Aki ember tudott maradni

Szilágyi László belügyminisztériumi főtisztviselő tevékenysége a vészkorszakban

„a hivatalomban lebonyolódó félforgalom erős korlátozása és a mentesítésért folyamodók ügyintézésének megnehezítése céljából az épületben való mozgást Endre olyképpen szabályozta, hogy a zsidó ügyfeleket a kapualjon keresztül csak az udvarra engedte bemenni, tehát a minisztérium épületéből kitiltotta, [...] Ettől kezdve a mentesítésért folyamodók ügyeiben való felvilágosítás adására Borbély Endre és Kerekes András fogalmazókat küldtem ki szolgálattételre az udvarra, s aki a folyamodók közül velem személyesen óhajtott beszélni, azoknak az írásbeli engedélyt minden esetben megadtam."

Az 1944. év nyarán és őszén ugyancsak állandó érintkezésben álltam Gennaro Verolino budapesti pápai nunciatúrai ügyhallgatóval és P. Balázskövy Józseffel nunciatúrai titkárral, akik a budapesti pápai nunciusnak a zsidó származásúak mentesítési ügyeire vonatkozó óhajait nekem tolmácsolták. Súlyt helyeztem arra, hogy a nuncius által ajánlott mentesítései kérelmek - akár a belügyminisztériumban, akár pedig a kormányzóságon voltak előterjesztve - kedvező elintézésben részesüljenek. Ennek során 80 család mentesítését mozdítottam elő, és eszközöltem 

. 1945. évi január havában Vajna felállította a Belügyminisztérium X. osztályát Sopronkövesden Toldi Árpád vezetése alatt, amikor az összes minisztériumoktól az osztály vette át a zsidónak számító egyének minden személyi és anyagi ügyének intézését. A mentesítetteknek Vajna által kiadott 16.157/1944. B. M. sz. és 577.600/1944. B. M. sz. jegyzékeit három-három hivatalosan teljesített példányban oda megküldtük.

[...]

Az úgynevezett Szálasi-kormány idején semminemű új állást és új beosztást nem kaptam. A pesti református egyházmegye világi főjegyzője és tanácsbírája, s az újpesti református egyházközség presbitere vagyok. Az 1932. évben feleségül vettem özv. Ybl Miklósné született Szabó Piroskát, akinek első házasságából származó három félárva gyermekét nevelem, saját Péter nevű fiam 1935. évi szeptember hó 3-án született, tehát tíz éves. Feleségem négy gyermekes özvegy édesanyjának csepeli lakóháza - családunk egyetlen vagyona - az 1944. évi június hó 25. és 27. napjain történt repülőtámadások alkalmával földig leomlott, és minden berendezésével együtt teljesen elpusztult. Az 1944. évi november hó első napjaiban a belügyminiszter elrendelte a minisztériumnak Sárvárra való kitelepítését. Ennek teljesítése alól azért nem mertem magamat és családomat kivonni, mert közismert volt az elnöki osztálynak az a közlése, hogy a Budapesten maradó összes tisztviselőket bevetik Budapest katonai védelmébe[n]. De nem maradhattam volna vissza azért sem, mert nyilas körökben, mert nyilas körökben már felfigyeltek arra, hogy nagyszámú zsidó mentesítése érdekében dolgoztam, és ezeknek segítettem. Emiatt nyilas oldalról több névtelen, fenyegető levelet kaptam, s magukat meg nem nevező nyilasok és a német Gestapo alkalmazottak a lakásomon telefonon is megfenyegettek. Ha kitelepülésnek ellenszegülök, és azt nem teljesítem, ezt a nyilasok okvetlenül „zsidóbarát" voltom bizonyosságának tekintették volna, s ezzel nemcsak magamat és családomat, hanem a mentesítetteket és a hozzám beosztott tisztviselőket is veszélybe sodortam volna. Az úgynevezett Szálasi-kormánynak a zsidókat illetően különösen éles volt az álláspontja, ezért a kötelező kitelepülés alól nem vonhattam ki magamat, mert a szabotálás megkísérlését velem szemben feltétlenül kényszerintézkedés követte volna. Így a kényszer velem szemben sokkal fokozottabb volt, ezért nem volt módom a visszamaradásra. Attól féltem, hogy számos belügyminisztériumi tisztviselőtársamhoz s a belügyminisztériumban szolgálatot teljesítő dr. Király Gyula ezredeshez és dr. Szentléleky László rendőrkapitánysághoz hasonlóan letartóztatásra kerülök, vagy hozzám a közjogi alosztályba beosztott dr. Bodó Jenő ügyvéd, VI., Andrássy út 88. sz., dr. Huberth Pálné, XII., Bernáth Géza utca 17. sz., s szintén svéd útlevéllel ellátott dr. Beökönyi László miniszteri titkár hasonló sorsára jutok. Ezért az üldözéstől és deportálástól általam megmentett Fábri Károly kommunista párttag, kormánybiztosi megbízott az Elhagyott Javak Kormánybiztosságánál, Harsányi István ezredes a honvédelmi minisztériumban, dr. Hegedűs Pál ügyvéd, volt svéd követségi tisztviselő, Rév Mátyás nyomdász, V. Perczel Mór utca 2. sz. és dr. Zalán Benő ügyvéd, V. Vadász utca 4. sz. tanácsára és a nyilasok kényszere folytán vállaltam a nyugat felé menetelt, hogy a nyilasok és a német Gestapo gyanúját eloszlassam. November hó első napjaiban azt az utasítást kaptam, hogy 11-én családommal együtt legyek a Keleti pályaudvaron, mert az e napon induló vonattal kell kitelepülnöm. November hó 10-én a Belügyminisztérium tehergépkocsiján csomagjainkat lakásomról a pályaudvarra kiszállították. Időközben Vajna a családom azonnali kitelepülésére vonatkozó rendelkezést fenntartva, engem a mentesítések megerősítésének befejezéséig egyelőre Budapesten visszatartott. Annak a ténynek, hogy a kitelepülési parancs teljesítésére családommal együtt november hó első napjaiban késznek mutatkoztam, volt a következménye az, hogy Vajna Gábor engem a 3800/1944. M. E. sz. rendelet végrehajtásával, majd a Jaross-féle névjegyzék elkészítésével kapcsolatos teendők ellátására egyelőre Budapesten visszatartott. Ezáltal volt gyakorlatilag lehetségessé az, hogy az üldözötteken tovább is jelentékeny mértékben segíthessek, az én kitartó munkám révén így lett a kormányzói mentesítettek közül Vajna szándéka ellenére 400 személy helyett 501 személy megerősítve, és így nyertek a Jaross által mentesítettek háztartásukkal és gyermekeikkel együtt mindannyian megerősítést. E munkák befejezése után kaptam azt az utasítást, hogy a december hó 7-én induló vonattal menjek Sárvárra. Ekkor közölték, hogy a 6-án, 7-én és 8-án induló vonatokkal minden tisztviselőnek ki kell települnie, mert ezek e célra szolgáló utolsó vonatok, s ezután már csak a gépkocsin szállítandó szűkebb törzs maradhat Budapesten, aki pedig önként itt marad, azt bevetik Budapest katonai 

. Ennélfogva felesége és gyermekeim november hó 11-én, majd én a Vajna-féle két mentesítő okirat elkészítése után december hó 7-én a személyükre egyénileg ható kényszer fennállása folytán teljesítettük a kitelepülésre vonatkozó rendeletet azzal az elhatározással, hogy amennyiben a nyilasok Ausztriába hurcolnak bennünket, abban az esetben nem maradunk náci területen, hanem titokban elkészített svéd úti okmányaink felhasználásával a legelső alkalommal mindannyian semleges területre megyünk. Hogy mennyire csak a kényszer miatt mentem el Budapestről, azt legjobban az bizonyítja, hogy a családomtól elszakadni nem akaró hetven éves édesanyámat mindenképpen lebeszéltem a velünk való elmenetelről, és Budapesten hagytam. Sárvárra történt eltávozásom körülményeiből és a zsidók mentesítései ügyeiben már részletesen leírt előző magatartásomból minden kétség nélkül megállapítható, hogy eltávozásom oka korántsem németbarát vagy fasiszta meggyőződésem volt, és nyilvánvaló, hogy ebből a meggyőződésből kifolyólag nem mentem Sárvárra. Sárváron egyébkén csak éppen jelen voltam, de valójában semmiféle szolgálatot nem teljesítettem, mert külön hivatali helyiségem sem volt. December, január és február hónapokban hivatali munkát annyira nem végeztem, hogy még a Belügyminisztérium irattárának hajlékot adó járásbíróság épületében sem jártam. Az enyhébb idő beálltával márciusban járásbíróság területén lévő fűtetlen irattári helyiségben a közjogi osztály iratkötegeit altiszt hiányában magam rendeztem és kötöztem újból át, hogy a Budapestre való visszaszállításnál ne hulljanak széjjel. Sárváron a számonkérő csendőrség, s ezek detektívjei és besúgói jelenlétének ellenére is folytattam a hozzám forduló üldözöttek megsegítését. Itt a családommal együtt dr. Stirling Ernő ügyvéd lakásának egyik szobájában kaptam szállást.

[...]

Sárváron 1945. évi március hó végén egyik reggel csendőrök és rendőrök riasztották a belügyi tisztviselőket, s ekkor közölték a belügyminiszternek azt a rendelkezését, amely a nyugati irányba való azonnali továbbtelepülést kötelezővé tette, és ennek mikénti lebonyolítását szabályozta.

[...]

Azzal az elhatározással léptem át a határt, hogy nem maradok náci területen, hanem titokban elkészített svéd úti okmányainak felhasználásával a legelső alkalommal családommal együtt semleges területre megyek. Sárvárról fegyveres kényszerrel hurcoltak Ausztriába, s az ország területét Rohoncnál [hagytam el], így annak a fegyveres kényszere miatt nem állhattam ellent, s annak során - amennyiben a háború egy ideig még elhúzódott volna - semleges területre mentem volna át. [!]

Az 1945. évi április 30-áról május 1-re virradó éjjel Radstadtba, a salzburgi tartomány keleti határvárosába érkeztem családommal együtt. Itt arról értesültem, hogy a fegyverszünet megkötése néhány napon belül történik. Ezért elhatároztam, hogy nem megyek tovább nyugatra, hanem a fegyverszünet megkötése és a közlekedés lehetővé tétele után minél előbb visszatérek Magyarországra. Ennek folytán Radstadtban maradtam, ahol június 26-án az amerikai Country Intelligence Corps (CIC) két tisztje megjelent nálam és állásom iránt érdeklődött, s amikor megmondtam, hogy miniszteri tanácsosi címmel és jelleggel felruházott osztálytanácsos vagyok, azt válaszolták, hogy automatikusan internálnak, mert az ilyen és hasonló állású tisztviselőkkel szemben ennek az intézkedésnek a végrehajtására kaptak parancsot. Ekkor az ő személygépkocsijukon bevittek Salzburgba, ahol július 21-én délután munkaköröm felől röviden kihallgattak. A CIC tisztjeitől több alkalommal kértem, hogy vagy engedjenek szabadon, vagy minél előbb hozzanak haza Magyarországra, mert munkakörömet és tevékenységemet itthon nyomban tisztázzák. Kérésemre azt a választ kaptam, hogy majd haza hoznak, erre azonban csak akkor kerülhet sor, ha a magyar kormány által kikért személyeket már hazaszállították, mivel pedig én nem tartozom ezek sorába, hanem pusztán állásommal fogva automatikusan vagyok internálva, ezért nekem még várnom kell. Ilyen előzmények után a salzburgi táborból december 29-én Tullnba vittek, majd január 14-én repülőgépen Budapestre hoztak.

[...]"

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt augusztus 13.

1961

A keletnémet állampolgárok egyre fokozódó mérvű elvándorlása miatt, Berlinben az NDK hatóságai nagy létszámú csapatokkal lezárják a város...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Alakítók vagy elszenvedők? Személyek, családok, csoportok a huszadik századi történelemben

Tisztelt Olvasók!

A geológiától kölcsönzött szóval élve az ArchívNet idei második száma egyfajta „társadalmi szelvényt” kíván az olvasók elé tárni. A társadalom rétegei hasonlatosak bolygónk kőzettakarójához, amelyeket egyben, egyszerre nehéz áttekinteni, nem is beszélve arról – hogy akárcsak a geológia esetében – térben és időben is nagy eltérések mutatkozhatnak egy-egy országot mintául véve.
Jelen szám a tizenkilencedik-huszadik század magyar társadalmáról kíván egy szelvényt bemutatni, mind az alsó, közép és felső rétegekről. Olyan személyekről, csoportokról, akik között voltak, akik alakították az eseményeket, míg mások csak leginkább elszenvedték az idők változását, azonban erről – a mi, vagyis az utókor szerencséjére – írásban adtak számot.

Az időrendet követve az első Hlbocsányi Norbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára) az írása, aki cégbírósági iratok segítségével mutatja be egy jelentős kereskedőcsalád, a Kohnerek osztrák-monarchiabeli felemelkedését, majd 1920-30-as évekbeli gazdasági hatalmuk elsorvadását. Csunderlik Péter (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, tudományos munkatárs Politikatörténeti Intézet) a társadalom középső rétegéhez tartozó értelmiség egy részét mutatja be írásában. Az általa bemutatott dokumentum egy lista azokról a személyekről, akik a Galilei-kör tagjaként 1919-ben felajánlották szolgálataikat a Forradalmi Kormányzótanácsnak.

Szlávik Jánosné (helytörténész, Gödöllő) a második világháború magyarországi harcainak időszakába kalauzol el minket Bőti Imre csendőr főtörzsőrmester naplóján keresztül, aki személyes sorsának viszontagságos voltáról adott számot írásában. Magos Gergely (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) retrospektív egodokumentumokat prezentál és elemez publikációjában. Írásának fő célja nemcsak maguknak a szövegeknek a bemutatása, hanem hogy a főként az értelmiség soraiból származó szerzők a hosszú negyvenes évek folyamán miként alakították át önmagukról szóló írásaikban a korábbi életeseményeiket.

Az időrendi sort Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks) forrásismertetése zárja. Az ArchívNet hasábjain korábban Keresztes Csaba már foglalkozott az ún. 1988-as „metróbalhéval”, azonban Tóth Eszter Zsófia ezúttal az 1980-as évekbeli magyarországi skinhead-mozgalmat a tagok társadalmi háttere felől közelíti meg bírósági iratok alapján.

Egyúttal felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei harmadik számába továbbra is várjuk a forrásismertetéseket a huszadik századi gazdaság- és társadalomtörténetre, valamint külföldi konfliktusokra vonatkozóan.
  

Budapest, 2022. május 27.
Miklós Dániel
főszerkesztő