Milován Sándor és a nagyszőlősi „szovjetellenes politizáló csoport”

1956 történetének része, hogy a kárpátaljai magyarság jelentős része együttérzett a magyarországi forradalmárokkal. Az 1956-os forradalom és szabadságharc az ott élő magyarok számára is a kommunista diktatúrával való szembenállás, a szabadság eszmeisége mellett való kiállás jelképe volt. A forradalomról nyilvánosan azonban nem sokan mertek beszélni, mivel az bűncselekménynek számított. Az emberek féltek a megtorlásoktól – hiszen az 1944-es elhurcolások, a „málenkij robot” emléke még mindenkiben elevenen élt –, ezért igazi szervezkedésnek minősíthető megmozdulásról, lázadásról, az anyaországihoz hasonló forradalmi cselekvésekről, fellépésekről Kárpátalján nem beszélhetünk.

A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.

Bevezető

A második világháború után a határok lezárása, az utazások korlátozása, az utazáshoz szükséges dokumentumok beszerzésének nehézségei miatt a Szovjetunióban rekedt magyar nemzetrész kapcsolata szinte teljesen megszakadt az anyaországgal és a többi elcsatolt régióval. A postai kapcsolatokat szigorúan ellenőrizték, és a rokonok is csak ritkán találkozhattak, mivel a hatóságok megszabták a látogatások gyakoriságát, időtartamát.

A helyi magyarság főként a Kossuth Rádiót vagy a Szabad Európa Rádiót hallgatta, persze azt sem „engedéllyel”. A hazai és külföldi eseményekről a lakosság általában csak a szovjet sajtó alapján tájékozódhatott, amely viszont a Szovjet Kommunista Párt szócsöve

.

Az 1956-os forradalom idején a magyarországi eseményekről szóló riportok – amelyek a szovjet központi és a kárpátaljai helyi sajtóban megjelentek vagy a rádióban elhangzottak – a figyelmet főképpen a magyar kommunisták kivégzésének, a szovjet katonák meggyilkolásának, a párt- és állami intézmények elfoglalásának eseményeire terelték. A forradalom leverését követően pedig a Kárpátalján megjelenő lapok ünnepelték az „ellenforradalom feletti győzelmet”, elítélték a résztvevőket (a horthystákat”, „fasisztákat”, „kapitalistákat” stb.), valamint beszámoltak arról az anyagi segítségről, amelyet a szovjetek a magyar népnek nyújtottak ahhoz, hogy mielőbb helyre álljon a „rend”

Az 1956-os forradalom kárpátaljai kutatása a rendszerváltást követően indulhatott meg. Ukrajnában, és ezen belül Kárpátalján azonban még mindig csak a tényfeltárás szakaszában járnak a történészek, ugyanis a szovjet levéltári dokumentumok jelentős része továbbra is titkosítva van. A kárpátaljai események forrásai két levéltárban találhatóak: a Kárpátaljai Területi Állami Levéltárban, valamint Ukrajna Állambiztonsági Hivatala Ungvári Archívumában. Az állami levéltárban csak a jelentéktelenebbnek számító bűnökkel megvádolt személyek anyagait őrzik, például olyanokét, akik a magyar himnuszt énekelték a városközpontban, vagy megbeszélték a forradalmi eseményeket. A KGB levéltárában a súlyosabb megítélés alá esett ügyek iratai találhatóak.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején a kárpátaljai magyarság jelentős része együttérzett a magyarországi forradalmárokkal. „A magyarországi események kibontakozásának idején, a Beregszászi, Nagyszőlősi és Rahói járásokban, valamint Ungvár városában, vagyis ott, ahol magyarok élnek, szovjetellenes események zajlottak le […]. Találtak olyan szórólapokat, melyek a szovjet pártmunkásokat fenyegették, ezenkívül találtak még fenyegető leveleket, melyek üdvözlik a »Szabad Magyarországot«. Megpróbálták megzavarni az Októberi Ünnepségek rendben történő lezajlását [popup title="is […]" format="Default click" activate="click" close text="Kárpátaljai Területi Állami Levéltár Ungvári Részlege. Fond 1. Opisz 1. No. 2816. "] olvasható az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottsága 1956. november 14-én kelt jegyzőkönyvében.

Több kárpátaljai lakos megpróbált átszökni a határon, hogy segítsen a forradalmároknak, aminek az eredménye szigorú büntetés lett. A forradalom idején kényszerből, kemény ráhatással számos kárpátaljai magyar az anyaországban tolmácsként, sofőrként, orvosként, katonaként volt jelen.

Az anyaországban zajló történések hatására Kárpátalja kizsákmányolt, elnyomott, sanyargatott magyar lakossága is bizakodóvá vált: azt remélték, hogy elkezdődött a diktatúra összeomlása, az önkényuralom megszüntetése. Köztudott azonban az is, hogy az embereket a félelem uralta. A magyar forradalomról nyilvánosan nem sokan mertek beszélni, mivel az bűncselekménynek számított. Szinte mindenki félt a megtorlásoktól – hiszen az 1944-es elhurcolások, a „málenkij robot” emléke még elevenen élt –, ezért igazi szervezkedésnek minősíthető megmozdulásról, lázadásról, az anyaországihoz hasonló forradalmi cselekvésekről, fellépésekről Kárpátalján nem beszélhetünk.

Az 1956-os szabadságharc idején, illetve néhány hónappal később, Kárpátalján kisebb-nagyobb csoportosulások, röplapterjesztő középiskolások, fiatalok fejezték ki szolidaritásukat a magyarországi forradalmárokkal. A helyi lakosságnak ez a fajta szolidaritása volt a forradalomra való kárpátaljai reagálások meghatározó jellemzője.

Letartóztatásukat követően a „politizáló” csoportok tagjai ellen a fő vád az „ellenforradalmiság”, „rendszerellenesség”, „fegyverrejtegetés”

, amiért több év börtönbüntetés járt. Így a kárpátaljai „politizáló, röplapterjesztő csoportok” tagjai megjárták a szigorú szovjet börtönöket, ha pedig kiskorúak voltak, akkor a gyermekjavító intézeteket.

Az írásunk tárgyát képező nagyszőlősi „szovjetellenes politizáló csoport” középiskolásokból állt. A forradalom napjaiban először kézzel írott, majd faklisékkel és gumibetűkkel nyomtatott röplapokat, plakátokat készítettek, illetve terjesztettek, titkos összejöveteleket szerveztek. Röplapjaikban a magyar összetartozást, a magyar egységet hangoztatták, és azt, hogy a szovjet hadseregnek nincs helye Magyarországon. A csoport azzal lepleződött le, hogy tagjai az első plakátokat a helyi magyar iskolában ragasztották ki, így a KGB hamar lokalizálni tudta őket. A csoport tagjai mind a nagyszőlősi magyar iskola tanulói voltak: a 18 éves Dudás István, a tizedikes tanuló Varga János, Illés József, Kovács Zoltán és a kilencedikes Milován Sándor. Milován 1941-ben Nagyszőlősön született. Édesapja Milován József kereskedő volt, aki a háború alatt hadifogságba került és Szibériából már nem tért vissza, édesanyja Tóthszegi Jolán könyvelő.

A csoportot 1957. június 27-én tartóztatták le, – a hatóságok megvárták, amíg a diákok leérettségiznek és befejezik az iskolai évet. (Lásd az 1. számú dokumentumot!)

Letartóztatásukat követően a kihallgatás két hónapja alatt az ungvári KGB-börtönben voltak. Ez idő alatt egyenként többször, hosszabb-rövidebb ideig tartó kihallgatáson vettek részt. A kihallgatás orosz nyelven zajlott, tolmácsot nem kaptak. (Lásd a 2., 3., 4. számú dokumentumokat!)

Mindemellett a szovjet állambiztonság az ismerősöket, iskolatársakat is kihallgatta az üggyel kapcsolatban. (Lásd az 5. számú dokumentumot!)

Két hónap után állították őket bíróság elé; államellenes szervezkedéssel, szovjetellenességgel és tiltott fegyverviseléssel (egy díszkard és egy használhatatlan forgópisztoly birtoklása) vádolták meg őket. (Lásd az 6. számú dokumentumot!)

A orosz nyelven zajló tárgyalás két napig tartott. Illés József hat, Varga János öt, Milován Sándor négy, Kovács Zoltán négy, míg Dudás István három évet kapott. Ügyvédeik nem szándékoztak megvédeni őket.

Az ítélethirdetést követően, 1957 decemberében elindították őket „gyetszkájá trudovájá kolonyijá”-ba, azaz nevelő-javító intézetekbe, mivel mindannyian kiskorúak voltak. Ilyen intézet nem volt külön politikai foglyoknak, így a köztörvényesek közé kerültek. Milován Sándor a rovnói megyéhez tartozó dubnói kolóniába került, ahol kb. 400 ember volt. A szovjet börtönrendszerben nemcsak a börtönőrök voltak rangban, hanem a börtönviselt emberek is. Ők azonban nem vörös csillagot viseltek, hanem fehér csontcsillagot. Milovánnak a kijevi fiúk segítségével, akik gyorsan bekerültek a rangrendszerbe, kitaláltak egy rangot: a

-t, mivel rengeteget olvasott. A kolónia szabadabb légkörű volt, mint az ungvári börtön. Esténként iskolába járt, sikerült befejeznie a 10. osztályt, napközben pedig dolgoztatták. Először egy-két hétig esztergályos volt, majd egy szabóműhelybe került, ahol betanították.

Másfél év után, 1959-ben szabadult. 1962-ben szerzett diplomát a Munkácsi Kereskedelmi Technikumban, ezt követően több kereskedelmi cégnél dolgozott. 1991-ben hivatalosan is megtörtént a rehabilitációja, az ügyészség semmisnek nyilvánította az 1957-es ítéletét. A későbbiekben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnöke volt, jelenleg tiszteletbeli elnöke. 1992. március 12-én a szövetség III. Közgyűlésén a Magyar Köztársaság megbízott ungvári főkonzulja átnyújtotta számára az 1956-os emlékérmet Göncz Árpád köztársasági elnök nevében. „Kárpátaljai lakos első ízben részesül ilyen megtisztelésben” – írta 1992. március 12-i számában a Kárpát Igaz Szó című

.

Forrásválogatásom célja Milován Sándor sorsának és életútja egy szakaszának bemutatása az Ukrajna Állambiztonsági Hivatala Levéltárában őrzött KGB-dokumentumok alapján. Munkám során arra törekedtem, hogy a kiválasztott források segítségével minél árnyaltabban és sokoldalúbban közelítsem meg a témát.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt március 01.

1915

Megindult Budapesten a menetrend szerinti autóbusz-közlekedésTovább

1917

Babits Mihályt perbe fogják „Fortissimo” c. háborúellenes verse miatt, és elkobozzák a Nyugat e számát.Tovább

1920

A nemzetgyűlés az államfõi hatalom kérdésének végleges rendezéséig Magyarország kormányzójává  választotta nagybányai Horthy Miklóst, a...Tovább

1920

Horthy Miklóst a Nemzetgyűlés a Magyar Királyság kormányzójává (ideiglenes
államfővé) választottákTovább

1920

Pozsonyban, az egykori Városi Színház épületében elkezdi működését a Szlovák Nemzeti Színház.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

2023 utolsó, hatodik ArchívNet számát prezentálja Önöknek a szerkesztőség, amely ezúttal is négy forrásismertetést tartalmaz. A publikációk közül három az 1950-es évekhez kötődik, kettő ezeken belül pedig az 1956-os forradalom eseményeit érinti sajátos nézőpontokból. A negyedik ismertetés pedig egy harmincegy évvel ezelőtti ünnepélyes iratátadás hátterét, következményeit világítja meg.

Az időrendet tekintve első a négy publikáció közül Farkas Dániel (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) foglalkozik a legkorábban történt eseménysorral. Egy kevésbé kutatott témába enged betekintést írása, amely a magyar-latin-amerikai, ezen belül is a magyar-bolíviai kapcsolatok területére kalauzolja az olvasót. Az ismertetésből kiderül, hogy az 1950-es években instabil belpolitikai helyzettel bíró Bolívia különleges volt a magyar diplomácia számára, mivel csupán a második dél-amerikai ország volt a második világháború után, amellyel Magyarország felvette a kapcsolatot. A szerző egy fotókiállítás megszervezésén keresztül mutatja be, hogy miként indult meg a két állam közötti kapcsolatrendszer mélyítése.

Maradva a diplomaták világánál: Tulok Péter (tudományos kutató, Nemzeti Emlékezet Bizottsága) az 1956-os forradalom eseményeire reflektáló svéd diplomaták jelentéseinek halmazából ad ízelítőt válogatásával. Az 1956 októberében-novemberében Magyarországon zajló események kapcsán nem feltétlenül Svédország az első, amely eszünkbe jut mint külső tényező, szereplő, azonban az akkori történések vizsgálatánál nem utolsó szempont megismerni egy semleges állam véleményét, látásmódját. A forrásismertetés egyben rámutat arra, hogy a svéd külügyi irányításnak volt tudomása arról, hogy Csehszlovákiában miként reagáltak a magyarországi eseményekre – a prágai svéd követ egyik táviratában erről adott röviden tájékoztatást.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) az 1956-os események utóhatásaival foglalkozik ismertetésében. A hatalmát stabilizálni kívánó Kádár-kormány számára különösen fontos volt a közhangulat javítása, egyben a szovjetellenesség letörése. Az ArchívNet előző számának egyik publikációjában főszerepet kapó újságíró Fehér Lajos ezúttal is felbukkan. Krahulcsán Zsolt írásában úgy jelenik meg, mint ötletadó: másodmagával tett javaslatot arra nézve, hogy a fővárosban miként lehetne szovjet segítséggel végrehajtani a harcokban megsérült épületek renovációját.

A magyar-orosz kapcsolattörténet egy kevésbé terhelt mozzanatát idézi fel Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár), amely esemény egyben a hazai történelemtudomány számára bírt kiemelkedő jelentőséggel. A két részre bontott írásának első felében azt vizsgálta meg, hogy miként alakult Borisz Jelcin budapesti látogatását követően Bethlen István néhai magyar miniszterelnök átadott oroszországi iratainak a sorsa 1992–1994 között. Kitér egyben arra is, hogy a Moszkvában fogvatartott egykori miniszterelnök sorsának alakulása mennyire volt ismert a magyarországi vezetés körében 1945 után.

Az idei hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2023. december 21.

Miklós Dániel

főszerkesztő