Egy felszabadult munkaszolgálatos vándorlása a fronttól hazáig

Bakonyi István naplója, 1944-1945

„Az egész ország lakosságának asszisztálása mellett szedtek el tőlünk mindent a magyar hatóságok, és egész életükben dolgozó embereket tettek földönfutóvá, és küldték a biztos pusztulásba nem kegyelmezve senkinek, a csecsszopótól az öregekig. Ja, az más volt, mi nem úgy gondoltuk, mondták most, de bezzeg a nagyon kevés kivételtől eltekintve, akkor mindenki lopott és rabolt a zsidó holmikból, amihez hozzájutott! Az oroszok sokkal jobbak, mint a magyar csendőrök voltak, és legalább nem tesznek kivételt, az órát elszedik a zsidóktól, épp úgy, mint a kereszténytől."

Bevezetés

Az alábbiakban olvasható napló olyan történeti forrás, amely behatóan, hitelesen tájékoztatja olvasóját a második világháborús kisegítő (zsidó) munkaszolgálat háború végi utolsó napjairól, legfőképp pedig az ezt követően szovjet oldalra került személynek a frontvonal közelében szerzett tapasztalatairól és a közvetlenül háború utáni közállapotokról.

Írója, Bakonyi István győri orvos, aki 1904-ben született az izraelita vallás neológ irányzatát követő polgári családba. Alap és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, és 1922-ben a Révai Mikós Gimnáziumban sikeres érettségi vizsgát tett. Jó tanulmányai dacára továbbtanulási szándékait az akkor érvényben lévő [popup title="numerus clausus" format="Default click" activate="click" close text="A numerus claususnak [a latin szóösszetétel jelentése: zárt szám] nevezett 1920. évi XXV. tc. értelmében minden nemzetiség országos arányában tanulhatott a legfontosabb felsőoktatási intézményekben. A Horthy-kor e jellegzetes, nemzetközi párhuzamokat is mutató törvénye elsősorban (bár nem kizárólag) a továbbtanulásban felülreprezentált kb. 5%-os zsidóság ellen irányult, s rést ütött az állampolgári jogegyenlőségen, dacára annak, hogy számos helyen később nem tartották be előírásait. 1928-ban a Bethlen-kormány módosította a törvényt, kivéve belőle a „faji paragrafust”, a valóságban azonban a zsidóság egyetemi–főiskolai tanulási lehetőségeit továbbra is erősen megnehezítették. A törvényt számosan – nem helytállóan – a holokauszt egyenes előzményének tartják. Legújabban lásd: KOVÁCS M. MÁRIA: Törvénytől sújtva. A numerus clausus Magyarországon. Napvilág, Bp., 2012."] miatt „nem támogatták," így 1922-1923-ban asztalosként helyezkedett el. 1923-ban felvételt nyert a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Orvostudományi Karára, ahol 1929-ben szerzett oklevelet. Tanulmányai után Győrbe visszaérkezve mentőorvosként dolgozott, majd 1937-től, munkaszolgálatra történő behívásáig - megvalósítva elképzelését egy korszerű rendelő kialakítására - magánorvosként szolgálta Győr város polgárait.

Az 1930-as években megismerkedett Kőműves Irénnel - későbbi feleségével -, aki nem volt zsidó származású, de a zsidótörvények szerint 1942. augusztus 23-án bekövetkezett házasságkötésük csak úgy volt lehetséges, hogy leendő felesége áttért az izraelita hitre. A munkaszolgálat alatt sokat volt férje közelében, csak akkor utazott el, amikor már a helyzet ezt nem tette lehetővé. Házasságukból két leánygyermek

.

Bakonyi István (felső sor, balról a negyedik) pécsi orvostanhallgató társaival az 1923–1924. tanévben.

E forrás különlegessége abban rejlik, hogy írója 1945. március 19-én határozta el, hogy megírja feleségének, mi történt vele az 1944. december 12-e óta eltelt időben, vagyis azóta, hogy felesége utoljára látogatta meg őt a Fejér vármegyei Óbarokon lévő munkatáborban. A szöveg december 23-ig tartó részét emlékezetből, az ezt követő, 1945. március 19-ig tartó eseményeket viszont különféle naplószerű feljegyzéseiből vetette papírra, s másolta a füzetbe. Ezután a továbbiakat pedig már innen folytatta. Így Bakonyi rendszertelenül vezetett naplójának első néhány oldala tulajdonképpen csupán visszaemlékezés a megelőző mintegy egy hónapnyi időre. A szerző - amint utal is rá - sorait szeretett házastársának szánta, aki „tőlem távol van, ha a sors úgy hozná, ebből értesüljön sorsom alakulásáról, amíg a napló tart." Vagyis szándéka volt (akár saját halálával is számolva), hogy tudassa vele, mi történt a családja nélkül töltött hosszú hónapok során. Láthatóan összefogottan, higgadtan vetette papírra gondolatait. Pedig a hazai munkaszolgálat történetében éppen a Szálasi-uralom időszaka nem kedvezett az írásnak. A kapkodó rendelkezések miatt századát 1944. december végén Óbarokon dolgoztatta a magyar honvédség a szovjet Vörös Hadsereg megállítása érdekében.

Az 1939. évi II. (honvédelmi) törvénnyel létrehozott kötelező, kisegítő munkaszolgálat térben és időben rendkívül

intézménye 1941-től már egyértelműen a zsidók ellen irányult. Pontosabban szólva a zsidó, vagy a keresztény, ám a hatályos törvények értelmében zsidónak minősített, másodrendűvé süllyesztett állampolgárok honvédségi szolgálatát vonta meg, s kényszerítette őket a megalázóbb, nehezebb és főképp veszélyesebb kisegítő munkafeladatok . 1944 tavaszán és nyarán, a gettósítás-, majd ezt követően az Auschwitz-Birkenauba történő deportálás idején azonban a munkaszolgálat életeket mentett: a zsidó férfiak menekülő útvonala lett a halálgyári pusztulástól, német koncentrációs tábori . Feltételezhetően a Honvédelmi Minisztérium a - megszálló náci erőkkel szemben a kérdésben sokszor szembemenve - munkaerő megtartásán felüli akaratán túl az egyes honvédelmi szerveket embermentési szándékok is motiválták. Bakonyi István is munkaszolgálatosként élte át ezeket a hónapokat. Két fiatalabb testvére és szüleik már nem voltak ilyen szerencsések, osztoztak a vidéki zsidóság nagy többségének sorsában: az SS lágerbirodalmában lelték halálukat.

A napló keletkezésének idején, a nyilas időszakban, a muszosok sorsa radikálisan megváltozott. A Szálasi-kormány ugyanis az ismét Magyarországra érkezett Adolf Eichmann

, az európai zsidóság kiirtását irányító tiszttel, illetve Edmund Veesenmayer teljhatalmú német megbízottakkal október végén megegyezett, hogy 50 000 munkaszolgálatos zsidót „kölcsönadjon" Németországnak. Közülük mintegy 15 000 főt azonnal német kézre adtak. November 6-tól fogva ismét sor került tömeges behívásokra: több tízezer magyar zsidó állampolgárt november-december folyamán a gyűjtőtáborként funkcionáló nagybátony-újlaki (úgynevezett: óbudai) téglagyáron keresztül gyalogmenetben hajtottak a német-magyar határra. A muszosok közül az erőltetett menet, a kegyetlen bánásmód és éhezés következtében már ekkor sokan meghaltak. A határra érkezetteket a nyilas és honvédségi kísérőik átadták a németeknek, akik a Pozsonyligetújfalu és Szentgotthárd közötti Birodalmi Védőállás (Südostwall) mozgó sánctáboraiban robotoltak 1945 márciusáig. Az életben maradottak egyes csoportjait az SS később a mai Ausztria területén lévő koncentrációs táborokba .

Bakonyi István és Kőműves Irén esküvői fotója, 1942

Bakonyi István azon századok egyikében dolgozott, amelyek feladata 1944 végén, a még nyilasok kezén lévő Dunántúlon tankcsapda-ásás volt. Ekkoriban a - sárga karszalag helyett immár sárga csillagot viselő - muszosok, illetve egységeik zömét a Nyilaskeresztes Párt, illetve (mint Bakonyiék századának esetében) a tábori csendőrség vette át és felügyelte. A szovjet Vörös Hadsereg megállítása céljából végzett munka értelmetlen volt, ráadásul - amint a napló ezt érzékletesen jelzi - életüket az állandó német és szovjet bombázások fenyegették. Ezekről az időkről a szintén munkaszolgálatos Fenyvesi Vilmos így ír

: „Majd kivittek bennünket valamilyen Esterházy-birtokra, vagy valamilyen nagy, jaj, de nemes birtokra, valahol Gyál, Vecsés környékén. Azon a részen kezdtünk el tankcsapdákat ásni, mert már a debreceni csatán túl vannak a Vorosilovék, és tudvalévő, hogy az Alföldön semmi nem fogja meg őket. Majd csak Budapest előtt lehet megfogni, és akkor erre készülnek. Ezeket az akadályokat, amik ott készültek, úgy nevezték a kollégáim, hogy egy óra egy perces akadályok, mert az oroszok egy órát röhögnek, és egy perc alatt átjönnek. Mint tehát ott tevékenykedtünk a haza védelmében. Lehet, hogy kiutaltak nekünk valamilyen élelmezést, de az nem jutott el odáig. Így hát két hét alatt ettem nyers kukoricát, rohadt paradicsomot, nyers krumplit."

A rendet nem is tudták már ekkor fenntartani, sőt, erre nem is törekedtek: a keretet jelentő honvédkatonákkal keveredő munkaszolgálatosok számos esetben a tábor melletti földeken bújtak el, kerestek menedéket életük védelmében. A napló cselekményének első napján, karácsonykor, Bakonyi megszökött a táborból, és bevárta a közelben lévő szovjet egységek megérkezését. A szerző ezt követően a front szovjet oldalára került. Nem esett hadifogságba, és néhány volt munkaszolgálatos bajtársával igyekezett a harci cselekményektől távol, az ideiglenes nemzeti kormány és a szovjetek által birtokolt békés helyre, majd pedig haza jutni. Becses forrásértékű naplója zömében a vándorlásnak kálváriájáról szól: Bakonyi érzékletes és hiteles képet nyújt a karácsonyt követő életről, s az ezt követő frontvonalbeli vándorlásáról, valamint bepillantást enged a frissen szovjet uralom alá került falvak, városok, köztük a főváros általános viszonyaiba, s tudósít a háború utáni mindennapi nehézségeiről is. Nem hallgatja el a megszálló katonákkal való konfliktusokat, azok rendszeres fosztogatásait sem, továbbá, hogy csak hajszálon híján sikerült elkerülnie a „málenkij robotot." Fanyar humorral jegyzi meg: „Az oroszok sokkal jobbak, mint a magyar csendőrök voltak, és legalább nem tesznek kivételt, az órát elszedik a zsidóktól, épp úgy, mint a kereszténytől." A napló 1945. március 28-ig tart. Vélhetően ekkor volt lehetősége hazatérni Győrbe.

A napló első oldala

Lánya közlése szerint a nyilasok rendelőjét, lakását, addigi egzisztenciáját „szétrabolták," mindezt a semmiből kellett újjáteremtenie, s ez sikerült is: előbb szociális felügyelőként, majd 1947-től 1964-ig tiszti főorvosként dolgozott. Munkája elismeréseként „Érdemes Orvos" kitüntetésben részesült 1956. július 1-én. 1964 után sem hagyott fel gyógyító tevékenységével, mint nyugdíjas a rendelőintézet laboratóriumában vállalt munkát, majd bölcsődeorvosként tevékenykedett 1981-ben bekövetkezett haláláig.

Bakonyi István naplóját kis alakú, vonalas füzetbe, tollal írta. A forrást a közérthetőség kedvéért mai helyesírással közöljük, kivéve azokon a helyeken, ahol a korabeli írásmód történeti-jelentésbeli információt hordoz. Ez esetekben meghagytuk az egykori írásképet. A naplóban használt szokatlan vagy szabálytalan nyelvi fordulatokat meghagytuk, rájuk „[sic!]" megjegyzéssel hívjuk fel az olvasók figyelmét. A hiányos szavakat, ahol mód nyílott rá és nem feltétlenül egyértelmű a jelentése, [..]-ben egészítettük ki. A naplószöveget - ahol szükséges volt - értelmező jegyzetekkel láttuk el.

 

A forrás lelőhelye: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013. 147. 1.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt január 26.

1935

A Nobel-díjas Thomas Mann Budapestre látogatott.Tovább

1958

Kádár János vezette első Kádár-kormány, hivatalos szóhasználattal „magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” kormányfőjének és kormánya...Tovább

1989

A Kossuth Rádióban elhangzik Pozsgay Imre bejelentése, hogy 1956 népfelkelésnek tekinthető, ezzel megkérdőjelezi a Kádár-rendszer...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő