Egy felszabadult munkaszolgálatos vándorlása a fronttól hazáig

Bakonyi István naplója, 1944-1945

„Az egész ország lakosságának asszisztálása mellett szedtek el tőlünk mindent a magyar hatóságok, és egész életükben dolgozó embereket tettek földönfutóvá, és küldték a biztos pusztulásba nem kegyelmezve senkinek, a csecsszopótól az öregekig. Ja, az más volt, mi nem úgy gondoltuk, mondták most, de bezzeg a nagyon kevés kivételtől eltekintve, akkor mindenki lopott és rabolt a zsidó holmikból, amihez hozzájutott! Az oroszok sokkal jobbak, mint a magyar csendőrök voltak, és legalább nem tesznek kivételt, az órát elszedik a zsidóktól, épp úgy, mint a kereszténytől."

Bevezetés

Az alábbiakban olvasható napló olyan történeti forrás, amely behatóan, hitelesen tájékoztatja olvasóját a második világháborús kisegítő (zsidó) munkaszolgálat háború végi utolsó napjairól, legfőképp pedig az ezt követően szovjet oldalra került személynek a frontvonal közelében szerzett tapasztalatairól és a közvetlenül háború utáni közállapotokról.

Írója, Bakonyi István győri orvos, aki 1904-ben született az izraelita vallás neológ irányzatát követő polgári családba. Alap és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, és 1922-ben a Révai Mikós Gimnáziumban sikeres érettségi vizsgát tett. Jó tanulmányai dacára továbbtanulási szándékait az akkor érvényben lévő [popup title="numerus clausus" format="Default click" activate="click" close text="A numerus claususnak [a latin szóösszetétel jelentése: zárt szám] nevezett 1920. évi XXV. tc. értelmében minden nemzetiség országos arányában tanulhatott a legfontosabb felsőoktatási intézményekben. A Horthy-kor e jellegzetes, nemzetközi párhuzamokat is mutató törvénye elsősorban (bár nem kizárólag) a továbbtanulásban felülreprezentált kb. 5%-os zsidóság ellen irányult, s rést ütött az állampolgári jogegyenlőségen, dacára annak, hogy számos helyen később nem tartották be előírásait. 1928-ban a Bethlen-kormány módosította a törvényt, kivéve belőle a „faji paragrafust”, a valóságban azonban a zsidóság egyetemi–főiskolai tanulási lehetőségeit továbbra is erősen megnehezítették. A törvényt számosan – nem helytállóan – a holokauszt egyenes előzményének tartják. Legújabban lásd: KOVÁCS M. MÁRIA: Törvénytől sújtva. A numerus clausus Magyarországon. Napvilág, Bp., 2012."] miatt „nem támogatták," így 1922-1923-ban asztalosként helyezkedett el. 1923-ban felvételt nyert a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Orvostudományi Karára, ahol 1929-ben szerzett oklevelet. Tanulmányai után Győrbe visszaérkezve mentőorvosként dolgozott, majd 1937-től, munkaszolgálatra történő behívásáig - megvalósítva elképzelését egy korszerű rendelő kialakítására - magánorvosként szolgálta Győr város polgárait.

Az 1930-as években megismerkedett Kőműves Irénnel - későbbi feleségével -, aki nem volt zsidó származású, de a zsidótörvények szerint 1942. augusztus 23-án bekövetkezett házasságkötésük csak úgy volt lehetséges, hogy leendő felesége áttért az izraelita hitre. A munkaszolgálat alatt sokat volt férje közelében, csak akkor utazott el, amikor már a helyzet ezt nem tette lehetővé. Házasságukból két leánygyermek

.

Bakonyi István (felső sor, balról a negyedik) pécsi orvostanhallgató társaival az 1923–1924. tanévben.

E forrás különlegessége abban rejlik, hogy írója 1945. március 19-én határozta el, hogy megírja feleségének, mi történt vele az 1944. december 12-e óta eltelt időben, vagyis azóta, hogy felesége utoljára látogatta meg őt a Fejér vármegyei Óbarokon lévő munkatáborban. A szöveg december 23-ig tartó részét emlékezetből, az ezt követő, 1945. március 19-ig tartó eseményeket viszont különféle naplószerű feljegyzéseiből vetette papírra, s másolta a füzetbe. Ezután a továbbiakat pedig már innen folytatta. Így Bakonyi rendszertelenül vezetett naplójának első néhány oldala tulajdonképpen csupán visszaemlékezés a megelőző mintegy egy hónapnyi időre. A szerző - amint utal is rá - sorait szeretett házastársának szánta, aki „tőlem távol van, ha a sors úgy hozná, ebből értesüljön sorsom alakulásáról, amíg a napló tart." Vagyis szándéka volt (akár saját halálával is számolva), hogy tudassa vele, mi történt a családja nélkül töltött hosszú hónapok során. Láthatóan összefogottan, higgadtan vetette papírra gondolatait. Pedig a hazai munkaszolgálat történetében éppen a Szálasi-uralom időszaka nem kedvezett az írásnak. A kapkodó rendelkezések miatt századát 1944. december végén Óbarokon dolgoztatta a magyar honvédség a szovjet Vörös Hadsereg megállítása érdekében.

Az 1939. évi II. (honvédelmi) törvénnyel létrehozott kötelező, kisegítő munkaszolgálat térben és időben rendkívül

intézménye 1941-től már egyértelműen a zsidók ellen irányult. Pontosabban szólva a zsidó, vagy a keresztény, ám a hatályos törvények értelmében zsidónak minősített, másodrendűvé süllyesztett állampolgárok honvédségi szolgálatát vonta meg, s kényszerítette őket a megalázóbb, nehezebb és főképp veszélyesebb kisegítő munkafeladatok . 1944 tavaszán és nyarán, a gettósítás-, majd ezt követően az Auschwitz-Birkenauba történő deportálás idején azonban a munkaszolgálat életeket mentett: a zsidó férfiak menekülő útvonala lett a halálgyári pusztulástól, német koncentrációs tábori . Feltételezhetően a Honvédelmi Minisztérium a - megszálló náci erőkkel szemben a kérdésben sokszor szembemenve - munkaerő megtartásán felüli akaratán túl az egyes honvédelmi szerveket embermentési szándékok is motiválták. Bakonyi István is munkaszolgálatosként élte át ezeket a hónapokat. Két fiatalabb testvére és szüleik már nem voltak ilyen szerencsések, osztoztak a vidéki zsidóság nagy többségének sorsában: az SS lágerbirodalmában lelték halálukat.

A napló keletkezésének idején, a nyilas időszakban, a muszosok sorsa radikálisan megváltozott. A Szálasi-kormány ugyanis az ismét Magyarországra érkezett Adolf Eichmann

, az európai zsidóság kiirtását irányító tiszttel, illetve Edmund Veesenmayer teljhatalmú német megbízottakkal október végén megegyezett, hogy 50 000 munkaszolgálatos zsidót „kölcsönadjon" Németországnak. Közülük mintegy 15 000 főt azonnal német kézre adtak. November 6-tól fogva ismét sor került tömeges behívásokra: több tízezer magyar zsidó állampolgárt november-december folyamán a gyűjtőtáborként funkcionáló nagybátony-újlaki (úgynevezett: óbudai) téglagyáron keresztül gyalogmenetben hajtottak a német-magyar határra. A muszosok közül az erőltetett menet, a kegyetlen bánásmód és éhezés következtében már ekkor sokan meghaltak. A határra érkezetteket a nyilas és honvédségi kísérőik átadták a németeknek, akik a Pozsonyligetújfalu és Szentgotthárd közötti Birodalmi Védőállás (Südostwall) mozgó sánctáboraiban robotoltak 1945 márciusáig. Az életben maradottak egyes csoportjait az SS később a mai Ausztria területén lévő koncentrációs táborokba .

Bakonyi István és Kőműves Irén esküvői fotója, 1942

Bakonyi István azon századok egyikében dolgozott, amelyek feladata 1944 végén, a még nyilasok kezén lévő Dunántúlon tankcsapda-ásás volt. Ekkoriban a - sárga karszalag helyett immár sárga csillagot viselő - muszosok, illetve egységeik zömét a Nyilaskeresztes Párt, illetve (mint Bakonyiék századának esetében) a tábori csendőrség vette át és felügyelte. A szovjet Vörös Hadsereg megállítása céljából végzett munka értelmetlen volt, ráadásul - amint a napló ezt érzékletesen jelzi - életüket az állandó német és szovjet bombázások fenyegették. Ezekről az időkről a szintén munkaszolgálatos Fenyvesi Vilmos így ír

: „Majd kivittek bennünket valamilyen Esterházy-birtokra, vagy valamilyen nagy, jaj, de nemes birtokra, valahol Gyál, Vecsés környékén. Azon a részen kezdtünk el tankcsapdákat ásni, mert már a debreceni csatán túl vannak a Vorosilovék, és tudvalévő, hogy az Alföldön semmi nem fogja meg őket. Majd csak Budapest előtt lehet megfogni, és akkor erre készülnek. Ezeket az akadályokat, amik ott készültek, úgy nevezték a kollégáim, hogy egy óra egy perces akadályok, mert az oroszok egy órát röhögnek, és egy perc alatt átjönnek. Mint tehát ott tevékenykedtünk a haza védelmében. Lehet, hogy kiutaltak nekünk valamilyen élelmezést, de az nem jutott el odáig. Így hát két hét alatt ettem nyers kukoricát, rohadt paradicsomot, nyers krumplit."

A rendet nem is tudták már ekkor fenntartani, sőt, erre nem is törekedtek: a keretet jelentő honvédkatonákkal keveredő munkaszolgálatosok számos esetben a tábor melletti földeken bújtak el, kerestek menedéket életük védelmében. A napló cselekményének első napján, karácsonykor, Bakonyi megszökött a táborból, és bevárta a közelben lévő szovjet egységek megérkezését. A szerző ezt követően a front szovjet oldalára került. Nem esett hadifogságba, és néhány volt munkaszolgálatos bajtársával igyekezett a harci cselekményektől távol, az ideiglenes nemzeti kormány és a szovjetek által birtokolt békés helyre, majd pedig haza jutni. Becses forrásértékű naplója zömében a vándorlásnak kálváriájáról szól: Bakonyi érzékletes és hiteles képet nyújt a karácsonyt követő életről, s az ezt követő frontvonalbeli vándorlásáról, valamint bepillantást enged a frissen szovjet uralom alá került falvak, városok, köztük a főváros általános viszonyaiba, s tudósít a háború utáni mindennapi nehézségeiről is. Nem hallgatja el a megszálló katonákkal való konfliktusokat, azok rendszeres fosztogatásait sem, továbbá, hogy csak hajszálon híján sikerült elkerülnie a „málenkij robotot." Fanyar humorral jegyzi meg: „Az oroszok sokkal jobbak, mint a magyar csendőrök voltak, és legalább nem tesznek kivételt, az órát elszedik a zsidóktól, épp úgy, mint a kereszténytől." A napló 1945. március 28-ig tart. Vélhetően ekkor volt lehetősége hazatérni Győrbe.

A napló első oldala

Lánya közlése szerint a nyilasok rendelőjét, lakását, addigi egzisztenciáját „szétrabolták," mindezt a semmiből kellett újjáteremtenie, s ez sikerült is: előbb szociális felügyelőként, majd 1947-től 1964-ig tiszti főorvosként dolgozott. Munkája elismeréseként „Érdemes Orvos" kitüntetésben részesült 1956. július 1-én. 1964 után sem hagyott fel gyógyító tevékenységével, mint nyugdíjas a rendelőintézet laboratóriumában vállalt munkát, majd bölcsődeorvosként tevékenykedett 1981-ben bekövetkezett haláláig.

Bakonyi István naplóját kis alakú, vonalas füzetbe, tollal írta. A forrást a közérthetőség kedvéért mai helyesírással közöljük, kivéve azokon a helyeken, ahol a korabeli írásmód történeti-jelentésbeli információt hordoz. Ez esetekben meghagytuk az egykori írásképet. A naplóban használt szokatlan vagy szabálytalan nyelvi fordulatokat meghagytuk, rájuk „[sic!]" megjegyzéssel hívjuk fel az olvasók figyelmét. A hiányos szavakat, ahol mód nyílott rá és nem feltétlenül egyértelmű a jelentése, [..]-ben egészítettük ki. A naplószöveget - ahol szükséges volt - értelmező jegyzetekkel láttuk el.

 

A forrás lelőhelye: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013. 147. 1.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt december 07.

1916

Az Osztrák–Magyar Monarchia és a Német Császárság csapatai elfoglalják Bukarestet.Tovább

1917

Az Egyesült Államok hadat üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának.Tovább

1926

Az Electrolux szabadalmaztatja a gázzal működő hűtőszekrényt.Tovább

1929

Új alkotmányt hirdetnek ki Ausztriában.Tovább

1930

Horthy Miklós kormányzó felavatta a margitszigeti Nemzeti Sport-uszodát.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Sport, társadalom, politika a 20. században

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: /és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben” ‒ írta Pierre de Coubertin báró 1912-ben az Óda a sporthoz című versében. Coubertin a modern olimpiai eszme egyik legkiválóbb képviselője volt: mélyen hitt abban, hogy a sport, a tisztességes versengés önbizalmat ad, erkölcsös jellemet formál, megnemesíti az embereket, és hozzájárul a népek megbékéléséhez. Az ókori olimpiák példája nyomán azt szerette volna, ha a játékok idejére szünetelnének a háborúk, és béke honolna a földön. Meg volt győződve arról, hogy az emberiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen a világbéke, és ezt leginkább a sport segítségével lehet megvalósítani. Szép és tiszta elgondolása azonban illúziónak bizonyult. Ha ugyanis visszatekintünk a 20. század történelmére, azt látjuk, hogy a politikai, gazdasági, ideológiai megfontolások a legtöbb esetben felülírták az olimpiai eszmét. A két pusztító erejű világháború, az 1945 utáni évtizedek nagyhatalmi szembenállása, vagy a harmadik világban lezajlott számos helyi fegyveres konfliktus mind azt bizonyítja, hogy az elmúlt évszázadban a politikusok többsége az együttműködés, a megbékélés helyett inkább a nyers érdekérvényesítés eszközeit választotta.

Magyarországon a sport a 19. század végén, a 20. század elején vált egyre népszerűbbé: az úszás, az evezés, a korcsolyázás, az atlétika, a kerékpározás mellett elsősorban a labdarúgás. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-ben alakult meg, ekkor indult el az első hazai bajnokság is. Az első kettőt az ország legrégebbi futballcsapata, az 1897-ben létrejött BTC (Budapesti Torna Club) nyerte, ezt követően több mint két évtizedig az FTC (Ferencvárosi Torna Club) és az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) versenyzett az első helyért. Rivalizálásuk ‒ sokszoros áttételen keresztül ‒ a magyar társadalom keresztény‒zsidó ellentétét is kifejezte. A két világháború közötti időszakban a sport tömeges méretű időtöltéssé vált, a versenysportok terén pedig Magyarország nagyhatalom lett. Ugyanakkor a testnevelés ‒ amelyet már 1921-ben kötelezővé tettek az iskolákban ‒ egyre nyíltabban kapcsolódott össze a militarista szellemű neveléssel. 1947 és 1951 között szovjet mintára a sportot is állami ellenőrzés alá vonták. Mivel továbbra is a labdarúgás volt az egyik legnépszerűbb sportág, az 1950-es években leginkább ezt politizálták át. Az Aranycsapat kiugró nemzetközi sikereiből a hatalom is igyekezett profitálni, és a sikereket saját diadalaként könyvelte el. A diktatúra nyomásának enyhülésével a politika a sportból is kezdett visszavonulni. E folyamat azonban korántsem volt teljes, ezt az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is bizonyítja. A Magyar Olimpiai Bizottság ugyanis kénytelen volt elfogadni a pártvezetés azon „ajánlatát”, hogy a Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók se vegyenek részt ezen az olimpián. A politikának ez a durva és közvetlen beavatkozása komoly törést okozott a magyar sportban, ami a későbbi eredményekben is megmutatkozott.

Az ArchívNet idei 4‒5. összevont számának fő témája tehát: „Sport, társadalom, politika a 20. században”. A témaválasztás azért is aktuális, mert a világjárvány miatt 2020 helyett az idén rendezték meg a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Összeállításunkban tizenegy írást közlünk, ezek közül hét kapcsolódik szorosan a témához. Sipos-Onyestyák Nikoletta a politika és a sport kapcsolatát vizsgálja az ún. kis-hidegháború korszakában, külön-külön részletezve a moszkvai, a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát. Koós Levente egy 1963-as labdarúgó-mérkőzés kapcsán elemzi a Kádár-korszak legproblémásabb egyesületének számító FTC és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. Kántás Balázs és Szerényi Ildikó az egykor világhírű, de mára elfeledett sakkfeladvány-szerző, Neukomm Gyula eseménydús életét eleveníti fel személyes dokumentumok segítségével. Kiss András írása arról szól, miként kapcsolódott össze a két világháború között a testedzés a militarista neveléssel, és milyen szerepet játszottak ebben a vállalatok. Sáfár Gyula az 1950-es évek, míg Szabó Csaba Gábor a Kádár-korszak tömegsportját taglalja a Békés megyei spartakiádok, illetve a Komáromi Állami Gazdaság sportkörei vizsgálata alapján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán a százéves korában nemrég elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg és Magyarország sportkapcsolatairól ír annak kapcsán, hogy a herceg a múlt század hetvenes éveiben sportemberként többször megfordult Magyarországon, részt vett a Magyar Lovassport Szövetség által szervezett bajnokságokon, és a nemzetközi versenyeken is a magyar csapat riválisának számított. Négy további forrásközlést is olvashatunk. Völgyesi Zoltán a gyermekvasút építését és az ehhez kapcsolódó korabeli kommunista propagandát mutatja be. Csikós Gábor és Ö. Kovács József Varga Zsuzsanna közelmúltban megjelent, a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyaló angol nyelvű könyve kapcsán készít mérleget a jelenkortörténeti források feltárásának és értelmezésének módszertani kérdéseiről. Összeállításunk zárásaként Veres Emese-Gyöngyvér a székelyföldi evangélikus missziós egyház történetéről ír, Somorjai Ádám OSB pedig Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentéseit közli és beszámol a nuncius 1945-ös távozásáról is.

Budapest, 2021. november 26.

L. Balogh Béni

főszerkesztő