Bihari József munkaszolgálatos visszaemlékezése

Pokol és vesztőhely Keleten

„A feleségem nyitott ajtót, és kérdésemre azt mondotta, hogy nálunk nem járt ma a postás. [...] Fellélegeztem. Tizenhat hónapos pöttöm kislányomat ölembe kaptam, beszaladtam vele a szobámba, és leültem vele a kis piros ágya mellé. Egy percig úgy éreztem, mintha a torkomat szorító hurkot valaki hirtelen elengedte volna. Ágicámat magamhoz szorítottam, erősen, hogy pityeregni kezdett, mikor a következő pillanatban tekintetem a toalettasztalra esett, ahol egy kis fehér cédula hevert. Felkaptam, a szemeim egyszerre felfalták a betűit: a behívóm volt."

 

Bevezetés 

A második világháború hadtörténetében és társadalomtörténetében különös jelentőségűek a honvédségi kisegítő munkaszolgálattal kapcsolatos források. Ennek oka az, hogy roppant érzékletesen követhető nyomon a hadseregen belül a zsidókkal szembeni bánásmód szigorodása, folyamatos elembertelenedése. Másrészt - mivel a kisegítő munkaszolgálatosok legnagyobb része a hatályos törvények szerint zsidónak minősülőket jelentette - nyomon követhető a keresztény magyar társadalomnak a zsidókérdésben betöltött szerepe. Ez több síkon érvényesült. Egyrészt jó támpontot nyújt a frontvonal és a hátország időben és térben igen eltérő háborús közállapotának bemutatásához. Ehhez szorosan kapcsolódva pedig a hadműveleti területeken szolgáló katonáknak a zsidókérdéshez való viszonyulásához is.

A munkaszolgálat intézményének tudományos megítélése azonban korántsem vitamentes. A közelmúltban Ungváry Krisztián történész és Csapody Tamás jogász-szociológus „csapott össze" Ungvárynak a Nyílt Társadalom Archívum (OSA) Centrális Galériájában megnyílt Don-kanyar című időszaki kiállítás megnyitóján elmondott beszéde

. Ungváry nem állított mást a keleti fronton harcoló, pontosabban a doni második magyar hadsereg munkaszolgálatosaira fókuszálva, egyúttal a kérdést mégis tágabb perspektívában értelmezve, minthogy a második világháborús munkaszolgálat - a történetírást korábban jellemző és ma is szívós gyökerű állítással ellentétben - valójában nem volt „mozgó vesztőhely." Annak dacára sem, hogy a Donnál résztvevő 43 000 jórészt zsidó (vagy a hatályos törvényeknek megfelelően annak minősített keresztény) személy mintegy 50%-os veszteségi aránnyal élte túl a csatát és visszamenekülést (a nemzsidó honvédek 25%-os veszteségével ). A háború egészét vizsgálva viszont megállapította, hogy a „muszosok" lényegesen nagyobb arányban élték túl a háborút, mint hagyományos alakulatokban harcoló sorkatona . Csapody, a bori munkaszolgálat kiváló ismerője - reagálva a történész szavaira - ezzel szemben leszögezte, hogy Ungváry állítása téves, mert nem számítja bele a honvédkeret „saját hatáskörében" elkövetett , valamint a gyilkosságoknak eladdig a katonák közötti ismeretlen, példátlan formáit sem. Megjegyzi, hogy pl. a 6000 fős magyar bori kontingens háromnegyede is az éhezés, gyógyszerhiány, a verések és kivégzések miatt . Végkövetkeztetése ennek alapján: a második világháborús munkaszolgálatra „a doni munkaszolgálatostól, származó megnevezést nem csak igaznak, de pontosnak és találónak is ."

Nem célom, hogy a továbbiakban tájékoztatást nyújtsak arról, hogy a honi történettudományban a munkaszolgálat kérdését milyen viták övezték, és szegélyezik ma is. Ennek egyik okát abban látom (amint ez a magyar holokauszt tudományos egészének vizsgálatairól többé-kevésbé elmondható), hogy a szakma ezen intézmény társadalomtörténeti-mentalitástörténeti vetületét kevéssé vizsgálta, leírására jobbára ma is politikatörténeti megközelítéssel operál, s jórészt a hatalmi szférából származó forrásokkal

.

Részlet a visszaemlékezés írógéppel írott változatából.
Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény: 2012.31.20.

Az alábbiakban közölt szöveg, Bihari József emlékezése - úgy vélem - ékesszólóan bizonyítja, hogy a keleti front muszosainak élete milyen volt, s ennek alapján az olvasó maga formálhat képet helyzetükről.

Bihari József háború előtti életéről csekély információval rendelkezünk. Annyi bizonyos, hogy Berkovits néven 1908-ban

(vezetéknevét 1945 után magyarosította), az 1930-as évek derekától debreceni Zsidó Gimnázium hittan- és héber nyelvtanáraként . 1942. október 25-én izraelita vallású sorstársaihoz hasonlóan őt is behívták munkaszolgálatra (nem tudjuk, első behívása volt-e, feltehetően nem, de erről memoárjában nem tesz említést). A 106/8-as tábori munkás századba került, amely rövid gyomai tartózkodás után Püspökladányon keresztül, 40-50 fős marhavagonokban kiszállítva a 2. magyar hadsereg részeként hagyta el az országot, s került december végén a frontvonalba. Viszontagságos úton, 1943. január 16-án, már a szovjet áttörést követően jutottak a voronyezsi frontvonalba. Ettől kezdve a visszavonulás lett osztályrészük. Bihari memoárjának törzse az itt eltöltött mintegy négy hónapot taglalja. Soraiban megelevenedik nemcsak a megannyi helyszín, a harci cselekmények nyomasztó világa, de a muszosok mindennapi tevékenysége, reményvesztettsége is. Az állandó betegségek, amelyek között a kiütéses tífusz (flekktífusz) számított a halál legnagyobb vámszedőjének, számos alkalommal megjelennek a memoár lapjain. Bihari karakteresen írja le a legjellemzőbb tevékenységeket - a tábori postaszolgálat által biztosított, cenzúrázott levélírást, a bónozást, ami a náluk lévő pénznek a kerettagok általi eltulajdonítását jelentette stb. -, illetve az egymáshoz való különféle . A visszavonulás pokoli időszakot jelentett: a szétesett magyar egységek rohamtempóban menekültek a Vörös Hadsereg elől. Hetven napot töltöttek Krasznopolban. Majd Kotinovka, Korosztyen, Jelszk útvonalon indultak tovább. Munkájuk jobbára utak, hidak építése volt, valamint - a partizántámadások elkerülése végett - az erdő irtása. A mocsarairól nevezetes Pripjaty folyón maguk emeltek pontonhidat, amelynek építése során a honvédkeret egyes tagjai különleges kegyetlenséggel alázták meg a muszosokat. A szerzőt és bajtársait állandóan gyötörte az éhség is, amelynek szerinte megvan „a saját filozófiája." Megfogalmazásában: „Tapasztalhattuk, hogy a legfinomabb lélek is 180 fokkal elfordult, ha kopogott szeme az éhségtől. Az a néhány kevés kivétel, ami volt, nem döntötte meg ezt a szabályt. Az éhség a legjobb formáló művész. Közel tudja hozni egymáshoz a legellentétesebb típusú embereket, és néha a legjobb barátokat is eltávolítja egymástól. Egyeseket habfehérré tisztít az éhség lángoló tüze, másokból ördögöket, tolvajokat, sőt gyilkosokat is formál. Tud az éhség kínzóan fájni és nincsen olyan fájdalom, amely felvehetné vele a versenyt. Megváltoztatja az ember gondolkodásmódját. Megvan a saját filozófiája, amit meg kellene egyszer már valakinek ." Rendszeresen fogyasztottak elhullott állatokat, amelynek megfőzéséhez a kerttől loptak tűzifát. 1945 augusztusában Sz. Kovács Károly szakaszvezető ellen tett vallomásában leírta: „A századnál teljesen jogtalanul keretkonyha is működött, ahol a keret pompás ellátásban részesült. Miután azonban a század részére csak egyféle vételezés volt, természetes, hogy ehhez a külön és a század legénységénél sokkal jobb konyhához mindent tőlünk kellett ellopni. Ennek következménye nagyon sok éhenhalás, betegség volt, és ezért ő is felelős. Ugyanekkor a század éhezett tehát. Egyesek úgy próbálták éhínségüket enyhíteni, hogy eladták ruhaneműiket a népnek [az ukrán, orosz lakosoknak], vagy rég elhagyott krumplivermekben tallózva, így néhány szem krumplihoz jutva azt munkaidő után egyszerű vízben ."

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt július 23.

1914

Az Osztrák–Magyar Monarchia ultimátumot intéz Szerbiához (ennek visszautasítása nyomán, július 28-án a Monarchia hadat üzen, megkezdődik...Tovább

1946

László belügyminiszter feloszlatta a KALOT-ot.Tovább

1979

Drasztikus áremelésre került sor. Országszerte az érdeklődés és a viták középpontjába került ez a döntés, s igazában többé le sem került a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!
 

A 2024. év második ArchívNet számát ajánljuk figyelmükbe, amelyben ismét négy forrásismertetés található, amelyek a 20. század szűk ötven évét fedik le. Két publikáció foglalkozik az első és a második világháború alatt történet eseményekkel, egy az 1950-es évek végi magyarországi ruhaipar helyzetét mutatja be, egy pedig helytörténeti témában prezentál dokumentumokat.

Suslik Ádám (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) az első világháború szerbiai frontjának eseményeit idézi fel egy 1915-ből származó dokumentum segítségével. A belgrádi kormány által kiadott utasítás szerint kellett volna megvizsgálnia kivonuló bizottságoknak az osztrák-magyar haderő által okozott károk mértékét. Erre végül nem került sor, mivel a nehézkesen haladó osztrák-magyar támadás külső (bolgár, német) segítséggel végül 1915 végére elérte a célját: Szerbia összeomlott, a politikai vezetés és a hadsereg elmenekült.

Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet) nyolcvan évvel ezelőtti történéseket mutat be. Forrásismertetésében megvilágítja, hogy Kárpátalján 1944 folyamán miként zajlott a deportált zsidók földjeinek kisajátítása, felhasználása – illetve, hogy az ilyen módon haszonbérletbe juttatott földek használatát miként ellenőrizték az év második felében.

Nagyobb időtávot fog át Szabó Csaba Gábor (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Komárom-Esztergom Vármegyei Levéltára) helytörténeti témájú írása, azonban forrásokat 1z 1945–1957 közötti időszakról mutat be. A dokumentumok Komárom város labdarúgásának történetéhez (amelyről már korábban születtek összefoglaló igényű munkák) adnak kontextualizáló, hasznos adalékokat. Értve ez alatt a második világháború utáni újrakezdést, amikor is a világégés során gyakorlatilag megsemmisült sporttelepet is pótolniuk kellett a városban.

Az időrendet tekintve negyedik Tömő Ákos (doktorandusz, Eötvös Loránd tudományegyetem) publikációja mostani számunkban. A szerző az 1950-es évek magyarországi – változás alatt álló – divatvilágába, valamint a ruhaipar helyzetébe enged betekintést két levél segítségével. A két bemutatott forrásból kiderül: a divat és a ruhaipar terén a kívánt, és engedett változás korántsem ment olyan simán, mint ahogyan azt a kiépülő Kádár-rendszer tervezte.

A mostani számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. július 9.

Miklós Dániel

főszerkesztő