Kulákverők – Államvédelmi erőszak a falvakban, 1949

„Amikor a kulák megmozdul a rendszer ellen, éreznie kell a hatalom öklét” ‒ jelentette ki Kádár János a belügyi tárca Politikai Kollégiuma előtt 1949. március 7-én. A miniszter részletesen beszámolt a falusi társadalomban befolyással rendelkező gazdaréteg elleni adminisztratív intézkedésekről, miután a közvetlenül neki alárendelt Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának (BM ÁVH) vezetője, Péter Gábor referált a „gyorsan mozgó különleges csoport” bevetéseinek első tapasztalatairól. Az alábbiakban a történetírásban többször felemlegetett megnyilatkozások teljesebb szövegkörnyezetét közlöm, illetve azt mutatom be, hogy mi tudható a „hatalom ökleiről”, az említett erőszaktevőkről.

Bevezető
Rendőrökből ávéhások

A vidéken bevetett osztagot a kulákellenes kampányon túl, az államvédelmi karhatalom megszervezésének évekre visszanyúló, folyamatos igénye hívta életre.[1] A Magyar Államrendőrség kötelékébe sorolt politikai rendészeti osztályoknak ugyanis 1945. januári megalakulása után évekig nem volt saját, nagyobb szabású csapaterős feladatokra alkalmas állománya. Az eleinte budapesti ügyekben illetékes Péter Gábor, valamint a vidéki politikai nyomozásokat irányító Tömpe András is kizárólag a felettes rendőr-főkapitányságok őrszemélyzetére támaszkodhatott épületeik, foglyaik őrzésekor.[2]

Tömpe András (1913–1971)

A források tanúsága szerint előbbi csak 1946 júniusára érte el, hogy a nap bármely órájában az ő és helyettesei rendelkezésére álljon egy állandó karhatalmi készültségi osztag.[3] Az egyesített, országos hatáskörű Államvédelmi Osztály (ÁVO) – elődszervezeteihez hasonlóan – nem rendelkezett nagyobb létszámú fegyveres alakulattal, a biztosítási feladatokat továbbra is a rendőri őrség tagjai látták el. A különítmény első, névről ismert vezetője Vladár Sándor volt,[4] őt követte 1948. július 30-án Kajli József.[5] Bár az ÁVO kétéves fennállása alatt létszámát tekintve növekedett, Péter ezzel önmagában nem volt elégedett. Szemei előtt egy még nagyobb államvédelem képe lebegett, s méghozzá olyan, amely saját, ávós karhatalommal rendelkezik.


Péter Gábor (1906–1993)

A politikai rendőrséget érintő kérdések legfelsőbb pártfórumán, a Magyar Dolgozók Pártja Belügyi Bizottságában 1948. július 6-án, Rajk László belügyminiszter fel is vetette egy 8–10 ezer fős karhatalom, amolyan „demokratikus csendőrség” szervezését az ÁVO mellérendeltségében.[6] Hat nappal később, július 12-én egy éjszakába nyúló ülésen Péter újra benyújtotta igényét a saját őrszemélyzeti parancsnokságra.[7] A zöld jelzés ellenére a Péter–Rajk-koncepció gyakorlati kivitelezése nem indult meg azonnal. Igaz, az őrszemélyzeti lobbi első részsikereként két turnusban 100–100 fő szerelt át a rendőrség Központi Kiképző Zászlóaljától az államvédelem Rendőri Őrségéhez,[8] de a tárca élén történt változások (Rajkot augusztus 5-én külügyminiszterré nevezték ki, utódja Kádár lett) és a politikai rendőrség intézményi besorolását érintő átalakítás miatt szeptember 10-e, azaz az államrendőrségi kötelékeitől megszabadult BM ÁVH felállítása utánra halasztották a szervezet karhatalmi izmosodását.

Az MDP ‒ Belügyi és Katonai Bizottságának egyesítésével létrehozott ‒ Államvédelmi Bizottsága 1948. október 26-án adta áldását az államvédelmi toborzások megkezdésére,[9] majd 1949 januárjában újabb rendőri tanosztály-hallgatókat irányítottak át a BM ÁVH-hoz, olyan fiatalokat, akik rendőrnek jelentkeztek, s a kiképzés végeztével így ávéhások lettek. Az újoncok és a rendőrségtől érkezők egyaránt Kajli őrnagy szárnyai alá kerültek, parancsnokságuk az Andrássy út 68-ban rendezkedett be, és a hatóság E-ügyosztályaként nyert besorolást, összefogva a biztonsági és az őrségi‒karhatalmi feladatokat. Egy külön század január 10-én útnak is indulhatott nagykanizsai állomáshelyére.[10] A dél-zalai olajmezők őrzésének feladata a Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaság államosításával állt elő. Kajli már az előző év októberében javasolta Péternek, hogy rendőröket helyezzenek át az államvédelemhez, akiket aztán levezényelnek a térségbe. Elnevezésüknek a „Belügyminiszter Államvédelmi Hatósága Rendőri Őrségének Parancsnoksága, Nagykanizsai karhatalmi őrségi század”-ot ajánlotta. Péter mindezt továbbította Kádárnak, aki elfogadta az állománybővítésre vonatkozó tervezetet, azonban helyesebbnek vélte „az államrendőrség Nagykanizsai őrségi század” megnevezést, mivel álláspontja ekkor még (!) az volt, hogy „az ÁVH legyen diszkrét testület és nem honfoglaló”.[11]

 

Erőszak-reprezentáció

Pár hónap múlva viszont Kádár meghaladta a „diszkrét-államvédelem” koncepcióját, és épp azon volt, hogy a közelgő május elseje a hatóság nyilvános „premierje” legyen. Elvárta, hogy az eljövendő nagy napon a BM ÁVH  díszegysége egy új egyenruhájában a rendőrség közé ékelődve vonuljon, hogy ‒ az öltözet színe ellenére ‒ látszódjon, nem a honvédséghez tartozik.[12] 1949. február 26-án az MDP rendőri szervezeteinek II. országos konferenciáján az egyenruha viselését „a munkásosztály hatalmának megszemélyesítésével” azonosította, amellyel elnyerhető a lakosság támogatása az „ellenség felkutatásához és megsemmisítéséhez”.[13] Pár nappal később ezért új szabású, tábori zöld uniformist rendszeresített a BM ÁVH-nál.[14] A politikai rendőrség állományába tartozók ugyanis korábban semmiféle megkülönböztető jelzést nem viseltek, szolgálatukat a rendőrség más egységeivel azonos, galambszürke uniformisban látták el. Az egyedi viseletre (pl. szovjet típusú pilotka) saját fegyvernemi jelzés is dukált: két növényág között nemzetiszínű címerpajzs, alatta keresztben puska és kard.[15] Március elején a Magyar Rendőr egyoldalas fényképriporttal népszerűsítette a kinézetében megújult ávéhásokat. A fotókon a fess legények rezzenéstelen arccal sorakoztak, meneteltek, járőröztek, őrséget adtak az Andrássy út 60. kapujában, és sietve riadó-kocsiba szálltak, mintegy demonstrálva a karhatalmi akció megindítását. Az illusztrációkat kísérő szöveg szerint: „Az új egyenruha nem jelenti az Államvédelmi Hatóságnak a többi rendőri szervtől való elkülönítését, hanem az Államvédelmi Hatóság munkájának megnövekedett jelentőségének külső kifejezése. Jele a megbecsülésnek és a szeretetnek, amellyel a dolgozó nép fordul a munkásosztály ökle, az Államvédelmi Hatóság felé, amely népi demokratikus fejlődésünk során bebizonyította, hogy éber őre a dolgozók biztonságának, a demokratikus rendnek. Az Államvédelmi Hatóság további jó munkával és növekvő éberséggel fogja bizonyítani, hogy méltó az új egyenruhához.”[16]

Nemsokára az átöltöztetett ávéhásokat immár élőben és még nagyobb tömegben csodálhatta meg a hazai nehézipar egyik bástyájának, a MÁVAG-nak  a munkásgárdája is. 1949. április 26-án a gépgyár udvarán látványos külsőségek közepette adták át a hatóság képviselőinek ajándékukat, a csapatzászlót. Az ünnepségen tiszteletét tette természetesen Kádár János és Péter Gábor is, fejük felett ott díszelgett a már jól ismert felirat: „Az Államvédelmi Hatóság a munkásosztály ökle”, előttük pedig újdonsült karhatalmistáik feszítettek.[17]

Ugyanebben a hónapban az Államvédelmi Bizottság ülésén döntés született a honvéd határőrség átadásáról is a politikai rendőrségnek. Az első céldátum az év ősze volt, a bővítés másik iránya pedig ‒ Kádár olvasatában ‒ a „csendőrségi funkciók” ellátása a „belső biztonsági erőkkel”. A miniszter májusban a BM pártkollégiumi ülésén előrevetítette, hogy a rendőri karhatalom felszámolásával párhuzamosan az államvédelem kétféle csapaterőt fog birtokolni: a határőrséget és a vidéki rendteremtő készültségi szervet. Mindkettő legénységét sorozással, három éves szolgálati idővel tervezték behívni, hivatásos kiképzők, tisztek, tiszthelyettesek, tisztesek parancsnoklása alatt. A belső biztonsági csapatok létszámát öt-öt és félezer főben prognosztizálta, amelyek járőrözéssel, őrs-szolgálattal felügyelik a magyar vidéket. Sőt ekkor még úgy gondolta, hogy az ottani  gyilkossági ügyekben is – csendőrségi mintára – az államvédelem fog eljárni a rendőrség helyett, illetve további új feladatkörként jelölte meg a párt- és állami vezetők személyi biztosítását.[18] Az államvédelmi csapatoknál az 1949. december 31-i állapot szerint 3753-en  szolgáltak, a BM ÁVH-ba ugyancsak beolvasztott határ-, folyam- és légi rendészetnél 1632 fő volt állományban.[19]

Az itt közölt kollégiumi ülésről készített jegyzőkönyv tanúskodik róla, hogy Kádár szintúgy ragaszkodott karhatalmistáinak látványos önreprezentációhoz a gazdag parasztság „kioktatása” során. Ahogy megfogalmazta ezt a belügyes párttársai előtt: „el kell érni, hogy a kulák reszkessen, a szegény örüljön, ha meglátja az új egyenruhát”, majd bejelentette, hogy támogatja Péter javaslatát egy második különítmény felállítására.[20]

 

Réh Alajos és verőlegényei

Péter Gábor évekkel később börtönében elevenítette fel a vidéki akciókat. 1956. október 20-i vallomásában az áll, hogy 1946‒1947 táján (!) Rákosi Mátyástól érkezett az ukáz a „verőcsoport” felállítására, azzal az indokkal, hogy példát kell venni a Horthy-kori erőszakszervezetek munkamódszeréről, mivel azok külsérelmi nyomok és halálos következmények nélkül tudtak verni. Péter pedig az utasításnak megfelelően megszervezte az első 25 fős alakulatot. Az osztag feladata ‒ szavai szerint ‒ az volt, „hogy vidéken a falusi osztályellenség megmozdulása esetén fizikai kényszereszközt alkalmazzon”. Vezetésükkel Réh Alajost bízta meg, aki minden kiszállásról jelentést tett neki, amit ő Rákosinak továbbított. A politikai rendőrség  lefogott vezetője beszélt a főtitkár reakciójáról is, arról, hogy egyrészt kevesellte a kéttucatnyi verőlegényt, és legalább 100 főt akart „foglalkoztatni” a kulákok megfélemlítésére/megtörésére, másrészt nehezményezte az írott anyagokban a „bántalmazás” kifejezés használatát, helyette valamilyen árnyaltabb megfogalmazást várt el. Így került aztán a tájékoztatókba esetenként a „kezelés”, mint a tettlegesség szinonimája.[21] Péter 1956-ban nem beszélt (az akkorra már rehabilitált!) Kádár ominózus kollégiumi beszédéről, miként arról sem, hogy minisztere azt megelőzőleg is felszólította a kemény fellépésekre. 1948. december 13-án Kádár egy érsekvadkerti tüntetés kapcsán jelentette ki, hogy ilyen esetben a „renitenskedő kulákokat” be kell vinni és jól „helybenhagyni”.[22]

A BM ÁVH-n valamivel később megalakítottak Princz Gyula vezetésével egy „belső” verőcsoportot is, amely már a hatóság falai között működött, és a kihallgatottakkal, fogvatartottakkal szemben alkalmazott fizikai erőszakot. Princz 1957-ben olyan tanúvallomást tett, hogy a Réh-csoportnak speciálisan felszerelt autót bocsátottak rendelkezésére, ám azt, hogy ez mit takart valójában, nem részletezte. Ugyanakkor a különítmény ötletgazdájának Farkas Mihályt (akinek a perében hallgatták ki) és Rákosit nevezte meg, sőt elmondása alapján fültanúja volt, amikor utóbbi telefonon utasította Pétert a létszámemelésre.[23]


Kádár János és Farkas Mihály, 1950
Forrás: http://www.fortepan.hu

A szóban forgó „külső” verőcsoport parancsnokáról, Réh Alajosról a róla fennmaradt csekély számú iratból megállapítható, hogy 1910-ben született Székesfehérváron, a négy elemi elvégzése után fodrásznak tanult. Pesterzsébetre került, ahol mozgalmi szemináriumokra járt, és bekapcsolódott a letartóztatott kommunistákat és családjukat támogató, egyben az illegális párt előszobájának számító Vörös Segély munkájába. Bár sokáig eltitkolta, de az 1953-as vizsgálat során „kiderült”, hogy tagja volt a különutas kommunista Weisshaus Aladár-féle „frakciónak” (a Moszkvából igen kritikusan szemlélt mozgalom névadóját a háború után érte utol Rákosi bosszúja: 1947-ben Princz Gyula tartóztatta le, majd bebörtönözték, büntetése lejártakor internálták, csak 1956 februárjában szabadult). Réh 1942‒1944 között a Weiss Manfréd Gyárban dolgozott, ekkorra már az illegális kommunista párt tagja volt, és valamilyen formában részt vett nyilasok elleni akciókban. 1945. február 1-jén szerelt fel Péter Gábor budapesti Politikai Rendészeti Osztályán, ahol detektív besorolásba került. Az ÁVO-n személykövetéseket végzett főhadnagyi rangban, majd a BM ÁVH-n századosként Péter egyik helyettese, Szücs Ernő operatív B-ügyosztályán a VI., ún. lefigyelő és akcióalosztály vezetője lett. S mint az alább olvasható forrásból és a fentebb hivatkozott vallomásokból kitűnik, az „akciózás” részben vagy egészben a kulákverő küldetéseket takarta. Réh karrierje ezt követően tovább emelkedett, amiben nem kis szerepet játszottak a Rajk-ügy vizsgálatában szerzett „érdemei”. Vidéki tapasztalatait ugyanis a vallató szobákban „kamatoztathatta”, egyike lett a verésekkel megbízott ávéhás tiszteknek. Nem is maradt le a Rajk és társainak kivégzését követő kitüntetéslistáról sem: 1949 októberében a Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével honorálták munkáját, majd őrnaggyá léptették elő. A Minisztertanács alá rendelt Államvédelmi Hatóságon  (ÁVH) pedig a III. (operatív) Főosztály vezető-helyettesi posztját töltötte be alezredesi rangban. A korabeli minősítése „áldozatkész, szerény”, „munkáját rendkívül odaadóan végző”, csak „elméletileg kevésbé képzett” államvédelmi tisztnek írta le. Réh végül Péter Gáborral együtt bukott: 1953. január 7-én vették őrizetbe, de szeptember 1-én bizonyítékok hiányában szabadon engedték. Útja a Pest megyei Állat és Zsírbegyűjtő Vállalathoz vezetett, ahol előadóként dolgozott, majd az Országos Kőolaj és Földgázfeldolgozó Tröszt budapesti üzemébe került ellenőri állásba.[24]

Az egyes koncepciós perek 1954 utáni felülvizsgálatakor, illetve 1956‒1957-ben a Farkas Mihály és társai ügyében többször felvetődött Réh szerepe, de érthető okból komolyabb hangsúlyt a rehabilitálás alatt álló baloldaliak elleni tevékenysége kapott, sem mint a továbbra is megbélyegzett paraszti réteggel szemben elkövetett erőszakos cselekedetei. (Az általa megvertek között nevesítették Rajk Lászlót, és a monstre-ügyben lefogott Szász Béla újságírót, illetve  Marschall László rendőrezredest, továbbá  szintén a verőcsoport tagjaként azonosították az 1950-ben az ÁVH kezei közé került szociáldemokraták, a honvéd vezérkar főnöke, Sólyom László és társai, valamint a rá következő évben letartoztatott  Kádár János és „áruló” csoportjának ügyében is) Mindemellett a vele kapcsolatban kihallgatott egykori beosztottja, Tóth Endre államvédelmi őrnagy megerősítette a vidéki kiszállások brutalitását, és konkrétan utalt az Alsódabas-Sári környékén történtekre, amikor egy „kulákot” agyonvertek, egy másiknak a mellén tapostak, aki később szintén belehalt a bántalmazásokba, továbbá elmondta, hogy Réh az ilyen tetteivel rendszeresen eldicsekedett az osztályán.[25]

Az 1949. március 7-i ülés résztvevőinek felszólalásai között ugyanakkor rendre felvetődik a politikai rendőrség különleges csoportja és a közigazgatás más szereplőinek, főképp a helyi közrendészeti szerveknek az együttműködése. Kádár kifejezetten elvárta, hogy az akciókban vegyenek részt a rendőrök. Őrszemélyzetük soraiban valóban lehettek olyanok, akik rendelkeztek több évre visszanyúló karhatalmi gyakorlattal, hiszen az államvédelmi karhatalom létrehozásáig a politikai kampányfeladatokat, mint a hazai svábságot is vegzáló razziákat, a külföldről hazatérők ellenőrzését, a német kitelepítést, a magyar–csehszlovák lakosságcserét és az iskolaállamosításokat rendőri (és részben a katonai) csapatok igénybevételével vezényelték le. De ez már egy másik történet.

 

Dokumentum:

 

 

Sándor Imre[26] jelentése Szücs Ernőnek a BM Politikai Kollégiuma 1949. március 7-i üléséről[27]
Budapest, 1949. március 7.
– részlet –

 

Tárgy: Folyó hó 7-i Politikai Kollégium

Jelentés
Budapest, 1949. március 7.

 

Kádár elvtárs napirend előtt bejelentette, hogy a Politikai Bizottság határozatára minden minisztériumban felállítják a Politikai Kollégiumokat. Nem minden minisztériumban fog kizárólag párttagokból állni, de a Honvédelmi Minisztérium és a Belügyminisztérium Politikai Kollégiuma ilyen lesz. A Kollégiumok rendszeres ülést tartanak, és ezeken megtárgyalják a minisztériumok fontosabb ügyeit. Tekintettel arra, hogy a miniszteri felelősség elvét fenn kell tartani, a Kollégiumok határozata csak akkor jogerős, ha azzal a miniszter egyetért. A Politikai Kollégiumok névsorát a Politikai Bizottság jóváhagyta,[28] és azokon változást eszközölni csak a Politikai Bizottság engedélyével lehet. A belügyi Politikai Kollégium tagjai a következők: Kádár [János], Péter [Gábor], Zöld,[29] Beér,[30] Tömpe,[31] Veres,[32] Balassa,[33] Tőkés,[34] Székely,[35] Vári [József] (az új párttitkár) elvtársak és én.

A megbeszélés napirendje a következő volt:

  1. Kádár elvtárs beszámolója
  2. A választói névjegyzék összeállítása
  3. Kormányzati ügyek
  4. Tiszti főorvosok kiadványozási joga
  5. Épület ellenőrzése
  6. Bejelentések[36]

 

[…]

A kulák elleni harc adminisztratív vonalon is folyik. A pénzügyi hatóságok nagyobb adót vetnek ki rá, apróságokért nagyobb büntetéseket szabnak ki rá, stb. Ennek következtében a kulák is megérti, hogy a proletariátus van hatalmon. Amikor a kulák megmozdul a rendszer ellen, éreznie kell a hatalom öklét. Ezen a téren sok hiba volt, mert igen sok szegény- vagy középparasztot büntettek meg ahelyett, hogy a kulákkal éreztették volna a munkásállam szigorát. Kádár elvtárs itt kihangsúlyozta, hogy az öklöt csak akkor kell éreztetni, ha a kulák megmozdul. Ilyenkor figyelmeztetésben és „kioktatásban” kell részesíteni. Az ilyen kioktatásnál mindig meg kell mondani, hogy ha kulák létére csendben maradt volna, nem lett volna baja. Ezen a téren – mondotta Kádár elvtárs, több leleményességre van szükség, és minden eszközzel kell tudni ütni. A legkisebb visszaélésnél elkobozni a rádióját, ha becsapja az államot, elvenni a jószágát, stb.

Az ÁVH-n belül egy szerv alakult – jelentette be Kádár elvtárs – azzal a különleges feladattal, hogy a renitenskedő kulákokat „kioktassák”. Lenin elvtárs azt mondta, hogy a kulák is alkalmazkodik, ha érzi az erőt. Ahol valamilyen megmozdulás van, ott az ÁVH-nak ez az operatív csoportja gyorsan beavatkozik, és ellátja a kulákok baját. Ez azonban nem elegendő, mert egy-egy ilyen akció előtt és után a rendőri szervek és a közigazgatási hatóságok állandóan legyenek akcióban.

Ennek érdekében egy-egy ilyen eseménynél a Párt, az ÁVO [sic!], a rendőrkapitány és a jegyző üljön össze, és vitassa meg a kérdést. Egy ilyen akció hosszú időre kigyógyít egy falut.

A kulákok elleni harcban több elevenség és harci szellem kell. Mi boldogok vagyunk, hogy proletárdiktatúra van, de a kulák erről nem tud semmit. Pedig elsősorban neki kellene éreznie.

Ezeknél az intézkedéseknél fokozottan kell vigyázni a középparasztra. A középparaszt akkor lesz szövetséges, ha látja, hogy az államhatalom a szegényparasztot minden eszközzel támogatja, arra támaszkodik, a kulákon pedig állandóan csattan az ostor. Ebben az esetben a középparaszt helyesen fog orientálódni. De ha látja, hogy elhanyagoljuk a szegényparasztot, a kulákot pedig hagyjuk gyarapodni, akkor a középparaszt is a kulákhoz fog húzni. Ezen a téren nemcsak hiányok, hanem egészen hibás nézetek is vannak. Most a gyakorlatban az a helyzet, hogy a szegény- és a középparaszt között húzták meg a vonalat, nem pedig a középparaszt és a kulák között. Az olyan nézetekkel, ami a falun kialakuló osztálybékéről beszél, fel kell venni a harcot.

Ezzel a kérdéssel minden vonalon az ÁVH-nál, a rendőrségnél és a közigazgatásnál egyaránt állandóan és minden értekezleten foglalkozni kell. Ha Rákosi elvtárs olyan részletesen foglalkozott vele,[37] nekünk is bele kell mélyednünk az anyagba.

Fontos szempont ezen a téren, hogy a mi vidéki kiszállásainknál ne szálljunk meg kulákok házaiban, és még akkor is szegényparasztnál, vagy legfeljebb szegényparasztokkal szimpatizáló középparasztnál szálljunk meg, ha a szállás kényelmetlenebb, és rosszabbul is fekszünk. Ez beszél az egész falunak és köteteknél is többet ér. Ebből nemcsak a paraszt, hanem az ingadozó jegyző is ért, aki ugyanolyan, mint a középparaszt, és akinek meggyőződésből vagy opportunitásból, de előbb-utóbb fenntartás nélkül követni kell bennünket.

[…]

Kádár elvtárs beszámolójához elsőnek Péter elvtárs szólt hozzá. Kifejtette, hogy az utóbbi időben az ÁVH jelentő szolgálata mind több kulák-megmozdulást tartalmaz. Nem minden esetben maga a kulák viszi véghez a megmozdulást, gyakran a szegényparasztot küldi. Beszámolt Péter elvtárs arról, hogy Kádár elvtárs javaslata szerint felállítottuk azt a gyorsan mozgó különleges csoportot, amely ilyen esetekben kiszállásokat végez. Itt döntő fontosságú a gyorsaság, mert a kiszállásnak akkor kell megtörténnie, amikor az esemény még friss és a kulák még győzelmi érzésben van. A kuláknak látnia kell, hogy bár ő győzelmet érez, a hatóság már ott van és megtorlást alkalmaz.

Péter elvtárs példaképpen felhozta a pócspetri eseményeket,[38] annak bizonyítására, hogy a kulák és a pap szoros kapcsolatban állnak egymással. Elmondotta, hogy a plébánost megszököttnek hitték, holott az a falu egyik kulákjánál aludt.

A különleges csoport munkájával kapcsolatban elmondotta továbbá Péter elvtárs, hogy a munka igen nehéz, és valószínűleg két ilyen csoportra lesz szükség. Ezután kifejtette, hogy az eddig végzett ilyen irányú akcióknak tapasztalata jó. Az a kisparaszt, aki eddig remegő kézzel köszönt a kuláknak, örömmel vette tudomásul, amikor a kulákot alaposan megverték.

Tömpe hozzászólásában kifejtette, hogy az ÁVH ilyen irányú kiszállásai helyesek, de ezt össze kell kötni a közigazgatás munkájával, mert a kulák még ott marad, és a munkát az akció után tovább kell folytatni. Ezért javaslatot tett, hogy az ÁVH ilyen kiszállásairól utólag azonnal adjon értesítést, hogy a közigazgatás vonalán a további lépéseket meg lehessen tenni.

Veres kijelentette, hogy az intézkedések nem mindig elég gyorsak, és egy ilyen csoport nem lesz elegendő, ezért hasonló munkára a kerületi főkapitányokat és a kerületi ÁVH-vezetőket is ki kellene oktatni. Veres ezután beszámolt arról, hogy az aktíva-értekezletek már össze vannak hívva. A rendőri konferenciáról szóló brosúra fogalmazványa pedig már Zöld elvtársnál van. A rendőr újságnak a konferenciával foglalkozó cikke szintén elkészült, de az újságnak ez a száma késni fog, mert az ÁVH ruhájáról készített képek még nem készültek el.

Felszólalásában Péter elvtárs felvetette azt a gondolatot, hogy a különleges csoport kiszállásait szürke rendőri egyenruhában hajtsa végre. Kádár elvtárs válaszában először erre tért ki, és két érvvel magyarázta meg, miért helyesebb, ha új egyenruhánkban végezzük a kiszállásokat. Az új egyenruha egyik jelentősége éppen abban van, hogy a fejlődés irányát dokumentálja. Jobb a kulákot az új egyenruhában megverni, mert ez a megmagyarázásnak nem rossz módja. Városban megvalósítottuk a proletárdiktatúrát, de vidéken faluja válogatja. Van olyan falu, ahol kifejezetten kulák, burzsoá diktatúra van. Ezért kell ezeken a helyeken különleges szervek segítségével, különleges módszerekkel beavatkozni. El kell érni, hogy a kulák reszkessen, a szegény örüljön, ha meglátja az új egyenruhát. A másik érv az volt, hogy a mi hatalmunk igazságos, és ezért nincs szükségünk arra, hogy ezt a fellépésünket ilyen értelemben konspiráljuk. A lapok nem fognak írni róla, de azt mi nem bánjuk, ha az emberek beszélik.

A rendőrség funkciói mindjobban kettéválnak. Az egyik vonalon az élet általános szabályozása, a másik vonalon pedig a politikai rend biztosítása folyik.

Arra vonatkozóan, hogy a Főkapitányságok is végezzenek hasonló munkákat, azt mondta, hogy ezek az esetek nem olyan gyakoriak, hogy a megmozdulásoknál ne tudjon lemenni ez a csoport. Azokban az esetekben pedig, amikor egy-egy kulák atrocitásáról van szó, akkor maga a helyi rendőrség elvégezheti ugyanazt.

Balassa felvetette, hogy a szürke ruhát azért látná helyesebbnek, mert ha a vidéki rendőrőrsök megszokják, hogy ez a munka az ÁVH feladata, akkor ők „átengedik a terepet”, és ezen a téren passzívakká válnak. Ha pedig úgy látják, hogy ezt a munkát a rendőrség végzi el, úgy az akcióban példát látnának.

Kádár elvtárs erre válaszolva kijelentette, hogy az aggály jogos, de ennek orvossága az, hogy az ügy megbeszélésébe mindenkor vonják bele a helyi rendőrség vezetőjét, az akcióban pedig mindenkor vegyen részt a helyi őrs minden tagja.

[…]

Ezután Kádár elvtárs beszélt arról, hogy fel kell állítani – Péter elvtárs javaslata szerint – a második ilyen csoportot is. Kijelentette, hogy ehhez 20–30 jó embert a Központi Kiképző Zászlóaljtól át kell helyezni az ÁVH-ra. Megjegyezte, hogy ennek a központi karhatalmi szervnek jelentősége olyan arányban csökken, amilyen arányban fejlődik az ÁVH karhatalma. Megjegyezte, hogy ezeknek a csoportoknak egy-egy politikailag képzett vezetőre és egy-egy helyettesre van szükségük. Végül leszögezte, hogy az akciók lefolyása után azonnal értesítést kell adni Tömpének és Veresnek, hogy ők azután a „kioktatást” a maguk vonalán tovább folytathassák.

[…]

(Sándor Imre)
r. őrgy.

Péter Gáborr. altábornagy bajtársnak

Jelzet: ÁBTL 2.1. XI/8. ‒ Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Szervezeti egységekhez nem kapcsolódó állambiztonsági iratok, A volt Zárt irattár levéltári anyaga, BM Kollégiumi ülések anyagai ‒ Sándor Imre aláírással. A dokumentum utolsó lapjának hátoldalán kézzel írt feljegyzés: „Szücs elvtárs! Tájékoztatásul megküldöm. III. 7. Sándor”

 


[1] A karhatalmi szervezetekkel kapcsolatos 2015-ben folyó kutatásaimat a Nemzeti Emlékezet Bizottsága támogatta.

[2] Péter Gábort (1906‒1993) 1945 januárjában a budapesti kommunisták jelölték ki a politikai rendőrség élére, míg Tömpe András (1913‒1971) a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány felhatalmazottjaként fogott bele a szervezésbe. Végül májusban kettőjük között területi alapon osztották meg a feladatokat: előbbi a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Politikai Rendészeti Osztályát, utóbbi a Vidéki Főkapitányság Politikai Rendészti Osztályát vezette. 1946 októberében az Államvédelmi Osztály, mint országos hatáskörű szervezet már kizárólag Péter vezetése alatt kezdte meg működését, aki egészen 1953-as letartóztatásáig maradt a politikai rendőrség vezetői székében, Tömpe pedig szovjet hírszerzőként tevékenykedett Latin-Amerikában, ahonnan 1959-ben tért haza. 

[3] Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (továbbiakban: ÁBTL), 1.1. 1. d. A Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztály vezetőjének 41. számú körözvénye, 1946. június 20.

[4] ÁBTL 1.2. 214/1947. számú napiparancs, 1947. szeptember 25. Vladár Sándor leváltásáról az MDP Belügyi Bizottságának 1948. július 6-i ülésén született döntés, további életútjáról ez idáig nem kerültek elő dokumentumok.

[5] ÁBTL 1.2. 173/1948. számú napiparancs, 1948. július 30. Kajli Józsefet (1915) Péter Gábor 1950-ben az Államvédelmi Hatóságon belül a Határőrség és Belső Karhatalom élére állította, de az év novemberében elbocsátották a szervezettől, ezt követően az Észak-magyarországi Vegyiművek főmechanikus-helyettese lett, 1956-ban a Gázszolgáltató Vállalat önálló gyártmányszerkesztőjeként volt foglalkoztatva.

[6] Jegyzőkönyv az MDP Belügyi Bizottságának üléséről, 1948. július 6. Közli: Dokumentumok a magyar politikai rendőrség történetéből 2. Az Államvédelmi Osztály 1946‒1948. Szerk.: Krahulcsán Zsolt‒Müller Rolf. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára ‒ L’Harmattan Kiadó, Bp., 2015, 358‒360.

[7] Jegyzőkönyv az MDP Belügyi Bizottságának üléséről, 1948. július 12. Uo. 361‒364.

[8] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (továbbiakban: MNL OL), XIX-B-1-r 91. d. 96. t. A BM ÁVH Rendőri Őrség parancsnokának jelentése a belügyminiszternek a Központi Kiképző Zászlóaljtól az államvédelmi Rendőri Őrség Parancsnokságához áthelyezett rendőrök továbbképzéséről, illetve vizsgára előkészítéséről, 1948. december 7

[9] MNL OL M-KS 276. f. 84. cs. 11. ő. e. Jegyzőkönyv az MDP Államvédelmi Bizottságának 1948. október 26-i üléséről.

[10] ÁBTL 2.1. XI/4. (Javaslatok a BM és az ÁVH szervezeti felépítésére ‒ jelentések, kimutatások.) Javaslat a hatóság szervezeti formájának lerögzítésére, 1948. október 20.; Uo. Egy dátum nélküli javaslatban Kajli ügyosztálya a II. számon szerepel, Őrségi- és Biztosító alosztállyal, illetve a Köztársasági elnök őrségével; MNL OL XIX-B-1-r 91. d. 98. t. A belügyminiszter 200.698/1949. IV. 1. BM számú rendelete a Központi Kiképző Zászlóaljból a BM ÁVH-ba való áthelyezésekről, 1949. január; Uo. A Központi Kiképző Zászlóalj parancsnok-helyettesének jelentése a belügyminiszternek a külön-század útba indulásáról, 1949. január 22. 

[11] MNL OL XIX-B-1-r 91. d. 98. t. Kajli József javaslata Péter Gábornak a dél-zalai olajmezők biztosítására felállítandó karhatalmi őrségi századról, 1948. október 14. Rajta Kádár János kézzel írt megjegyzése, 1948. október 24. 

[12] ÁBTL 2.1. XI/8. (BM Kollégiumi ülések anyagai.) Jelentés a Politikai Kollégiumról, 1949. február 14. Péter Gábor 1949. március 1-jével állította fel a debreceni, miskolci, pécsi, szegedi, székesfehérvári, szolnoki és szombathelyi karhatalmi századokat, egyidejűleg a már korábban megszervezett nagykanizsai századot a szombathelyi század parancsnokságnak rendelte alá. Elnevezésük ekkor hivatalosan is „Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága Rendőri Őrségének Parancsnoksága debreceni (miskolci stb.) karhatalmi százada” lett. Lásd az 1949. március 1-jén kelt 250.824/1949. ÁVH. eln. számú rendeletet, közli: ÁBTL 2.8.1. A Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága vezetőjének 9/1949. sz. állományparancsa,1949. március 4.  

[13] A Magyar Dolgozók Pártja rendőrségen dolgozó tagjainak II. országos értekezlete. Magyar Rendőr, 3. évf. 5. sz. (1949. március 1.) 3‒6. Szendy György volt államvédelmi tiszt a Farkas-ügy vizsgálata során azt vallotta, hogy Kádár az értekezleten kijelentette: ha máshogy nem megy, akkor a kuláknak „kézzelfogható eszközökkel kell megmagyarázni a proletárdiktatúrát”. Lásd ÁBTL 3.1.9. V-150019/1. Jegyzőkönyv Szendy György kihallgatásáról, 1956. október 5.

[14] A belügyminiszter 700.520/1949. ÁVH. B. M. számú rendelete a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága állományába tartozók külön egyenruházati és felszerelési tárgyainak rendszeresítése tárgyában, 1949. február 28. Rendőrségi Közlöny, 5. évf. 10. sz. (1949. március 15.) 260.

[15] A fegyvernemi jelzés bevezetéséről ez idáig dokumentumot nem sikerült fellelni, de a korabeli fényképeken látható, illetve nagy mennyiségben őrzi a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Egyenruha- és Felszerelés Gyűjteménye. Külön köszönet a gyűjtemény vezetőjének, Baczoni Tamásnak az azonosításban nyújtott együttműködéséért.

[16] Új egyenruhát kapott az Államvédelmi Hatóság. Magyar Rendőr, 3. évf. 5. sz. (1949. március 1.), oldalszám nélkül. A lap dátumozása nem takarja a valós megjelenését, hiszen abban a március 5‒6-i MDP Központi Vezetőségében elhangzott Rákosi-beszédről is tudósítottak.

[17] Az eseményről fényképes tudósítást közölt a Szabad Nép 1949. április 28-i száma az 5. oldalon A munkásosztály hűséges fiait, rendünk, biztonságának őrzőit ünnepelték a MÁVAG dolgozói címmel. Lásd még Fénnyel írott történelem. Magyarország fotókrónikája 1945‒2000. Szerk.: Jalsovszky Katalin–Stemlerné Balogh Ilona. Helikon Kiadó, Bp., 2001, 170. Bővebb képi dokumentációt őriz : a Magyar Távirati Iroda/Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap Fotóarchívum FMAFI 1949/667.029. szám alatt,  illetve  Bauer Sándor fotóriporter felvételei megtalálhatók a fortepan.hu internetes oldalon, lásd a 128485, 128490, 128530, 128536, 128537, 128547. számú képeket.

[18] ÁBTL 2.1. XI/8. Jelentés a Politikai Kollégiumról, 1949. május 23.

[19] MNL OL XIX-B-1-au 26. d. Feljegyzés Szendi György részére, 1950. december 9.

[20] ÁBTL 2.1. XI/8. Jelentés a Politikai Kollégiumról,1949. március 7.

[21] ÁBTL 3.1.9. V-150019/1. (Farkas Mihály és társai.) Jegyzőkönyv Péter Gábor tanúkihallgatásáról, 1956. október 20. Újabban a közvetlen erőszak szerepéről a hagyományos paraszti társadalom felszámolásának folyamatában: Ö. Kovács József: Állami erőszak, paraszti társadalom, kollektivizálás ‒ kutatási kérdések és válaszok. In: Állami erőszak és kollektivizálás a kommunista diktatúrában. Szerk.: Horváth Sándor‒Ö. Kovács József. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Bp., 2015, 29‒48.

[22] ÁBTL 2.1. XI/8. Jelentés a BM Politikai Kollégiumról, 1948. december 13.

[23] ÁBTL 3.1.9. V-150019/1. Jegyzőkönyv Princz Gyula tanúkihallgatásáról, 1957. január 29. Princz Gyula (1905‒1969) 1945-ben csatlakozott a politikai rendőrséghez, az ÁVO-n a személykövetésekért felelős alosztályvezető lett, 1948 elején átkerült a vizsgálati részlegre, az ÁVH-n a Börtönügyi Osztályt bízták rá. 1951 januárjától pályáját a büntetés-végrehajtásnál folytatta, egészen 1953. január 8-i letartóztatásáig. A Péter-ügyben nyolcévi börtönre ítélték, az 1957-es perújítás során a Legfelsőbb Bíróság büntetését helybenhagyta, egyúttal azt az 1953-as közkegyelem folytán felére csökkentette. Szabadulása után a vendéglátásban dolgozott. Az államvédelmi szervek működését is ellenőrző Farkas Mihályt (1904‒1965) 1956. október 13-án tartóztatták le, végül a forradalom után, 1957-ben 14 évi szabadságvesztésre ítélték. 1960-ban egyéni kegyelemmel szabadult, majd a Gondolat Kiadónál dolgozott.

[24] Karrieradatait lásd ÁBTL 2.1. VI/53. (Réh Alajos.) Feljegyzés Réh Alajos őrnagyról, d. n.; Uo. Szabadlábra helyezési határozat, 1953. szeptember 1.; Kimutatás a Magyar Rendőrség Budapesti Főkapitánysága Politikai Rendészeti Osztályának végleges szolgálatában álló alkalmazottakról a folyó évi június 23-án kelt 114/1945. számú Főkapitányi napiparancs 12. pontjában foglalt rendelkezések szerint. 1945. július 3. Közli: Dokumentumok a magyar politikai rendőrség történetéből 1. A politikai rendészeti osztályok 1945‒1946. Szerk.: Krahulcsán Zsolt‒Müller Rolf. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára ‒ L’Harmattan Kiadó, Bp., 2009, 353–366., lásd 356.; Tervezet az Államvédelmi Tanosztály felállítására, 1948. július 16. In:  uő: Dokumentumok a magyar politikai rendőrség történetéből 2… 365‒378., lásd 375; ÁBTL 2.1. XI/4. Javaslat a hatóság szervezeti formájának lerögzítésre, 1948. október 20; A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 9.600/1949. MT. sz. határozata kitüntetésekről. Rendőrségi Közlöny, 5. évf. 26. sz. (1949. november 1.) 760‒761.; ÁBTL 1.3. 241/1949. számú napiparancs, 1949. október 18. (Benne Réh Alajos soron kívüli őrnagyi előléptetése.); MNL OL M-KS 276. f. 53. cs. 298. ő. e. Czinege Lajos és Fekete Károly jelentése a nagyobb politikai ügyek vizsgálatában részt vett államvédelmi tisztek tevékenységéről, 1956. július 7; ÁBTL 2.1. IX/64. (Kimutatás a koncepciós ügyekben részt vett államvédelmi vezetőkről és beosztottakról.) Réh Alajos áv. alezredes, 1962. április 9.

[25] ÁBTL 2.1. IX/64. Réh Alajos áv. alezredes, 1962. április 9. A dokumentum szerint 1956-ban következetesen tagadta a verőcsoport létezését. A Rajk-ügyről 1954-ben tett vallomásait lásd ÁBTL 2.1. I/1-d. (Rajk László és társai.) Szerepéről lásd még MNL OL M-KS 276. f. 74. cs. 35. ő. e. Egri Gyula jelentése Nagy Imrének az államvédelmi tisztek ügyében, 1955. február 8.; ÁBTL 2.1. IX/2. (Összefoglalók koncepciós ügyekben.) Összefoglaló a „Rajk-ügy”-ről, 1962. január 12.; Uo. Összefoglaló a „Sólyom László és társai ügyében”, 1962. január 13.; Uo. Összefoglaló a „szociáldemokraták” ügyében, 1962. január 20. Uo. Összefoglaló a „Kádár-ügy”-ben, 1962. január 25; MNL OL M-KS 276. f. 53. cs. 298. ő. e. Czinege Lajos és Fekete Károly jelentése a nagyobb politikai ügyek vizsgálatában részt vett államvédelmi tisztek tevékenységéről, 1956. július 7.

[26] Sándor Imre: százados, a Belügyminisztérium épületében működő BM ÁVH kirendeltség vezetője.

[27] A dokumentumból korábban részleteket közölt Kajári Erzsébet: A hajdunánási „kulák-ügy” 1951-ben.  In: Trezor 1. A Történeti Hivatal évkönyve 1999. Szerk.: Gyarmati György. Történeti Hivatal, Bp., 1999, 209‒228., lásd 210‒212. Tévesen március 9-ei ülésként foglakozik vele Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza 1912‒1956. 1. kötet. Szabad Tér Kiadó ‒ Kossuth Kiadó, Bp., 2001, 2003, 134‒135. Továbbá Varga Zsuzsanna: Célkeresztben a falusi osztályellenség. Kulákok az osztályharcos igazságszolgáltatás gépezetében. In: „Kitaszítottak”. Emberek, sorsok, politika a XX. század közepének Magyarországán. Szerk.: Pallai László. [Debreceni Egyetem] Hajdúnánás, 2012. 121‒142. lásd 130‒133.

[28] Lásd MNL OL M-KS 276. f. 53. cs. 22. ő. e. Jegyzőkönyv az MDP Politikai Bizottságának üléséről, 1949. március 3.

[29] Zöld Sándor: a BM adminisztratív államtitkára.

[30] Beér János: a BM Elnöki Főosztályának vezetője.

[31] Tömpe István: a BM Közigazgatási Főosztályának vezetője.

[32] Veres József: a BM Közrendészeti Főosztályának vezetője.

[33] Balassa Gyula: országos rendőrfőkapitány.

[34] Tőkés Ottó: a miniszteri titkárság vezetője.

[35] Székely Lajos: a BM Közigazgatási Személyzeti Osztály vezetője.

[36] Az ülés témái közül csak az 1. pontban tárgyalt kulákverésekre vonatkozó részeket közlöm.

[37] Két nappal korábban a párt Központi Vezetősége előtti beszédében Rákosi kiemelten foglalkozott a kulákságnak szánt „csapásokkal”. Lásd MNL OL M-KS 276. f. 52. cs. 5. ő. e. Jegyzőkönyv az MDP Központi Vezetőségének üléséről, 1949. március 5‒6.

[38] 1948. június 3-án Pócspetriben az iskolaállamosítások elleni megmozdulás egy rendőr halálával végződött. A gyilkossági ügyként kezelt esetet brutális megtorlás követte a faluban, hangos egyházellenes médiakampány bontakozott ki, és karhatalmi akciósorozat vette kezdetét országszerte.

 

Ezen a napon történt március 28.

1977

Népszínház név alatt összevonják az Állami Déryné Színházat és a Huszonötödik Színházat.Tovább

1979

Az egyesült államokbeli Three Mile Island-i atomerőmű hűtőrendszere meghibásodik. A baleset a környezet nukleáris szennyeződéséhez vezet...Tovább

1985

Marc Chagall orosz zsidó származású, francia szürrealista festőművész (*1887)Tovább

  • <
  • 2 / 2
  •  

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő