Jules Verne francia író (*1828)Tovább
Archívum
Forrásközlésünkben a magyar közigazgatásnak és a magyar erőszakszerveknek az 1944-es deportálások és nyilasterror során tapasztalható mozgásterét vizsgáljuk: milyen mértékben állhatott ellen egy magyar közigazgatási alkalmazott a zsidóellenes rendelkezésekkel kapcsolatos utasítások terén, illetve milyen retorziók jártak az ellenállásért?
Kincs Aurélné visszaemlékezése „tipikus” forrástípusnak számít a vészkorszakról szóló személyes beszámolók sorában, ugyanakkor a maga tömörségével, egyedi időkezelésével és váltakozó elbeszélői stílusával jó példa lehet arra, hogyan, és hányféle módon jelenik meg az erőszak a túlélői narratívában. A szerző az 1944. októberi budapesti eseményekről tudósít, sorain keresztül a csillagos házakba szorított zsidó családok helyzetéről és az ellenük irányuló nyilas razziákról kapunk közelképet.
A magyar holokauszt során az elpusztult zsidók zömét az országhatáron túl gyilkolták meg. A hazai áldozatok többsége két, jól elkülöníthető időszakban lelte halálát. Az 1944 tavaszán-nyarán bekövetkezett gettósítás, illetve a deportálás magyarországi szakasza is sok áldozatot követelt, de a többség az októberi nyilas hatalomátvétel környékén esett az atrocitások áldozatául. Ennek az erőszakhullámnak az egyik legtragikusabb fejezete a Debrecen melletti Apafai-erdőben 1944. október közepén elkövetett tömeggyilkosság volt, melynek következtében több mint 60 munkaszolgálatos (zsidó és nem zsidó egyaránt) vesztette életét.
„Amikor a kulák megmozdul a rendszer ellen, éreznie kell a hatalom öklét” ‒ jelentette ki Kádár János a belügyi tárca Politikai Kollégiuma előtt 1949. március 7-én. A miniszter részletesen beszámolt a falusi társadalomban befolyással rendelkező gazdaréteg elleni adminisztratív intézkedésekről, miután a közvetlenül neki alárendelt Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának (BM ÁVH) vezetője, Péter Gábor referált a „gyorsan mozgó különleges csoport” bevetéseinek első tapasztalatairól. Az alábbiakban a történetírásban többször felemlegetett megnyilatkozások teljesebb szövegkörnyezetét közlöm, illetve azt mutatom be, hogy mi tudható a „hatalom ökleiről”, az említett erőszaktevőkről.
A 20. századi diktatúrák jellemző vonása, hogy a félelem a politikai rendőrségen keresztül vált a mindennapok részévé. Az ötvenes évek brutalitásáról leginkább a meghurcoltak visszaemlékezéseiből szerezhetünk tudomást. Az alább közreadott dokumentumok 1953-ban, egy Szombathelyen lefolytatott vizsgálati eljárás során keletkeztek, vagyis a forrásközlés az erőszakot intézményes formában gyakorló Államvédelmi Hatóság vizsgálati iratainak segítségével tesz kísérletet az erőszak rekonstruálására.
Az alábbi forrásközlésben a levéltári dokumentumok közreadása révén egy olyan tipikusnak mondható esetet mutatok be, amelynek főszereplője tevékenyen részt vett az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő megtorlásokban, neve ott szerepel azokban az dossziékban, amelyekben a forradalmárok elítélését, börtönbe zárását vagy kivégzését dokumentálták, majd – pár évvel a forradalom leverését követően – egy kocsmai verekedés következtében munkahelyéről, a politikai rendőrségtől fegyelmi úton elbocsátották.
Bár a hadviselés szabályait a 19. század második felében, illetve a 20. század elején a nemzetközi közösség már megalkotta, 1914-re kiderült, hogy megfelelő szankciók híján a jogsértések megelőzése hiú ábránd marad. Az első világháború folyamán a hadviselő felek szinte valamennyi jogsértést elkövették, amelyeket a vonatkozó konvenciók tiltani rendeltek. A történelmi emlékezet különösen a nyugati hadszíntéren a németek által elkövetett atrocitásokat rögzítette, pedig a világháború más helyszínein is bőven akadt példa súlyos háborús bűnökre. Ausztria–Magyarország érintettsége a hasonló ügyekben csupán az utóbbi két évtized során került a kutatók érdeklődésének a homlokterébe.
Az 1918. november 13-án megkötött belgrádi fegyverszüneti egyezmény értelmében a román hadsereg elkezdte Erdély katonai megszállását. A párizsi békekonferencia 1919. február 26-i döntése nyomán a román csapatok a Szatmárnémeti–Nagykároly–Nagyvárad–Arad vonalig nyomulhattak előre, ettől nyugatra egy semleges zóna létesült. Április 16-án a békekonferencia engedélyével koncentrált támadás indult a Tanácsköztársaság ellen. A többszörös erőfölénnyel rendelkező román hadsereg május 1-jére az egész Tiszántúlt elfoglalta, és így az ország keleti fele román katonai közigazgatás alá került.
1919. augusztus 1-jén a Magyarországi Tanácsköztársaság megbukott, Kun Béla és vezetőtársai döntő többsége még aznap Bécsbe menekült. Tudták jól, ha maradnak, azzal az életüket kockáztatják, hiszen a nevükhöz fűződő vörösterror ellenhatásaként a fehérterror következik. Ennek félreérthetetlen jele volt, hogy a Szegeden megalakult Magyar Nemzeti Hadseregnek már működtek azok a tiszti különítményei, melyek a Tisza-parti városban elkezdték a kommunisták, valamint a kommunistagyanús egyének likvidálását.
A magyar királyi 2. honvéd hadsereg soraiban 1942–1943-ban számos orvos teljesített harctéri szolgálatot. Közéjük tartozott dr. Horváth Imre is, aki a 10. egészségügyi oszlop sebészorvosaként közel egy évet töltött a keleti hadszíntéren. Feladata az arcvonalon elsősegélyben részesített sebesültek további ellátása és hátrairányítása, főként pedig a sürgős, életmentő műtétek elvégzése volt. Rövid kihagyással 1942 júniusától 1943 májusáig naponta vezette frontnaplóját. Szociális érzékenységére vall, hogy nemcsak a háborús pusztítás nyomait örökítette meg, hanem a hadműveleti területen élő lakosság szenvedéseit, nyomorát is.
Oldalak
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Ezen a napon történt március 24.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent a 25. évébe lépő ArchívNet idei első száma. A lapszámban négy forrásismertetés olvasható, amelyek a 20. századi magyar történelem eseményeit egyéni sorsokon keresztül mutatják be.
Bede Erika (doktorandusz, Babeş-Bolyai Tudományegyetem) a magángyűjteményként létező családi örökség egyes darabjait mutatja be két részes forrásismertetésében. Az írás különlegessége, hogy a szerző nagyapja a források főszereplője, akit – sok más erdélyi magyarhoz hasonlóan – felnőtt, katonakorú férfiként többszörösen is érintett a második bécsi döntés 1940-ben: előbb a román, majd a magyar hadsereg mundérjában töltött időt alig pár év leforgása alatt. Az ismertetés első részében a romániai katonaidőhöz kapcsolódó levelek állnak a fókuszban.
Mindszenty József amerikai menedékéhez kapcsolódóan mutatja be Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy személy budapesti tevékenyégét. A forrásismertetés főszereplője azonban nem magyar, hanem egy külföldi diplomata: Josida Kenicsíró, aki követként kezdte meg budapesti küldetését, majd ő lett Japán első Magyarországra delegált nagykövete. A hercegprímás ügyében végzett tevékenysége feltűnő volt a magyar állambiztonság számára, amely több jelentést is készített a diplomatáról.
Tomek Vince, a piarista rend generálisaként töltött be fontos, nagy befolyással járó pozíciót a római katolikus egyházon belül. Számos egyházi vezetővel, intézménnyel állt kapcsolatban. Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) Tomek egy idős korában papírra vetett feljegyzését-visszaemlékezését ismerteti publikációjában, amelyben a kegyesrend nyugállományú vezetője idézte fel a kapcsolatát a Pápai Magyar Intézettel.
Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) forrásismertetésében Bethlen Margit, Bethlen István néhai miniszterelnök özvegyének a kárpótlási ügyét mutatja be. A kárpótlásra az NSZK 1957-ben hozott rendelkezése adott lehetőséget, és Bethlen Margit az 1944-ben elszenvedett atrocitások miatt kívánt élni ezzel a lehetőséggel. A folyamat azonban számos nehézségbe ütközött, és csak lassan haladt előre. Idei első lapszámunkban a forrásközlés második része olvasható.
Az idei első számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idén is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2026. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő