Szálasi Ferenc elmeállapota

Az alább közölt levelet dr. Bakody Aurél lipótmezei elmegyógyász főorvos készítette Szálasi Ferenc elmeállapotáról. Az írásmű alapját a Nemzet Akaratának Pártja Cél és követelések című programja képezte, ami a későbbi nyilas nemzetvezető irománya volt. A bonyolult nyelvezettel és mondatfűzéssel megírt szakvélemény nem csupán Szálasiról ad egyértelmű ítéletet, hanem egyben rendkívül érdekes korjelző forrás is. A jobb érthetőség kedvéért közöljük az 1935-ben készült pártprogramot is.

Forrás

  

Dr. Bakody Aurél főorvos szakvéleménye Szálasi Ferenc elmeállapotáról

  

Nagyméltóságú

dr. Benárd Ágoston v. miniszter, orsz[ág]gyűl[ési] képviselő úrnak!

 

Szálasi Ferenc „Cél és követelések"  című 16 oldalas kiadványát átvéve, azt abból a szempontból tettem vizsgálat tárgyává, hogy abból minő következtetések vonhatók szerzőjének elmeállapotára elmeorvosi szempontból.

Mindenekelőtt meg kell állapítanom, hogy magam a politikai életen teljesen kívül állok, saját politikai felfogásom a magántulajdon

kultúra alapján áll kultúra szempontjából elviselhető fokú szociális gondoskodás határáig, tehát éles elvi differenciák semmilyen irányból sem irányítanak.

Módszertani szempontból előrebocsátom, hogy Szálasi Ferencet soha nem láttam, vele nem beszéltem, róla is csak annyit tudok, mint az újságolvasók, s így nézeteim kizárólag ezen írásművére támaszkodnak. Az elmeorvos gyakran van abban a helyzetben, pl. a végrendeleti perek esetében végzett

vizsgálatok idején, hogy kizárólag írásművek alapján mondjon véleményt a vizsgált elmeállapotáról, vizsgálódásom módszere tehát elmeorvosilag nem kifogásolható.

Előre kell bocsátanom azt is, hogy téves laikus hiedelem lenne az, hogy az elmeorvos valakiről vagy azt állapítja, meg hogy elmebeteg, vagy azt, hogy épeszű. Az elmebetegség nem is orvosi fogalom, mert sokszor látjuk hogy valaki megállja a helyét az életben, sikereket is érhet el, senki nem is mondja ki a gyanúját sem hogy elmebeteg áll előttünk, hanem ez csak akkor derül ki, mikor az illető valamely jogi komplikációba keveredik, amikor azután internálására vagy gondnokság alá helyezésére, vagy büntetőjogi

kerül sor, holott úgynevezett , nem külső okból keletkezett és nem lefolyó elmebetegség esetében ugyanolyan elmebeteg volt az illető egész életében. Az elmebetegség megállapítása tehát egy rendészeti kérdés a világ előtt és az elmeorvosi elemzés eredménye közömbös a társadalomra, míg egy veszély elhárításáról nincsen szó. A óta kifejlődött orvospsychológiának alaptétele, hogy feltárultak az elmekórházak kapui, és fokozatos átmenettel Tudomásul kell vennünk azt is, hogy az endogén jellegű elmebetegségek feltűnő tünetek (hallucinátiók, téveseszmék, öntudatzavarok, nyugtalanság stb.) kíséretében való kifejlődése előtt is olyan abnormis jellemalakulások szoktak észlelhetők lenni, amelyeket a környezet vagy a nem szakorvosok többnyire mint különcséget, mint , mint ideges terheltséget stb. neveznek el, melyekről azonban az elmeorvos tudja, hogy azok csak a tünetek fokában térnek el a psychosistól, a kétségtelenül kifejlett elmebajtól, de a tünetek orvospsychológiai jellege és együttese azt bizonyítja, hogy az endogén elmebaj, mint betegségi készség már teljesen fennállott, csak a tünetek még nem élesedtek ki, mert az ehhez felhasznált környezethatások, élmények még nem jelentkeztek. Mikor azonban a kóros jellem alkalmas környezethatás és élmények sodrába kerül, a psychosis lendületet vesz, azután elbocsátjuk az elmekórházból, közben az illető esetleg produkál is valamit, később újra megbetegszik s így tovább. Nincs semmi kétség, hogy a ki még nem bontakozott elmebaj állapotában levő, de az elmebetegség tüneteit már viselő kóros elmeéletű ember, a kóros jellem már az elmebaj kibontakozása előtt vagy anélkül is olyan beteg elmemechanizmusok sodrában él, melyek az összes veszélylehetőségeket nyitva tartják, amelyek különben csak a kifejlődött, vagy rendészeti komplikációi miatt már betegnek kimondott elmebajosok esetében fennállnak, vagy fenyegetnek. Sőt bizonyos körben ezeknek az abnormis jellemű ún. félbolondoknak a veszélye nagyobb, mert nehezebben felismerhetők és mert társadalmilag aktívak.

Egyik könyvemben irodalmi adatok alapján bővebben megírtam, tehát nem célzatos megállapítás az, hogy elmebetegek és kóros elmeéletű nem elmebetegek különös gyakorisággal merülnek fel a politikai életben, főleg a forradalmi jellegű mozgalmakban, s igazán azt kell mondani a nyitott szemű elmeorvosnak, hogy nem is olyan érthetetlen az, hogy a világboldogító forradalmárok közül határtalan sikereket ér el az, aki a forradalmi vezetést szerencsére ép ésszel, reális psychológiai érzékkel vagy egy sötétben bujkáló psychiáter tanácsadóval párosítja. Különösen felhívom a figyelmet Gaston Roffenstein: Zur Psychologie und Psychopathologie der Gegenwartsgeschichte című, 1921-ben, Bircher kiadónál Lepzigben megjelent kis füzetére, amely a bohémien

a súlyos psychopathákig a forradalmi vezérkedés hatalmi, képzeleti és érvényesüléspsychológiai feltételeit elemzi, és tisztázza azt az antagonizmust, mellyel az államférfinak és a politikusnak a forradalmárok ezen csoportjával való szembenállására jellemző. Azt hiszem ez a pont az, ahol megszűnik a politikai módszerek (programátvétel stb.) lehetősége és a személyes fellépés elkerülhetetlenné válik.

Még mindig az előrebocsátandók közé tartozik, hogy abnormis jellem vagy kifejezett elmebetegek szellemi tevékenysége számára elengedhetetlen a suggestív előkészített környezet s itt a korunkban sikerült külföldi diktatúrákon kívül magyar népünk messiást váró, mert megzavart lelki egyensúlyát kell [fel]ismernünk.

Ismeretes hogy minden nagyobb elmekórházban találunk olyan teljesen rendezett viselkedésű és összefüggő gondolkozású elmebetegeket, kiknek elmeéletét az úgynevezett schizisek, hasadások jellemzik s ez sokszor semmi föltűnőt nem tartalmazó előadásuk mellett sokszor csak fogalmazványaikból állapítható meg. Erre adnak is alkalmat bőven, nem egyszer egész életüket azzal töltik, hogy intézetekben vagy kávéházakban a legkülönbözőbb világboldogító memorandumokat szerkesztik, s ezzel elárasztják a hivatalos helyeket, sajtót, sőt nemegyszer a politikai életet is. Ezeknek az elmeműveknek dicséretes szándékuk mellett legfőbb jellemző sajátsága szokott lenni a dagályosság és az irrealitás, okozója pedig többnyire az, hogy a beteg érvényesülését külső analógiák alapján keresi és hiányzik a kapcsolata a reális munka tényezőivel. A schizophreniás elmebetegségek nagy csoportjába tartozó betegek ezek, amely betegségi csoportban találjuk még a jellemző frázispuffogtató, bizarr logikájú, vagy logikátlan, új szavakat gyártó ún. neophráziás betegeket, különös hajlandósággal arra, hogy jelentéktelen tartalmú bölcsességeiket pathetikusan

, még az értelmileg tarthatatlan állításokat is, sokszor az akaratlagos affektusfokozás, az ún. affektusaugmentatió kíséretében, nem egyszer bizarr, egyéni stílusban vagy a gondolkozás és fogalmazás ún. technicismusainak, a megszakításoknak és befejezetlenségeknek vagy stereotyp ismétléseknek kíséretében, olykor jellemezve a szócontaminatiókkal, szóösszevonásokkal vagy alliteratiós szófűzéssel. E jellemző sajátságok nemcsak declarált elmebetegek, hanem a declarátiót megelőző állapotban levő, vagy a baj kifejlődési fokán levő, disponált embereken, úgynevezett schizoid psychopathákon is észlelhetők. Mindezeknek psychológiailag összefoglaló jellemző sajátossága az, amit , a steinhofi igazgató összefoglaló monográfiája úgynevezett, hogy: Störung der Form in Bezug auf den Inhalt, magyarul a forma és tartalom közötti aránytalanság.

Egyáltalán nem érintve Szálasi programjának értékelését, tisztán formai alapon a Cél és Követelések következő sajátságai állapíthatók meg.

Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.Tovább

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.Tovább

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő