II. világháború: A guadalcanali csata kezdete.Tovább
Bihari József munkaszolgálatos visszaemlékezése
Pokol és vesztőhely Keleten
„A feleségem nyitott ajtót, és kérdésemre azt mondotta, hogy nálunk nem járt ma a postás. [...] Fellélegeztem. Tizenhat hónapos pöttöm kislányomat ölembe kaptam, beszaladtam vele a szobámba, és leültem vele a kis piros ágya mellé. Egy percig úgy éreztem, mintha a torkomat szorító hurkot valaki hirtelen elengedte volna. Ágicámat magamhoz szorítottam, erősen, hogy pityeregni kezdett, mikor a következő pillanatban tekintetem a toalettasztalra esett, ahol egy kis fehér cédula hevert. Felkaptam, a szemeim egyszerre felfalták a betűit: a behívóm volt."
A század tagjai „1944 januárjában kezdték meg a visszavonulást. Hamarosan találkoztak a szovjet csapatokkal is, Kolomeában jelentkeztek az ottani parancsnokságon. A 106/8. számú tábori zsidó munkásszázad 213 fővel indult útnak a keleti hadszíntérre, ebből 1945-1948. között több csoportban nagyjából 50-en tértek haza, a többiekkel végzett a keret, az éhség, vagy éppen a flekk, sokan fogságba is estek, míg másokat Németországba deportálták. [Bihari] József azok közé tartozott, akik 1945 áprilisában
."
 |
|
Részlet Bihari József naplójából. |
A közölt forrásban kiemelkedő szerepet kap a honvédkeret már említett kegyetlensége, sőt esetenként egyes tagjainak szadizmusa is, akik ütötték-verték az alájuk tartozó
: „De legjobban a sajátjainktól kellett félnünk. A németek, ha megláttak, ránk rondítottak, hogy azonnal tűnjünk el. »Kutyák«-nak neveztek bennünket, de soha nem nyúltak hozzánk ujjal és nem vettek el tőlünk semmit. Azok, akik raboltak, fosztogattak, és ha kellett - gyilkoltak az úton, sajnos mindig magyar honvédek, sőt gyakran tisztek is ." Egyes antiszemita elöljárók rendszeresen bántalmazták, egyes esetekben kínozták őket. Közöttük is kiemelkedett a szadista Lunka Péter csendőr törzsőrmester, aki a Novioszkolban, 1943. január 10-14. között a század megkínzásában és kifosztásában is részt vett. Bánásmódjuk következményeken számosan meghaltak a fizikai sérülések, vagy a téli hidegben történő kikötések során, illetve attól, hogy télvíz idején egyeseknek büntetésből cipő és kabát nélkül kellett dolgozniuk. „Nevezett azon a címen, hogy csomagjainkat átvizsgálják, egy alsónadrágra vetkőztetett le bennünket és kis csoportokra osztva a novioszkoli csendőrség egyik épületében több kisebb-nagyobb szobában helyezett el bennünket. Az én szobámban kb. 30-an voltunk, fűtetlen szobában meztelenre vetkőzve órákig kellett várakoznunk, miközben egyenként szólították bajtársainkat, akiket egy másik nagy teremben körülbelül 5-6 cm átmérőjű botokkal agyba-főbe vertek. Hozzánk behallatszott a jajgatás és mindnyájan igyekezni akarván minél előbb túlesni ezen a borzalmas tortúrán, az ajtóhoz tódultunk. Akkor belépett nevezett, vastag bottal a kezében és a szobában lévőket mind súlyosan bántalmazta. Mikor az én vizsgálatomra került sor, láttam, hogy a nagyszobában több csoport működik, amelyek vizsgálatot tartanak, és közben botokkal ütnek-vernek. Ezek között ott volt . Ebben a teremben úgyszólván mindenünket elrabolták, mindannyiunkat megvertek, a padlót teleszórták bakancsszegekkel, ezeken kellett szaladgálnunk ütések sorozata közepette." - emlékezett 1946 februárjában leadott . Egyes tisztek kedvencei közé tartozott az úgynevezett „csuklóztatás," vagyis fekvőtámaszok elrendelése napszaktól és időjárási viszonyoktól függetlenül. A század tagjainak a Budapesti Népbíróság előtt 1946-ben lefolytatott büntetőperében tucatnyi honvéd- és keret-társa mellett Lunkát is elítélték, őt magát halálbüntetésre, amit 1946 júniusában hajtottak . Máskor az élelmet vonták meg, vagy tették lehetetlenné, hogy azt elfogyasszák. A Már említett Sz. Kovács Károly a krumplivermekben, földeken, utcán felszedett élelmiszer elfogyasztását is megtiltotta: „őrködött afelett, hogy az ilyen nyomorenyhítési akciók megszűnjenek, és ebből kifolyólag több bajtársat kiköttetett. Ettől a sorstól engem is csak a véletlen mentett ." Bosszúságot okozott az is, hogy a keret tagjai - a munkaszolgálatos zsargonban rendszerint „hipisnek" titulált akciók során - gyakorta ellopták a muszosok kisebb tárgyait (pl. karórát), megdézsmálták vagy elvették az eleinte a rokonok által még küldhetett élelmiszercsomagokat. Nem volt ritka a keleti frontra küldött egyéb századokban általánosan tapasztalt jelenség, hogy a korrupcióra hajlamos, elcsigázott honvédkeret becsapta zsidó alárendeltjeit, elkérve utolsó értékeiket (ékszerek, órák) nem adták meg a munkaszolgálatosoknak a cserealapként beígért .
 |
|
Részlet a 106/8. század keretlegényeinek népbírósági peréhez tartozó, |
A háború után Bihari a háború után nem lépett be egyik párt soraiba sem, de részt vállalt egykori tisztjeinek és bizonyos szadista kerettagjainak felelősségre vonásában. A népbíróságon tett tanúvallomásai hozzájárultak Lunka Péter, Sós Márton zászlós, Sz. Kovács Károly és Rácz Gyula keretlegények
. Ezen kívül egykori társaival a háború utáni években is találkozókat szervezett. Bihari a későbbiekben sikeres tudományos karriert futott be nyelvészként: a szláv nyelvek kutatója lett, számos irodalmi mű fordítása és kiadása, továbbá szótár-írás fűződik nevéhez, számára mellékvonalként pedig az egyik első magyar kutató volt, aki russzisztikával . Emellett lexikon-szócikkeket és magyar nyelvtörténeti közleményeket is írt. Egyebek mellett saját élményeiből táplálkozóan a munkaszolgálatos 'hipis' fogalmának nyelvészeti körüljárását is papírra vetette a Magyar Nyelvőr 1969-es évfolyamában: „1943 csontdermesztő januárjában Novioszkol körül magyar tábori csendőrök fogták körül a frontra menesztett 106/8. tábori zsidó munkásszázad tagjait és 42 fokos hidegben alsónadrágra vetkőztetve őket, szörnyű verés után elvették 19 munkaszolgálatos karikagyűrűjét. Ez volt a hipis." Idős korában Bihari érdeklődése a jiddis felé fordult, amelyből úgyszintén jelentősnek számító publikációkat tett közzé. 1997-ben hunyt el.Tartalomjegyzék
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt augusztus 07.
1942
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent forrásközlő folyóiratunk, az ArchívNet idei harmadik száma. Friss lapszámunkban négy forrásismertetést olvashatnak, amelyek témájukat és keletkezési helyüket is tekintve meglehetősen széttartóak: utóbbira példa, hogy a bemutatott források közül egyet Melbourne-ben, egyet pedig Rómában vetettek papírra – s ezek tematikailag is eltérnek egymástól. Előbbi egy résztvevő visszaemlékezése az 1933-as gödöllői világjamboree-ra, a másik pedig egy beszámoló olaszországi magyar kolónia helyzetéről.
Az időrendet tekintve Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet) publikációja az első, amelyben az akkor zajló országos események helyi lecsapódását mutatja be levéltári források segítségével: az 1918–1919-es impériumváltások okozta, finoman szólva is turbulens időszakának tiszadobi eseményeit – külön kiemelve az Andrássy-kastély feldúlását – prezentálja írásában.
Várdai Levente (történész muzeológus, Janus Pannonius Múzeum) különleges forrásra hívja fel a figyelmét ismertetésében: ausztráliai kutatóútja során bukkant rá egy eseményen elhangzott beszéd leiratára, amelyben az 1933-as gödöllői cserkész világtalálkozó egy Victoria állambeli résztvevője tekintett vissza az eseményre. A közölt forrás nemcsak a jamboree mindennapjait, vagy épp az európai út állomásait írja le, hanem az is kiolvasható belőle, hogy az 1930-as évek ausztrál fiataljai számára milyen „kultúrsokkot” jelenhetett a magyarországi tartózkodás.
Már a hidegháborús időszakból közöl forrást Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus), amely azonban kötődik a második világháború lezárását közvetlenül követő időszakhoz. Kada Lajos 1952-ben az Amerikai Magyar Katolikus Liga kérésére állította össze jelentését, amelyben az olaszországi magyarok helyzetéről számolt be, akik között még nagy számban voltak olyanok, akik menekültként érkeztek az országba, és még ekkor is különböző táborokban éltek.
Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) ismertetésében olyan forrásokat mutat be, amelyek új információkkal szolgálhatnak Mindszenty József édesanyja, Kovács Borbála 1960-ben bekövetkezett halálával és temetésével kapcsolatban. Utóbbi esemény hozadéka volt, hogy a magyar külügyminisztérium fenyegető fellépése miatt az Associated Press és a Reuters tudósítói végül nem utaztak el a temetésre, amelyen amerikai követség tagjai nem, de francia és olasz diplomaták jelen voltak.
Szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet szerkesztősége továbbra is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. július 23.
Miklós Dániel
főszerkesztő