„Szabadok voltunk, csak éppen nem tudtunk mit kezdeni a szabadságunkkal.”

Átmeneti gyűjtőtábor Hillerslebenben és Alpenjägerben

„Hazafelé, útközben hallottam, hogy valaki a szokás hatalma alatt azt mondja a szomszédjának: »Hitlert merte utánozni és nem lőtték tarkón! Csodálatos! Csodálatos!« Igaza volt, csodálatos volt.”          

A szabadság első órái

A koncentrációs- és munkatáborok rendszerében beállt zavar 1944 telén, 1945 kora tavaszán volt először érezhető: az eluralkodó fejvesztettség, a kibontakozó káosz, az összeomló tábori adminisztráció, a szállítási nehézségek az egyébként is silány ellátás csökkentését vagy teljes megszűnését eredményezték. A szövetségesek előrenyomulásával párhuzamosan a nácik hozzáláttak a lengyelországi - 1944 januárjában elsőként a płaszówi és az auschwitzi - táborok kiürítéséhez, Buchenwald, Bergen-Belsen, Mauthausen, Dachau, Ravensbrück és a többi, nyugaton - Németország és a megszállt Ausztria területén - létesített láger-komplexum zsidók ezreinek fogadóközpontjává vált. Következő etapban e nagy táborok evakuálását kezdték meg, erre javarészt április elejétől került 

. A szabadság napjának közeledtével a zsúfoltság egyre nagyobb és egyre elviselhetetlenebb méreteket öltött, ebből és a fenti körülményekből fakadóan a túlélés esélyei folyamatosan csökkentek.

A halálmenetek útjait mindenütt holttestek, sietve elkapart tetemek jelezték. A lágerek egyik helyről másikra hajtott népe sokszor szinte semmilyen ellátást nem kapott, az útközben leszedett füvek, összekapkodott csupaszcsigák jelentették az úti élelmezés fő fogásait. Mások - köztük súlyos betegek - a fűtetlen, zsúfolt vagonokban szenvedtek víz és élelem nélkül, arra várva, hogy valamelyik tábor befogadja a transzportot, és végre kiszállhassanak a vagonajtók mögött lassú és fájdalmas halálra ítélt emberek tucatjai. A kiürített táborokban is maradtak foglyok: egyrészt a menetképtelenek, másrészt azok, akiket már nem volt idő és lehetőség útnak indítani. A deportált-lét tehát a legkülönbözőbb helyen és helyzetben érhetett véget.

Az SS-őrség egy része mindaddig kitartott a foglyok mellett, míg maga vált fogollyá, mások elmenekültek a táborokból, és a menetelőket is teljesen magukra hagytak. A demoralizált és idegileg is rossz állapotban lévő rabok saját törvényeik szerint - ki fegyelmezettebben, ki semmiféle korlátot nem ismerve - láttak hozzá régóta elfojtott szükségleteik kielégítéséhez. Ismeretes, hogy utóbbi számos esetben halállal végződött, a legyengült szervezet a feltört élelmiszerraktárokból kikerült vagy a felszabadítóktól kapott, nehéz ételeket nem volt képes megemészteni.

A Német Birodalom különböző részein elhelyezkedő koncentrációs táborokat a szövetséges csapatok nem azonos időben érték el. Az éppen zajló harci cselekmények, a frontvonal alakulása jelentősen befolyásolta, mikor érkeztek meg a foglyok számára életet mentő alakulatok, azt azonban egyöntetűen megállapíthatjuk, hogy ennek időpontja minden esetben túl késeinek bizonyult.

A lengyel, cseh területeken fekvő lágereket, így januárban elsőként Płaszówot, a kiürített Auschwitzot, majd májusban a koncentrálási pontként működtetett Theresienstadtot a szovjetek szabadították fel. A táborok evakuációja során jelentős felvevőállomásként működő lágerrendszereket április folyamán (Bergen-Belsen, Buchenwald, Mauthausen, Dachau) a brit-kanadai és az amerikai csapatok érték el. A fogolycsoportokat mozgató SS igyekezett inkább az angolszászok kezére, mint szovjet fogságba kerülni. Így az úton lévő szállítmányokat is gyakran az amerikai vagy a brit hadtestek szabadították fel. Utóbbiak „részesedése" alacsonyabb, mivel egységeik kevesebb nagy lágerkomplexum (Bergen-Belsen és Neuengamme) kapujában tűntek fel, mint a tengeren 

. A felszabadítókat ledöbbentette a táborokban sínylődő foglyok látványa. A harcedzett katonákra is nagy terhet rótt az embertelen borzalmak .

A hontalan személyekről az ENSZ Segélyezési és Újjáépítési Hivatala (United Nations Relief and Rehabilitation Administration - UNRRA) gondoskodott, a szervezetnek eleinte nem volt kellő számú személyzete, ezért a szövetséges katonai egységek látták el a szükséges feladatokat, akik a DP-k leválasztására és gondozására hatezer tisztet és tizenkétezer közkatonát jelöltek ki. Az UNRRA 1944 végén megállapodást írt alá a Szövetséges Expedíciós Erők Főparancsnokságával (Supreme Head-quarters Allied Expeditionary Forces- SHAEF). Az segélyszervezet a hadseregnek alárendelve fejtette ki tevékenységét, a táborokat a szövetségesek által kijelölt katonai személy vezette.

A feladat, amely a szövetséges csapatokra várt, sehol sem volt könnyű, Szita Szabolcs a mauthauseni láger kapcsán írja le, hogy minden átgondoltság és határozottság ellenére a parancsnokok többször gyakorlatlannak bizonyultak, a táborok hetek alatti felszámolása, az elvadult ember tömegekkel való szembenézés sokkal összetettebb problémát jelentett, mint azt előre sejthették [popup title="volna" format="Default click" activate="click" close text="SZITA SZABOLCS [2010]: i. m. 256. „Múlnak a napok és még mindig a táborban vagyunk a régi helyünkön. A tábor külső képe azonban sokat változott. Kezd lassan a sok szenny eltakarodni, a hullákat óriási tömegsírokba temették (magyar és német katonák). A blokkok környékét feltakarították és egy nagy emlékműt akarnak állítani a láger szerencsétlen áldozatainak. Ha nem jönnek az angolok 8–10 nap múlva, élő ember nem lett volna nálunk.” Zinner Tibor visszaemlékezése. Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.169.4., 22–23."]. Azt sem lehetett egyszerű eldönteni, hogy kezdjenek hozzá a munkához: először kimentsék a tetves, mocskos barakkokból az embereket, vagy ételt osszanak mihamarabb, netalán a halálukon lévőket részesítsék ellátásban, amíg nem késő, a hullák eltakarításáról nem is beszélve, ami a zsúfoltság mellett a másik legnagyobb veszélyforrása volt a fertőzések, járványok kialakulásának.

Az első rendelkezésként lekapcsolták a szögesdrót-kerítésről a villanyáramot, felnyitották a lezárt kapukat, a még táborban tartózkodó SS-eket elfogták, a fegyvereket összeszedték. A katonai hatóságok hozzáláttak a rend helyreállításához, elejét vették az önbíráskodásnak és az erőszakos portyázásnak. A járványveszély miatt a fogolybarakkokat igyekeztek minél hamarabb megsemmisíteni. A gyűjtőtáborok felállítása előtt az új szálláshelyet általában még a táboron belül jelölték ki, a sokkal jobb állapotú és felszereltségű SS-laktanya barakkjaiban, vagy a közelben fekvő települések erre alkalmas középületeiben, ha ilyen nem volt, akkor magánházakban. Az élelmezésről nehéz általános képet festeni. Ha a minőséggel meg is voltak elégedve a deportáltak, a mennyiséggel sosem. A több hónapnyi éhezés olyannyira kiürítette a gyomrukat, hogy úgy érezték, ehetnek bármennyit is, az sosem fog megtelni. Ha nem elégedtek meg a kapott élelemmel, akkor a környék településein pótolták a fejadagot, ami bizonyos esetben objektíve is igen szűkös volt. A ruhahiány is visszatérő problémát jelentett, leggyakrabban a katonai raktárakból öltöztették fel a deportáltakat, akik jobb esetben a Wehrmacht, rosszabb esetben a gyűlölt SS egyenruháit voltak kénytelenek magukra ölteni, hogy a tetves, mocskos rongyaiktól végre megszabadulhassanak. Az egészségügyi ellátásra szorulók vagy a táborban ideiglenesen kialakított helyen kaptak gyógykezelést, vagy a katonaság által lefoglalt közkórházakba kerültek.

A felszabadított táborokban nemzetiségi alapon tábori komitéket, fogolybizottságokat választottak, melynek tagjai a katonai parancsnokságnak alárendelve látták el a mindennap élettel kapcsolatos tennivalókat. Amely táborokban az elhurcoltak között nagy számban voltak jelen politikai foglyok, ott egyértelműen e csoport mutatkozott a legaktívabbnak a szervezési feladatokra való vállalkozásban. Utóbbiak közé tartozott az élők és elhunytak adminisztrációja, a belső rend megtartása, az ellátás és a mihamarabbra ígért hazajutás megszervezése, koordinálása.

Ahogyan arra fentebb is utaltunk, a koncentrációs táborok átszervezésével és a lakhatásra alkalmas barakkok igénybevételével párhuzamosan nyaralóhelyek, üdülőtelepek villái, szanatóriumok, különféle iskolák telepeinek helyén a felszabadult deportáltak számára gyűjtőtáborokat alakították 

. Ide különféle helyekről szállították a volt foglyokat, akikre gyalogmenet közben, magára hagyott szerelvények vagonjaiban, szökés után lemaradva az országúton, falvakban, tanyákon bujkálva találtak rá. Ugyanakkor a kiürített koncentrációs táborok lakói közül is kerültek ide. A magyar felszabadultak nagy számban fordultak meg a welsi Alpenjägerkaserne-ben, és a hillerslebeni gyűjtőtáborban.

Mint említettük, a túlélők egyfajta „fél-szabadságként", „műszabadságként" fogták fel a gyűjtőtáborbeli létet, a szabad mozgás nem volt mindenütt korlátozott, mégis mikor Bognár György túlélő Hillerslebenből megtette első kirándulását Neuhaldenslebenbe, azt írta, számára ez 

„az első komolyabb kiruccanás a láthatatlan drótok mögül". A visszaemlékezéseket olvasva elmondható, amennyi kritika megfogalmazódott a túlszabályozottság, a szabad mozgás korlátozása miatt, ugyanennyi bírálat érte a felszabadítókat bizonyos rendteremtő intézkedések elmaradásával kapcsolatban. Sokan nem is sérelmezték a : „A szabadság adva volt, élj vele, ahogy tudsz. Nehéz, bizonytalan feltételek, nem sokat tudtunk vele kezdeni. Hazaindulni? Kinek lett volna mersze, elindulni egy újabb, bizonytalan útvonalon. Hová, hogyan, merre? Gyalog, mikor még a nyelv alapfokát sem sajátítottuk el."

Ezen a napon történt június 23.

1915

I. világháború: Az első isonzói csata kezdete, az olasz hadsereg támadásával szemben az Osztrák–Magyar Monarchia sikeresen védekezik.Tovább

1940

Hitler látogatást tesz a német csapatok által megszállt Párizsban.Tovább

1941

Szlovákia csatlakozik a Szovjetunió elleni hadjárathoz.Tovább

1961

Életbe lép a nemzetközi Antarktisz-egyezmény, amely kiköti a kontinens semlegességét.Tovább

1983

II. János Pál pápa első külföldi látogatása során Varsóban tárgyal Lengyelország államfőjével, Jaruzelski tábornokkal, és Zakopanéban...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő