„Szabadok voltunk, csak éppen nem tudtunk mit kezdeni a szabadságunkkal.”

Átmeneti gyűjtőtábor Hillerslebenben és Alpenjägerben

„Hazafelé, útközben hallottam, hogy valaki a szokás hatalma alatt azt mondja a szomszédjának: »Hitlert merte utánozni és nem lőtték tarkón! Csodálatos! Csodálatos!« Igaza volt, csodálatos volt.”          

A szabadság első órái

A koncentrációs- és munkatáborok rendszerében beállt zavar 1944 telén, 1945 kora tavaszán volt először érezhető: az eluralkodó fejvesztettség, a kibontakozó káosz, az összeomló tábori adminisztráció, a szállítási nehézségek az egyébként is silány ellátás csökkentését vagy teljes megszűnését eredményezték. A szövetségesek előrenyomulásával párhuzamosan a nácik hozzáláttak a lengyelországi - 1944 januárjában elsőként a płaszówi és az auschwitzi - táborok kiürítéséhez, Buchenwald, Bergen-Belsen, Mauthausen, Dachau, Ravensbrück és a többi, nyugaton - Németország és a megszállt Ausztria területén - létesített láger-komplexum zsidók ezreinek fogadóközpontjává vált. Következő etapban e nagy táborok evakuálását kezdték meg, erre javarészt április elejétől került 

. A szabadság napjának közeledtével a zsúfoltság egyre nagyobb és egyre elviselhetetlenebb méreteket öltött, ebből és a fenti körülményekből fakadóan a túlélés esélyei folyamatosan csökkentek.

A halálmenetek útjait mindenütt holttestek, sietve elkapart tetemek jelezték. A lágerek egyik helyről másikra hajtott népe sokszor szinte semmilyen ellátást nem kapott, az útközben leszedett füvek, összekapkodott csupaszcsigák jelentették az úti élelmezés fő fogásait. Mások - köztük súlyos betegek - a fűtetlen, zsúfolt vagonokban szenvedtek víz és élelem nélkül, arra várva, hogy valamelyik tábor befogadja a transzportot, és végre kiszállhassanak a vagonajtók mögött lassú és fájdalmas halálra ítélt emberek tucatjai. A kiürített táborokban is maradtak foglyok: egyrészt a menetképtelenek, másrészt azok, akiket már nem volt idő és lehetőség útnak indítani. A deportált-lét tehát a legkülönbözőbb helyen és helyzetben érhetett véget.

Az SS-őrség egy része mindaddig kitartott a foglyok mellett, míg maga vált fogollyá, mások elmenekültek a táborokból, és a menetelőket is teljesen magukra hagytak. A demoralizált és idegileg is rossz állapotban lévő rabok saját törvényeik szerint - ki fegyelmezettebben, ki semmiféle korlátot nem ismerve - láttak hozzá régóta elfojtott szükségleteik kielégítéséhez. Ismeretes, hogy utóbbi számos esetben halállal végződött, a legyengült szervezet a feltört élelmiszerraktárokból kikerült vagy a felszabadítóktól kapott, nehéz ételeket nem volt képes megemészteni.

A Német Birodalom különböző részein elhelyezkedő koncentrációs táborokat a szövetséges csapatok nem azonos időben érték el. Az éppen zajló harci cselekmények, a frontvonal alakulása jelentősen befolyásolta, mikor érkeztek meg a foglyok számára életet mentő alakulatok, azt azonban egyöntetűen megállapíthatjuk, hogy ennek időpontja minden esetben túl késeinek bizonyult.

A lengyel, cseh területeken fekvő lágereket, így januárban elsőként Płaszówot, a kiürített Auschwitzot, majd májusban a koncentrálási pontként működtetett Theresienstadtot a szovjetek szabadították fel. A táborok evakuációja során jelentős felvevőállomásként működő lágerrendszereket április folyamán (Bergen-Belsen, Buchenwald, Mauthausen, Dachau) a brit-kanadai és az amerikai csapatok érték el. A fogolycsoportokat mozgató SS igyekezett inkább az angolszászok kezére, mint szovjet fogságba kerülni. Így az úton lévő szállítmányokat is gyakran az amerikai vagy a brit hadtestek szabadították fel. Utóbbiak „részesedése" alacsonyabb, mivel egységeik kevesebb nagy lágerkomplexum (Bergen-Belsen és Neuengamme) kapujában tűntek fel, mint a tengeren 

. A felszabadítókat ledöbbentette a táborokban sínylődő foglyok látványa. A harcedzett katonákra is nagy terhet rótt az embertelen borzalmak .

A hontalan személyekről az ENSZ Segélyezési és Újjáépítési Hivatala (United Nations Relief and Rehabilitation Administration - UNRRA) gondoskodott, a szervezetnek eleinte nem volt kellő számú személyzete, ezért a szövetséges katonai egységek látták el a szükséges feladatokat, akik a DP-k leválasztására és gondozására hatezer tisztet és tizenkétezer közkatonát jelöltek ki. Az UNRRA 1944 végén megállapodást írt alá a Szövetséges Expedíciós Erők Főparancsnokságával (Supreme Head-quarters Allied Expeditionary Forces- SHAEF). Az segélyszervezet a hadseregnek alárendelve fejtette ki tevékenységét, a táborokat a szövetségesek által kijelölt katonai személy vezette.

A feladat, amely a szövetséges csapatokra várt, sehol sem volt könnyű, Szita Szabolcs a mauthauseni láger kapcsán írja le, hogy minden átgondoltság és határozottság ellenére a parancsnokok többször gyakorlatlannak bizonyultak, a táborok hetek alatti felszámolása, az elvadult ember tömegekkel való szembenézés sokkal összetettebb problémát jelentett, mint azt előre sejthették [popup title="volna" format="Default click" activate="click" close text="SZITA SZABOLCS [2010]: i. m. 256. „Múlnak a napok és még mindig a táborban vagyunk a régi helyünkön. A tábor külső képe azonban sokat változott. Kezd lassan a sok szenny eltakarodni, a hullákat óriási tömegsírokba temették (magyar és német katonák). A blokkok környékét feltakarították és egy nagy emlékműt akarnak állítani a láger szerencsétlen áldozatainak. Ha nem jönnek az angolok 8–10 nap múlva, élő ember nem lett volna nálunk.” Zinner Tibor visszaemlékezése. Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.169.4., 22–23."]. Azt sem lehetett egyszerű eldönteni, hogy kezdjenek hozzá a munkához: először kimentsék a tetves, mocskos barakkokból az embereket, vagy ételt osszanak mihamarabb, netalán a halálukon lévőket részesítsék ellátásban, amíg nem késő, a hullák eltakarításáról nem is beszélve, ami a zsúfoltság mellett a másik legnagyobb veszélyforrása volt a fertőzések, járványok kialakulásának.

Az első rendelkezésként lekapcsolták a szögesdrót-kerítésről a villanyáramot, felnyitották a lezárt kapukat, a még táborban tartózkodó SS-eket elfogták, a fegyvereket összeszedték. A katonai hatóságok hozzáláttak a rend helyreállításához, elejét vették az önbíráskodásnak és az erőszakos portyázásnak. A járványveszély miatt a fogolybarakkokat igyekeztek minél hamarabb megsemmisíteni. A gyűjtőtáborok felállítása előtt az új szálláshelyet általában még a táboron belül jelölték ki, a sokkal jobb állapotú és felszereltségű SS-laktanya barakkjaiban, vagy a közelben fekvő települések erre alkalmas középületeiben, ha ilyen nem volt, akkor magánházakban. Az élelmezésről nehéz általános képet festeni. Ha a minőséggel meg is voltak elégedve a deportáltak, a mennyiséggel sosem. A több hónapnyi éhezés olyannyira kiürítette a gyomrukat, hogy úgy érezték, ehetnek bármennyit is, az sosem fog megtelni. Ha nem elégedtek meg a kapott élelemmel, akkor a környék településein pótolták a fejadagot, ami bizonyos esetben objektíve is igen szűkös volt. A ruhahiány is visszatérő problémát jelentett, leggyakrabban a katonai raktárakból öltöztették fel a deportáltakat, akik jobb esetben a Wehrmacht, rosszabb esetben a gyűlölt SS egyenruháit voltak kénytelenek magukra ölteni, hogy a tetves, mocskos rongyaiktól végre megszabadulhassanak. Az egészségügyi ellátásra szorulók vagy a táborban ideiglenesen kialakított helyen kaptak gyógykezelést, vagy a katonaság által lefoglalt közkórházakba kerültek.

A felszabadított táborokban nemzetiségi alapon tábori komitéket, fogolybizottságokat választottak, melynek tagjai a katonai parancsnokságnak alárendelve látták el a mindennap élettel kapcsolatos tennivalókat. Amely táborokban az elhurcoltak között nagy számban voltak jelen politikai foglyok, ott egyértelműen e csoport mutatkozott a legaktívabbnak a szervezési feladatokra való vállalkozásban. Utóbbiak közé tartozott az élők és elhunytak adminisztrációja, a belső rend megtartása, az ellátás és a mihamarabbra ígért hazajutás megszervezése, koordinálása.

Ahogyan arra fentebb is utaltunk, a koncentrációs táborok átszervezésével és a lakhatásra alkalmas barakkok igénybevételével párhuzamosan nyaralóhelyek, üdülőtelepek villái, szanatóriumok, különféle iskolák telepeinek helyén a felszabadult deportáltak számára gyűjtőtáborokat alakították 

. Ide különféle helyekről szállították a volt foglyokat, akikre gyalogmenet közben, magára hagyott szerelvények vagonjaiban, szökés után lemaradva az országúton, falvakban, tanyákon bujkálva találtak rá. Ugyanakkor a kiürített koncentrációs táborok lakói közül is kerültek ide. A magyar felszabadultak nagy számban fordultak meg a welsi Alpenjägerkaserne-ben, és a hillerslebeni gyűjtőtáborban.

Mint említettük, a túlélők egyfajta „fél-szabadságként", „műszabadságként" fogták fel a gyűjtőtáborbeli létet, a szabad mozgás nem volt mindenütt korlátozott, mégis mikor Bognár György túlélő Hillerslebenből megtette első kirándulását Neuhaldenslebenbe, azt írta, számára ez 

„az első komolyabb kiruccanás a láthatatlan drótok mögül". A visszaemlékezéseket olvasva elmondható, amennyi kritika megfogalmazódott a túlszabályozottság, a szabad mozgás korlátozása miatt, ugyanennyi bírálat érte a felszabadítókat bizonyos rendteremtő intézkedések elmaradásával kapcsolatban. Sokan nem is sérelmezték a : „A szabadság adva volt, élj vele, ahogy tudsz. Nehéz, bizonytalan feltételek, nem sokat tudtunk vele kezdeni. Hazaindulni? Kinek lett volna mersze, elindulni egy újabb, bizonytalan útvonalon. Hová, hogyan, merre? Gyalog, mikor még a nyelv alapfokát sem sajátítottuk el."

Ezen a napon történt január 31.

1929

Lev Davidovics Trockijt száműzik a Szovjetunióból.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

Az ArchívNet idén utoljára összevont számokkal jelentkezik. A publikált forrásismertetések meglehetősen széttartó tematikával bírnak, azonban öt írás mégis rendelkezik metszéspontokkal, hiszen szó esik az 1956 után berendezkedő rendszer tisztségviselőinek lekáderezéséről, a Kádár-kor apróbb, mindennapos visszaéléseiről és egyedülálló, súlyos bűncselekményeiről, illetve az 1945 után fokozatosan állami kontroll alá nyomott római katolikus egyházról is. Az említett írásoktól témájával a hatodik különül el, amely azonban jövőbeli kutatások számára bírhat gondolatébresztő jelleggel.

Az időrendiséget figyelembe véve az első forrásismertetés Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság) Mihalovics Zsigmond jelentéseit bemutató írásának második része: a Katolikus Akció országos igazgatójának több beszámolóját prezentálja, amelyekben Mihalovics részletekbe menően tudósította a szentszéki vezetést arról, hogy az állam milyen, egyre durvább módszerekkel kívánta az uralma alá hajtani a magyarországi római katolikus egyházat.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) írása már az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni időszak egyik intézményének, a Minisztertanács Személyügyi Titkárságának a működését tárja az olvasó elé, amely nem volt közismert, azonban a káderpolitikában 1957 és 1961 között mégis nagy szerepet töltött be.

Az 1950-es évek végén végrehajtott mezőgazdasági kollektivizálási hullám Fejér megyei következményeit mutatja be Pál Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) egy jelentés nyomán: kisebb gazdasági visszaélésektől egészen a komoly sikkasztásokig terjed azon bűncselekmények listája, amelyek a kialakított gazdasági-társadalmi rendszerre adott védekező reakcióként is értelmezhetők.

A korabeli Magyarországon példa nélkül álló bűncselekmény, az 1973-as balassagyarmati túszdráma utóhatásait Bedők Péter (belügyi referens, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) és Halász Tibor (referens, az államhatalom felsőbb szervei, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) két irat segítségével világítja meg, amelyek különlegessége, hogy az egyes megszólalók (például a lehallgatott Kisberk Imre püspök, illetve Nógrád megyei munkavállalók) annak ellenére rendelkeztek az eseményről információval, hogy a hatóságok hírzárlatot rendeltek el.

Szintén egy, a korszakban egyedülálló, maga után hírzárlatot vonó bűncselekményt mutat be levéltári iratok segítségével Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks). A Szépművészeti Múzeumba 1983 novemberében tört be egy olaszokból álló bűnbanda, az elrabolt festményeket végül egy görögországi kolostorban találták meg a nyomozás során. Az „évszázad műkincsrablásáról szóló ismertetés egyik érdekessége, hogy olyan iratokat is kiválogatott a szerző, amelyek a Népszabadságban a hírzárlat ellenére megjelenő rövidhír utáni rendőrségi vizsgálat során keletkeztek.

Magyarország huszadik századi történének egy-egy eseményéről szóló forrásismertetésektől eltér témájában Kiss András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írása, aki egy speciális forráscsoportot járt körül. A fényképek gyakran csak szemléltető eszközként, illusztrációként jelennek meg a történeti munkákban, azonban a fotók a történetírás – jelen esetben a gazdaságtörténet-írás – forrásai is lehetnek.

A hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2022. december 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő