Hogyan zajlottak a létszámcsökkentések 1946-ban?

A B-listázások hátteréről

„A közhivatalok megtisztítása: hadművelete a demokráciának. Ezt a hadműveletet tervszerűen, fegyelmezetten és a győzelem teljes elhatározottságával kell végrehajtanunk. A feladat nehéz. Csak a legmegbízhatóbb, megközelíthetetlen, értelmes és erélyes elvtársak alkalmasak eredményes ellátására. Aki tehát tisztogató bizottságba szóló megbízást kap, tekintse megbecsülésnek és érezze át a milliós munkásság sok évtizedes mozgalmával szemben a teljes felelősséget.”

Forrásközlésemben nem a B-listázások eseménytörténetének bemutatására törekszem. Ezt már megtették előttem

, illetve a téma nagysága egyébként is szétfeszítené jelen írás kereteit. A következő forrásközlés másra vállalkozik: a leépítéseket eddig ismeretlen oldalról kívánom bemutatni, a háttérmunkálatokra, konkrétan a Szakszervezeti Tanács - delegáltjainak szánt - meghatározott instrukcióira koncentrálva.

A B-listázások hátteréről

A leépítések előzménye volt az a munka (is) amit a Magyar Kommunista Párt egyik ismeretlen, háttérben működő tagja dolgozott ki funkcionáriusainak. Ezt támasztja alá

című irat, amely egyfajta „menetrendként" is értelmezhető. Eszerint e küzdelem egybekapcsolódik az infláció megfékezéséért folyó harccal, a reakciós szabotálások elleni harccal, a nagytőke spekulációjának, illetve a reakciónak a földesurak visszacsempészésére irányuló kísérleteinek megakadályozására. Éppen ezért a lefolytatandó akciók tervezete szerint Budapesten először a nagyüzemekben majd a kisipari szakmákban, szakosztályi, iparági, illetve szakmaközi gyűléseket kell tartani a külső kerületekben lévő helyi csoportok rendezésében. A 40-60 perces gyűléseken, amelyeken egy 20 perces előadói beszédet 4-5 perces felszólalások követhetnek, határozatokat kell elfogadni, amelyekben követelni kell az államgépezet megtisztítását, valamint képviseletet a szakszervezetek megbízottai számára a leépítő bizottságokban. A határozatokat el kell küldeni a két munkáspárt lapjainak, a szakszervezeti közlönynek és a szaklapoknak, vidéken a helyi munkáspárti lapoknak. Március 3-án vagy 10-én vasárnap pedig nagygyűlést kell rendezni, amelyen biztosítani kell a földmunkások és a kisbirtokosok képviselőinek részvételét is, természetesen a két munkáspárt vezérének meghívása mellett. A nagygyűlésen a tervek szerint Kossa István, Rákosi Mátyás és, Szakasits Árpád tartott 20-25 perces beszédet, s emellett lehetőséget akartak adni egy ipari, egy szellemi és egy földmunkás számára, a dolgozó nők és az ifjúság egy-egy képviselőjének 5-6 perc erejéig. A rendezvényre mozgósítani kívánták a munkás kultúrszövetség gárdáit is. Ez a nagygyűlés egyúttal a március 15-ei ünneplés megfelelő bevezetője is lett volna. Terveik szerint február 24. és március 5. között vidéken is hasonlóképpen kell a helyi közigazgatást befolyásolni, meghívandók a helyi nemzeti bizottságok képviselői is, tapasztalataikra, szervezőképességükre támaszkodva. Az akciók irányítására, szervezésére, lebonyolítására a szakszervezeti központok 4-7 tagú bizottságokat hoztak létre. Ezalatt a háztömbök megbízottai aláírásokat gyűjtöttek a lakóktól a közigazgatás megtisztításnak követeléséért. Egy nyomtatványt írattak alá a szimpatizánsokkal, amelyben követelték a reakciósok, a korrupt elemek eltávolítását a közigazgatás kötelékéből. Egyben kérték a kormányt, hogy a „megtisztítási munkák" végrehajtását a nemzeti bizottságok a Szakszervezeti Tanáccsal együtt végezzék el. Végül helyet követeltek a munkásságnak is a Az események hűen követték a „menetrendet", ami egyúttal arra is utal, hogy az 1948-tól alkalmazott szervezési és propaganda módszereket már 1946 tavaszán is „magas szinten" művelték a kommunista párt aktivistái.

Ezen a napon történt szeptember 21.

1980

Iraki csapatok benyomulnak Iránba, ezzel megkezdődik a két ország közötti háború.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő