„Gyorsan meg kellett tanulnom, hogy Szegedről menekültem..."

Irathamisítás és élet a hamis papírokkal 1944-1945-ben

„Délután megjött Piroska nagynéném és meghozta a hamis papírokat édesanyám, Sári nagynéném, meg az én részemre. Csak most tudta meg, hogy már hiába, néhány órával, egy nappal elkésett. Gyorsan összeszedtünk egy pár holmit, beraktuk a »riadós« hátizsákomba és elindultunk ki a gettóból. A gettó egyik kapuja a Wesselényi utca elején, a zsinagógánál volt. Itt várakozásunk ellenére aránylag simán kijutottunk. Úgy látszik, a papírjaink jó hamisítványnak bizonyultak. Út közben betanított, hogy hibátlanul tudjam a papírok szerinti adataimat. Ambrus Iván. Ez lett az új nevem."

„Nagyon feszélyezve éreztem magam a sok idegen, [...] és az állandóan fecsegő, politizálgató fodrász miatt."

Abonyi Iván egy erzsébetvárosi, kispolgári családban nőtt fel. Tizennégy éves volt, mikor hamis személyazonosság mögé bújva kényszerült átvészelni az 1944 végi és 1945 eleji hónapokat. A férfiak - hivatalnokként dolgozó édesapjával egyetemben - ekkor már mind munkaszolgálatos behívásuknak tettek eleget. Iván édesanyjával élt otthonukban, ahová - miután csillagos háznak nyilvánítottak - több rokonukat is befogadták. Az Abonyi-família erélyes és határozott fellépésű nő tagjai az október 15-ei nyilas hatalomátvétel után akcióba lendültek. Ha a menekülési stratégiát osztályoznunk kellene, Iván nagynénjei bujtatás, szöktetés, hamis papírok beszerzése tantárgyakból minden bizonnyal jelesre vizsgáztak volna. Ugyanakkor saját veszteségeiken keresztül ők is megtapasztalhatták, hogy néhány órás késedelem, egy váratlan találkozás elég ahhoz, hogy életveszélyes helyzetbe sodródjanak. Onnantól kezdve, hogy a bujkálás - korabeli pesties szóhasználattal élve a dekkolás - mellett döntöttek, valamennyien pengeélen táncoltak, de túlélési esélyeiket csak az ezzel járó kockázat vállalásával biztosíthattak maguk és családtagjaik számára. Iván teljesen kiszolgáltatottan, folyamatos rettegés között, ide-oda hánykódva élte át ezt az időszakot. Memoárjából az ő szemüvegén keresztül ismerhetjük meg az Abonyi-család üldöztetésének epizódjait:

„Erzsi nagynéném a Cordatic gumi- és autókerék-gyár Hollerith (számítástechnikai) részlegének vezetője volt. Természetesen ő is elvesztette a munkahelyét. Még bement az irodába, hogy összeszedje néhány holmiját, amikor a volt főnöke négyszemközt felajánlotta neki, hogy szerezzen hamis papírokat, és jöjjön hozzájuk, mint háztartási alkalmazott. De még felesége sem tudhatja, hogy a papírok hamisak. Így is történt, Erzsi valahol az Amerikai úton, mint cselédlány vészelte át a háborút [...]

Piri nagynéném teljesen belevetette magát a család megmentésébe. Hamis papírokat szerzett be, nem is tudom, milyen jó kapcsolatokon keresztül - és persze jó pénzért. Ő maga a Gábor Áron utcában, egy magánklinikán lett takarítónő, persze szintén hamis néven és hamis iratokkal. Aztán újabb papírokat szerzett a nagyszüleim részére. Bevitte őket fizető vendégként abba a magánszanatóriumba, ahol ő is dolgozott. Néhány nap múlva a nagybátyám feleségét, Zsuzsi nénit is odavette, a fiát, Istit pedig fel a Várhegyre, egy vöröskeresztes gyermekotthonba. Mindig vigyáztak arra, hogy a régi névre szóló igazolványok, levelek, bizonyítványok, fényképek (eltűnjenek), tehát semmiféle kiindulásra alkalmas nyom se maradjon meg. A kályhában folyamatosan, gondosan elégettünk mindent. Nagyon kevés emlék maradt meg másoknál, véletlenül.

27. Piri néni szerzeményeinek egyike. Borsos János születési anyakönyvi kivonata a nádudvari református egyház anyakönyvéből.

Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.270.3

 

Jom-kippur, az engesztelés napja, a bűneinktől való megtisztulás ünnepe nagyon szegényesen, de legalább csendben, eseménytelenül telt el. A lelkünk mélyén valami halvány reménysugár derengett a jövőnkre. Másnap (de az is lehetséges, hogy valamivel később, az események már eléggé összefolynak emlékeimben) az ablakból láttuk, hogy a szemközti ház lakóit felsorakoztatják az utcán és elindulnak. 1944. november 13-án megint kolompoltak az udvaron. Néhány kakastollas csendőr volt lent, és kiabálták, hogy mindenki öt percen belül jöjjön le a riadócsomagjával együtt. A lakásajtót és a szekrényeket nem szabad bezárni, minden maradjon nyitva. Lent az udvaron gyülekeztünk mindannyian. A csendőrök el kezdték végigellenőrizni a lakásokat, hogy nem bújt-e el, nem maradt-e fent valaki. Csak két szintet jártak végig, aztán abbahagyták. Már mindannyiunkat sorakoztattak, amikor jött valami parancsnok-féle és kijelentette, hogy a 15 éven aluliak és a 65 éven felüliek visszamehetnek. Én gyorsan elbúcsúztam anyukámtól és felrohantam, nehogy meggondolják magukat. Mi, ottmaradt gyerekek, összegyűltünk és megpróbáltuk megbeszélni, hogy ezután hogy legyen, hogyan próbáljuk meg ellátni közösen magunkat. Közben megjelent az egyik lány anyukája is, ő odaadta csomagját a lányának, hogy azt is hozza fel és azzal az indokkal, hogy fent hagyta a riadócsomagját visszajött, minket meg elküldött, hogy most már eleget vigasztalgattuk egymást, menjen mindenki haza. Még felmerült bennem, hogy én is lemegyek és elhozom anyukám holmiját, de a csoport közben már elindult a csendőrök szuronyai között, ki a kapun...

Délután megjött Piroska nagynéném és meghozta a hamis papírokat édesanyám, Sári nagynéném, meg az én részemre. Csak most tudta meg, hogy már hiába, néhány órával, egy nappal elkésett. Gyorsan összeszedtünk egy pár holmit, beraktuk a »riadós« hátizsákomba, és elindultunk ki a gettóból. A gettó egyik kapuja a Wesselényi utca elején, a zsinagógánál volt. Itt várakozásunk ellenére aránylag simán kijutottunk. Úgy látszik, a papírjaink jó hamisítványnak bizonyultak. Útközben betanított, hogy hibátlanul tudjam a papírok szerinti adataimat. Ambrus Iván. Ez lett az új nevem. A keresztnevemet változatlanul hagyták, hogy ha megszólítanának, mennél kevesebb bonyodalom legyen. Gyorsan meg kellett tanulnom, hogy Szegedről menekültem, a házunkat lebombázták, anyám meghalt, apám katona, sőt még a pontos címemet is sokáig gyakoroltuk.

28. Lehoczky Anna Katalin ferencvárosi római katolikus plébániától kapott keresztlevele szintén az Abonyi-család egyik tagjának hamis okmányokból álló irat-együtteséhez tartozott.

Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.270.2

 

A Várhegyre mentünk. Itt, az Úri utcában volt a vöröskereszt gyermekotthona. Itt már minden tudtak rólam (legalábbis a papírjaim szerint). Itt volt már az akkor hét éves unokatestvérem is. [...] Ebből az otthonból csak egyetlen egyszer mozdultam ki, amikor már a nagy loboncos hajam miatt fodrászhoz kellett mennem. Nagyon feszélyezve éreztem magam a sok idegen, és ki tudja, milyen ember és az állandóan fecsegő, politizálgató fodrász miatt. Nagyon kellett vigyáznom, nehogy valamivel eláruljam vagy gyanússá tegyem magam. Ez nem beteges üldözési mánia, hanem bizony reális veszély volt.[...]

Nemsokára jött a hír, hogy ezt a vöröskeresztes gyermekotthont is felosztják. Értesítették a gyerekek hozzátartozóit, hogy egy héten belül gondoskodjanak az elhelyezésükről, mert a helyiségre a német parancsnokság tart igényt. Úgyhogy a nagynéném megint akcióba lépett. Az unokaöcsémet elvitte abba a szanatóriumba, ahol ő, a nagyszüleim és a nagybátyám felesége is voltak hamis papírokkal. Másnap engem is elvitt egy családhoz, egy Krajcsovicsné nevű nőhöz és a kb. hét-nyolc éves kisfiához. Ők egy Duna-parttól nem messze lévő ház házmesterlakásában laktak. Egy szobájuk és egy konyhájuk volt. A férje a fronton volt. A gyerek átment az anyja mellé, én meg a kisfiú ágyát kaptam, természetesen ugyanabban az egyetlen szobában. A WC az udvaron volt, a fürdőszoba meg sehol. Ebből az aránylag csendesebb időszakból csak arra emlékszem, hogy egy alkalommal savanyú habart tojáslevest főzött. Hiába mondtam, hogy utálom, undorodom tőle, azt válaszolta, hogy itt nincs jogom válogatni. Kénytelen voltam egy egész tányérral megenni. Ki is jött egy-kettőre belőlem. Ez az eset azért maradt emlékezetes, mert egyike volt azon nagyon kevés eseteknek, amikor hányingerem volt. A házban volt még néhány velem egyidős és kisebb fiú is. Én nem nagyon mertem barátkozni velük, nehogy véletlenül eláruljam magam, és erre többször figyelmeztetett a nagynéném is. Nagyon jól megtanultam a hamis adataimat, a gyerekek mégis gyanút foghattak. Egyszer szereztek valahonnan egy részletes szegedi térpéket és kérték, hogy mutassam meg, hol laktunk. Hát erre nem voltam felkészülve. Össze-visszakeresgéltem, míg végül ők mutatták meg az utcát. Szerencsére szó és következmények nélkül tudomásul vették a most már nyilvánvaló hazugságomat. Éreztem, hogy pontosan tudják, miről van szó. Mégsem árult be egyikük sem.

Egy alkalommal váratlanul két napos szabadságra hazaérkezett az asszony férje. Ő elfoglalta helyét két éjszakára a felesége mellett, a gyerek visszament a saját ágyába, én meg a földön aludtam. Az igazi nagy probléma az volt, hogy a férfi nagyon durván felelősségre vonta a feleségét, hogy miért fogadott be engem. De ha már egy csomó ékszerért rejteget valakit, legalább ne egy ilyen idióta, félkegyelmű dadogósat. Mindezt egészen nyíltan, előttem mondogatta. Hiába, sok választásom nem lehetett.

Másnap - hogy legalábbis egy kis időre megszabaduljak ebből a légkörből - megkértem őket, hogy engedjenek ki az utcára egy kicsit sétálni. Úgy láttam, készségesen beleegyeztek, csak azt kötötték a lelkemre, hogyha elfognának vagy igazoltatnának, el ne áruljam, hogy hol lakom. Úgy éreztem, számítottak is erre, hiszen ez lett volna a legegyszerűbb mód, hogy megszabaduljanak tőlem. Szóval elkezdtem járni az utcákon. Járművek egyáltalán nem közlekedtek, gyalogosokkal is csak ritkán találkoztam. Az egyik belvárosi utcában láttam csak több embert. Egy feltört nagy könyvesboltból hurcolták ki a könyveket. Gondolkoztam azon, hogy jó lenne is néhány könyv, de hová vittem volna? Máshol már nem láttam embereket, mindegyik teljesen ki volt fosztva.

Néhány utcával odébb is mentem, hogy megnézzem, milyen lehet most a Duna-parti korzó, elindultam észak felé. Az egyik híd előtt (szavamra, már nem emlékszem, hogy melyiknél), egy kis faházikót vettem észre. Elindultam arrafelé, hogy megnézzem, mi lehet. A házikó egy nagy dobogó-félén állt, előtte két katona mosta fel egy vödör vízzel. Csak amikor már teljesen odaértem, akkor láttam, hogy mindenhol egy csomó vizes vér van. Csak most döbbentem meg igazán. Ebben a faházban volt a kivégző osztag, itt végezték és lőtték bele a Dunába az elfogott embereket. Most már nem volt visszaút, el kellett mennem mellettük. Megszólítottak: »A frontról?« - utalva felkötött, bepólyázott kezemre. Bólintottam. »És mi újság van a fronton?« Összeszedtem magamat: »Futnak az oroszok! « »Csak az a kérdés - jegyezte meg lemondóan - hogy előttünk, vagy utánunk.« Aztán szó nélkül iszkoltam haza. Ez volt az egyetlen sétakísérletem.

[...] Amikor a nyilasok jöttek razziázgatni (és bizony sok éjszaka jöttek), előfordult, hogy a gyenge zseblámpájuk fényénél észre sem vettek. Előfordult egyszer az is, hogy hangos ordítozásra riadtam fel: »Zsidók, ki az ágyból!« Én álmomban felriadva már le is akartam ugrani, de aztán észre térve inkább a fal felé fordultam és egész apróra összekuporodva magamra húztam a pokrócot, mintha aludnék. »Hát az ott fönn meg kicsoda?« - kérdezték. A többiek meg bizonygatták, hogy egy vidékről menekült kisfiú, amit - mivel egészen apróra kuporodtam össze - el is hittek, és végre továbbmentek.

Valahogy így teltek napjaink. Először még azt hittük, hogy csak néhány napig, esetleg egy hétig kell a pincében lennünk, hiszen az oroszok már Budapest határában voltak. Aztán mégis még majdnem két hónapig tartott ez az állapot."

Iván a felszabadulás után régi lakásuknál összetalálkozott édesapjával, akit mint svájci védettség alatt álló személyt Hegyeshalomról engedtek haza. A csillagos házból elvitt édesanyját és nagynénjét azonban hiába várták

.

Ezen a napon történt április 23.

1921

Románia a Csehszlovákiával kötött szerződés révén csatlakozik a kisantanthoz.Tovább

1922

Oszmán Birodalom: A Nagy Török Nemzetgyűlés megfosztja trónjától VI. Mehmed szultánt.Tovább

1945

Megalakult a MADISZ országos vezetősége Budapesten. Elnöke Szabó Zoltán (Nemzeti Parasztpárt), főtitkára Kiss József (MKP) lett. Alelnö-...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő