A szerzőről

A

Elekes Dezső Kund néven született 1889. november 11-én Kézdivásárhelyen, nagy múltú székely családban. Lófő felmenői 1628-ban kapták címeres levelüket Bethlen Gábortól, és a szentkatolnai előnévvel együtt. Apja, az 1928-ban elhunyt Elekes Béla Háromszék vármegye királybírája, anyja Zakariás Róza volt. Testvérei közül többen jelentős pályát futottak be. Elekes Jenő (1885-?) gépészmérnök, a királyi posta műszaki igazgatója, Elekes György (1894-1969) újságíró, költő, Elekes Béla pedig ügyvéd és jeles sakkjátékos, illetve sakkszerző volt.

Elekes Dezső az elemi iskolát és a középiskola hét osztályát szülővárosában, az utolsó évet a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, majd 1907-ben itt tette le érettségi vizsgáját is. 1907-ben beiratkozott a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre, ahol 1910-ben letette első jogi szigorlatát, 1912-ben pedig jogi doktorátust szerzett.

1914 augusztusában vonult be a császári és királyi brassói 2. gyalogezredhez. Augusztusban és szeptemberben zajlott kiképzése és gyakorlatoztatása, majd szeptember végén a III. menetzászlóaljba osztották be, és egységével elindították a keleti frontra. Szeptember 30-án zászlóssá nevezték ki, századában szakaszparancsnoki teendőket látott el. Október közepén áthelyezték ezredét a

55. hadosztály 129. dandárjába. Az ősz és a tél folyamán váltakozó sikerű harcokat vívtak az oroszok ellen a Vereckei-hágó előterében, aminek következtében október végétől kezdve fokozatosan szorultak ki az osztrák-magyar csapatok Galíciából. Ekkor a Hofmann-hadtestet áthelyezték Pflanzer-Baltin tábornok , ám decemberre visszaszorították csapataikat Munkács térségéig, miután az oroszok betörtek a Vereckei-hágón. A limanowai után fokozatosan előrenyomultak a visszavonuló oroszok mögött, így januárra már újra a Vereckei-hágónál jártak. Elekest február 12-én kinevezték a 11. század parancsnokává, 25-én azonban bal kezén megsebesült, ami miatt hazaküldték Kézdivásárhelyre gyógyulni. 1915. június 1-jén ismét szolgálatra jelentkezett, ekkor Prágába küldték további gyógykezelésre. 1915. július végén hadnaggyá léptették elő. 1915. október végén áthelyezték a császári és királyi belovári 16. gyalogezredhez. November elején a 17. menetzászlóalj 3. századába osztották be, mint frontszolgálatra alkalmatlant, ennek ellenére egységével együtt december elején újra útnak indították Galíciába. 1916. január elején heves harcokat folytattak az oroszok ellen. A csatározásokban tanúsított magatartásáért kitüntetésre terjesztették fel, aminek eredményeképpen március 13-án a bronz katonai vitézségi érmet a kardokkal adományozták neki. Március elején Baden bei Wienbe utalták gyógykezelésre. Ezek után többé nem vett részt a harcokban. Badeni tartózkodása után megfordult még Zágrábban, majd a háború végéig Belováron teljesített szolgálatot. 1917. május 1-jén főhadnaggyá léptették elő, 1918 őszén Károly-csapatkereszttel tüntették ki. Október 18-én kézhez kapta kinevezését a KSH-hoz, egyúttal felmentették a további katonai szolgálat alól.

1945-ben Zentay Dezső akkori KSH-elnök felkérte a hivatal alelnöki teendőinek ellátására, majd Zentay halála után, 1946. március 2-án a köztársasági elnök őt nevezte ki a KSH elnökévé. Pozíciójáról önként mondott le 1948 novemberében, a háttérben azonban az állt, hogy politikailag megbízhatóbb személyre akarták a státust átruházni. Hivatali munkájával párhuzamosan tanított is, 1935-ben a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán egyetemi magántanári képesítést szerzett a gazdaságstatisztika tárgyköréből. 1931 és 1936 között a statisztikai hivatal könyvtárát is vezette.

Lemondása után 1949 márciusában a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi Karának statisztikai tanszékére került, 1949. június 1-jén pedig az egyetemen a Varga István vezette statisztikai intézet tanára lett. Elekest 1951 októberében nyugdíjazták. Ezt követően a Közért Húsértékesítő Vállalat statisztikai osztályán alkalmazták, majd az 1952 elején megalakult Közért Húselosztó Vállalat önálló statisztikusa lett. 1958-tól a Demográfia című folyóirat külső munkatársa volt.

Kiemelkedő hatással volt a magyar sakkéletre is. Gyermekkorától kezdve szenvedélye volt a sakkozás, amelyet az első világháború viszontagságai sem tudtak megtörni. A háborús évekből származó naplóbejegyzéseiből tudható, hogy rendszeresen sakkozott bajtársaival a harcok szüneteiben, valamint egyidejűleg tucatnyi levelezési játszmát is folytatott. 1924-ben amatőr sakkbajnokságot nyert Budapesten. A második világháború után levelezési sakkmesteri oklevéllel tüntették ki és állandó tagja volt a magyar levelezési sakk válogatottnak, amely 1952-ben világbajnokságot is nyert.

A tudományos munka és az oktatás mellett költőként és íróként is tevékenykedett. Hagyatékában több lírai és rövid drámai alkotása is fellelhető.

Pályafutása alatt négy könyve, nyolcvanhat tanulmánya és harmincnégy könyvismertetése jelent meg.

Elekes Dezső 1965. április 8-án hunyt el Budapesten.