sopron ősi tornyán. Dunántúli hazánk. Keresztény kisgazda- és földmíves-párti politikai lap, 1922. 1–2. Pápa, 1922. január 6. 1.

[2] Lásd ehhez: A nyugat-magyarországi kérdés rendezésére vonatkozó velencei jegyzőkönyv. Velence, 1921. október 13. Az irat jelzete: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (a továbbiakban: MNL OL), Külügyminisztériumi Levéltár, Külügyminisztérium, Jogi osztály iratai (a továbbiakban: MNL OL K 70- a), II-1-Ausztria-1921.
 

[3] Az 1922. évi XXIX. törvénycikk a soproni népszavazás emlékének törvénybe iktatásáról. Budapest, 1922. december 11. Az irat jelzete: MNL OL, Regnicoláris Levéltár, Archivum regni, Ladula H, Privilegia recte articuli, N 45, Series A Fasc. 3. 1922 XXIX.

[4] Sopron város üdvözlése a népszavazás tizedik évfordulója alkalmával. Budapest, 1931. december hó. Az irat jelzete: MNL OL Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Miniszterelnökségi Levéltár, Központilag iktatott és irattározott iratok, Vegyes ügyek, MNL OL K 26, 1931-XXIII-6660.

[5] Az Ausztriával kötött szerződések ügye. Budapest, 1938. október 7. Az irat jelzete: MNL OL, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Miniszterelnökségi Levéltár, Miniszterelnökség, Nemzeti és Kisebbségi osztály iratai, K 28, 13-1938-L-17294.a

[6] Ambrózy követjelentése, Bécs, 1928. november 16. Az irat jelzete: MNL OL, Külügyminisztériumi Levéltár, Külügyminisztérium, Politikai osztály iratai (a továbbiakban: MNL OL K 63), 20-1-1928-170.

[7] Ambrózy éves jelentése. Bécs, 1932. január 19. Az irat jelzete: MNL OL K 63 20-1-1932-7.

[8] Bakách-Bessenyey György ügyvivő jelentése. Bécs, 1931. szeptember 8. Az irat jelzete: MNL OL K 63 20-7-1931-234.

[9] 1931. január 26-án Bécsben barátsági, békéltető eljárási és választott bírósági szerződést írt alá Bethlen István magyar miniszterelnök és Johannes Schober osztrák alkancellár és külügyminiszter. Az irat jelzete: MNL OL K 70 a-II-1-Ausztria-1931.
 

[10] Ignaz Seipel sorrendben ötödik kabinetjéről (1927–1929) és gróf Bethlen István kormányáról (1921–1931) van szó.   

[11] Tilkovszky Loránt: Ausztria és Magyarország a vészterhes Európában. A budapesti osztrák követség megfigyelései és helyzetelemzései az 1933–1938. évi politikai jelentéseiben. Paulus-Publishing Bt., Bp., 2002, 210.

[12] Murber Ibolya: Az Anschluss és a magyar külpolitika a két világháború között. Századok, 2015. 1. sz. 167–202, itt: 191.

[13] Tilkovszky: i. m. 117. Kánya pályájához és személyiségéhez lásd Tóth Imre:  Egy polgári arisztokrata. Kánya Kálmán, 1869–1945. Kronosz – Magyar Történelmi Társulat, Pécs – Bp., 2016.

[14] A Magyar–Osztrák Társaság meghívólevele Kánya Kálmán részére. Budapest, 1938. január 26. Az irat jelzete: MNL OL, Külügyminisztériumi Levéltár, Külügyminisztérium, A miniszter kabinetje, K 58, 1938-A-a-I/1-44.

[15] Viktor Léon nyomán Fritz Löhner és Ludwig Herzer szövegkönyvét a Corvin-koszorúval is kitüntetett Harsányi Zsolt fordította magyarra (bár a német és a magyar szöveg között tulajdonképpen nincs tartalmi egyezés).

Ezen a napon történt szeptember 17.

1939

A szovjet hadsereg betör Lengyelországba és elfoglalja annak Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia területeit (a Molotov–Ribbentrop-paktum...Tovább

1963

Elindul a Malév első Európán kívüli járata Kairóba, athéni közbülső leszállással Il–18-as típusú gépekkel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő