Statisztikus a harcmezőn

Elekes Dezső első világháborús katonaévei

„Ütést érzek balkezemen. Odanézek: roncs a kezem, mutató ujjam csaknem leszakadva fittyen előre. A vérem csakúgy ömlött. [...] Átszelte tenyerem is a golyó. Megvillant bennem a gondolat: fogsz-e te még zongorázni valaha? Aztán, eldobva fegyveremet, szaladtam vissza, frontunkhoz képest félbal irányban, a stábhoz. Azzal is kellett törődnöm, hogy, visszaszaladás közben, el ne találjanak; lehúzódva, meg-megbújva rohantam. Alaposan fel is buktam egyszer. Végre elértem az orvost."

A szerzőről

A

Elekes Dezső Kund néven született 1889. november 11-én Kézdivásárhelyen, nagy múltú székely családban. Lófő felmenői 1628-ban kapták címeres levelüket Bethlen Gábortól, és a szentkatolnai előnévvel együtt. Apja, az 1928-ban elhunyt Elekes Béla Háromszék vármegye királybírája, anyja Zakariás Róza volt. Testvérei közül többen jelentős pályát futottak be. Elekes Jenő (1885-?) gépészmérnök, a királyi posta műszaki igazgatója, Elekes György (1894-1969) újságíró, költő, Elekes Béla pedig ügyvéd és jeles sakkjátékos, illetve sakkszerző volt.

Elekes Dezső az elemi iskolát és a középiskola hét osztályát szülővárosában, az utolsó évet a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, majd 1907-ben itt tette le érettségi vizsgáját is. 1907-ben beiratkozott a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre, ahol 1910-ben letette első jogi szigorlatát, 1912-ben pedig jogi doktorátust szerzett.

1914 augusztusában vonult be a császári és királyi brassói 2. gyalogezredhez. Augusztusban és szeptemberben zajlott kiképzése és gyakorlatoztatása, majd szeptember végén a III. menetzászlóaljba osztották be, és egységével elindították a keleti frontra. Szeptember 30-án zászlóssá nevezték ki, századában szakaszparancsnoki teendőket látott el. Október közepén áthelyezték ezredét a

55. hadosztály 129. dandárjába. Az ősz és a tél folyamán váltakozó sikerű harcokat vívtak az oroszok ellen a Vereckei-hágó előterében, aminek következtében október végétől kezdve fokozatosan szorultak ki az osztrák-magyar csapatok Galíciából. Ekkor a Hofmann-hadtestet áthelyezték Pflanzer-Baltin tábornok , ám decemberre visszaszorították csapataikat Munkács térségéig, miután az oroszok betörtek a Vereckei-hágón. A limanowai után fokozatosan előrenyomultak a visszavonuló oroszok mögött, így januárra már újra a Vereckei-hágónál jártak. Elekest február 12-én kinevezték a 11. század parancsnokává, 25-én azonban bal kezén megsebesült, ami miatt hazaküldték Kézdivásárhelyre gyógyulni. 1915. június 1-jén ismét szolgálatra jelentkezett, ekkor Prágába küldték további gyógykezelésre. 1915. július végén hadnaggyá léptették elő. 1915. október végén áthelyezték a császári és királyi belovári 16. gyalogezredhez. November elején a 17. menetzászlóalj 3. századába osztották be, mint frontszolgálatra alkalmatlant, ennek ellenére egységével együtt december elején újra útnak indították Galíciába. 1916. január elején heves harcokat folytattak az oroszok ellen. A csatározásokban tanúsított magatartásáért kitüntetésre terjesztették fel, aminek eredményeképpen március 13-án a bronz katonai vitézségi érmet a kardokkal adományozták neki. Március elején Baden bei Wienbe utalták gyógykezelésre. Ezek után többé nem vett részt a harcokban. Badeni tartózkodása után megfordult még Zágrábban, majd a háború végéig Belováron teljesített szolgálatot. 1917. május 1-jén főhadnaggyá léptették elő, 1918 őszén Károly-csapatkereszttel tüntették ki. Október 18-én kézhez kapta kinevezését a KSH-hoz, egyúttal felmentették a további katonai szolgálat alól.

1945-ben Zentay Dezső akkori KSH-elnök felkérte a hivatal alelnöki teendőinek ellátására, majd Zentay halála után, 1946. március 2-án a köztársasági elnök őt nevezte ki a KSH elnökévé. Pozíciójáról önként mondott le 1948 novemberében, a háttérben azonban az állt, hogy politikailag megbízhatóbb személyre akarták a státust átruházni. Hivatali munkájával párhuzamosan tanított is, 1935-ben a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán egyetemi magántanári képesítést szerzett a gazdaságstatisztika tárgyköréből. 1931 és 1936 között a statisztikai hivatal könyvtárát is vezette.

Lemondása után 1949 márciusában a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi Karának statisztikai tanszékére került, 1949. június 1-jén pedig az egyetemen a Varga István vezette statisztikai intézet tanára lett. Elekest 1951 októberében nyugdíjazták. Ezt követően a Közért Húsértékesítő Vállalat statisztikai osztályán alkalmazták, majd az 1952 elején megalakult Közért Húselosztó Vállalat önálló statisztikusa lett. 1958-tól a Demográfia című folyóirat külső munkatársa volt.

Kiemelkedő hatással volt a magyar sakkéletre is. Gyermekkorától kezdve szenvedélye volt a sakkozás, amelyet az első világháború viszontagságai sem tudtak megtörni. A háborús évekből származó naplóbejegyzéseiből tudható, hogy rendszeresen sakkozott bajtársaival a harcok szüneteiben, valamint egyidejűleg tucatnyi levelezési játszmát is folytatott. 1924-ben amatőr sakkbajnokságot nyert Budapesten. A második világháború után levelezési sakkmesteri oklevéllel tüntették ki és állandó tagja volt a magyar levelezési sakk válogatottnak, amely 1952-ben világbajnokságot is nyert.

A tudományos munka és az oktatás mellett költőként és íróként is tevékenykedett. Hagyatékában több lírai és rövid drámai alkotása is fellelhető.

Pályafutása alatt négy könyve, nyolcvanhat tanulmánya és harmincnégy könyvismertetése jelent meg.

Elekes Dezső 1965. április 8-án hunyt el Budapesten.

Ezen a napon történt május 28.

1940

A második világháborúban Németország elfoglalja Belgiumot – III. Lipót király feltétel nélkül kapitulál.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő