A szabadság első órái

A koncentrációs- és munkatáborok rendszerében beállt zavar 1944 telén, 1945 kora tavaszán volt először érezhető: az eluralkodó fejvesztettség, a kibontakozó káosz, az összeomló tábori adminisztráció, a szállítási nehézségek az egyébként is silány ellátás csökkentését vagy teljes megszűnését eredményezték. A szövetségesek előrenyomulásával párhuzamosan a nácik hozzáláttak a lengyelországi - 1944 januárjában elsőként a płaszówi és az auschwitzi - táborok kiürítéséhez, Buchenwald, Bergen-Belsen, Mauthausen, Dachau, Ravensbrück és a többi, nyugaton - Németország és a megszállt Ausztria területén - létesített láger-komplexum zsidók ezreinek fogadóközpontjává vált. Következő etapban e nagy táborok evakuálását kezdték meg, erre javarészt április elejétől került 

. A szabadság napjának közeledtével a zsúfoltság egyre nagyobb és egyre elviselhetetlenebb méreteket öltött, ebből és a fenti körülményekből fakadóan a túlélés esélyei folyamatosan csökkentek.

A halálmenetek útjait mindenütt holttestek, sietve elkapart tetemek jelezték. A lágerek egyik helyről másikra hajtott népe sokszor szinte semmilyen ellátást nem kapott, az útközben leszedett füvek, összekapkodott csupaszcsigák jelentették az úti élelmezés fő fogásait. Mások - köztük súlyos betegek - a fűtetlen, zsúfolt vagonokban szenvedtek víz és élelem nélkül, arra várva, hogy valamelyik tábor befogadja a transzportot, és végre kiszállhassanak a vagonajtók mögött lassú és fájdalmas halálra ítélt emberek tucatjai. A kiürített táborokban is maradtak foglyok: egyrészt a menetképtelenek, másrészt azok, akiket már nem volt idő és lehetőség útnak indítani. A deportált-lét tehát a legkülönbözőbb helyen és helyzetben érhetett véget.

Az SS-őrség egy része mindaddig kitartott a foglyok mellett, míg maga vált fogollyá, mások elmenekültek a táborokból, és a menetelőket is teljesen magukra hagytak. A demoralizált és idegileg is rossz állapotban lévő rabok saját törvényeik szerint - ki fegyelmezettebben, ki semmiféle korlátot nem ismerve - láttak hozzá régóta elfojtott szükségleteik kielégítéséhez. Ismeretes, hogy utóbbi számos esetben halállal végződött, a legyengült szervezet a feltört élelmiszerraktárokból kikerült vagy a felszabadítóktól kapott, nehéz ételeket nem volt képes megemészteni.

A Német Birodalom különböző részein elhelyezkedő koncentrációs táborokat a szövetséges csapatok nem azonos időben érték el. Az éppen zajló harci cselekmények, a frontvonal alakulása jelentősen befolyásolta, mikor érkeztek meg a foglyok számára életet mentő alakulatok, azt azonban egyöntetűen megállapíthatjuk, hogy ennek időpontja minden esetben túl késeinek bizonyult.

A lengyel, cseh területeken fekvő lágereket, így januárban elsőként Płaszówot, a kiürített Auschwitzot, majd májusban a koncentrálási pontként működtetett Theresienstadtot a szovjetek szabadították fel. A táborok evakuációja során jelentős felvevőállomásként működő lágerrendszereket április folyamán (Bergen-Belsen, Buchenwald, Mauthausen, Dachau) a brit-kanadai és az amerikai csapatok érték el. A fogolycsoportokat mozgató SS igyekezett inkább az angolszászok kezére, mint szovjet fogságba kerülni. Így az úton lévő szállítmányokat is gyakran az amerikai vagy a brit hadtestek szabadították fel. Utóbbiak „részesedése" alacsonyabb, mivel egységeik kevesebb nagy lágerkomplexum (Bergen-Belsen és Neuengamme) kapujában tűntek fel, mint a tengeren 

. A felszabadítókat ledöbbentette a táborokban sínylődő foglyok látványa. A harcedzett katonákra is nagy terhet rótt az embertelen borzalmak .

A hontalan személyekről az ENSZ Segélyezési és Újjáépítési Hivatala (United Nations Relief and Rehabilitation Administration - UNRRA) gondoskodott, a szervezetnek eleinte nem volt kellő számú személyzete, ezért a szövetséges katonai egységek látták el a szükséges feladatokat, akik a DP-k leválasztására és gondozására hatezer tisztet és tizenkétezer közkatonát jelöltek ki. Az UNRRA 1944 végén megállapodást írt alá a Szövetséges Expedíciós Erők Főparancsnokságával (Supreme Head-quarters Allied Expeditionary Forces- SHAEF). Az segélyszervezet a hadseregnek alárendelve fejtette ki tevékenységét, a táborokat a szövetségesek által kijelölt katonai személy vezette.

A feladat, amely a szövetséges csapatokra várt, sehol sem volt könnyű, Szita Szabolcs a mauthauseni láger kapcsán írja le, hogy minden átgondoltság és határozottság ellenére a parancsnokok többször gyakorlatlannak bizonyultak, a táborok hetek alatti felszámolása, az elvadult ember tömegekkel való szembenézés sokkal összetettebb problémát jelentett, mint azt előre sejthették [popup title="volna" format="Default click" activate="click" close text="SZITA SZABOLCS [2010]: i. m. 256. „Múlnak a napok és még mindig a táborban vagyunk a régi helyünkön. A tábor külső képe azonban sokat változott. Kezd lassan a sok szenny eltakarodni, a hullákat óriási tömegsírokba temették (magyar és német katonák). A blokkok környékét feltakarították és egy nagy emlékműt akarnak állítani a láger szerencsétlen áldozatainak. Ha nem jönnek az angolok 8–10 nap múlva, élő ember nem lett volna nálunk.” Zinner Tibor visszaemlékezése. Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.169.4., 22–23."]. Azt sem lehetett egyszerű eldönteni, hogy kezdjenek hozzá a munkához: először kimentsék a tetves, mocskos barakkokból az embereket, vagy ételt osszanak mihamarabb, netalán a halálukon lévőket részesítsék ellátásban, amíg nem késő, a hullák eltakarításáról nem is beszélve, ami a zsúfoltság mellett a másik legnagyobb veszélyforrása volt a fertőzések, járványok kialakulásának.

Az első rendelkezésként lekapcsolták a szögesdrót-kerítésről a villanyáramot, felnyitották a lezárt kapukat, a még táborban tartózkodó SS-eket elfogták, a fegyvereket összeszedték. A katonai hatóságok hozzáláttak a rend helyreállításához, elejét vették az önbíráskodásnak és az erőszakos portyázásnak. A járványveszély miatt a fogolybarakkokat igyekeztek minél hamarabb megsemmisíteni. A gyűjtőtáborok felállítása előtt az új szálláshelyet általában még a táboron belül jelölték ki, a sokkal jobb állapotú és felszereltségű SS-laktanya barakkjaiban, vagy a közelben fekvő települések erre alkalmas középületeiben, ha ilyen nem volt, akkor magánházakban. Az élelmezésről nehéz általános képet festeni. Ha a minőséggel meg is voltak elégedve a deportáltak, a mennyiséggel sosem. A több hónapnyi éhezés olyannyira kiürítette a gyomrukat, hogy úgy érezték, ehetnek bármennyit is, az sosem fog megtelni. Ha nem elégedtek meg a kapott élelemmel, akkor a környék településein pótolták a fejadagot, ami bizonyos esetben objektíve is igen szűkös volt. A ruhahiány is visszatérő problémát jelentett, leggyakrabban a katonai raktárakból öltöztették fel a deportáltakat, akik jobb esetben a Wehrmacht, rosszabb esetben a gyűlölt SS egyenruháit voltak kénytelenek magukra ölteni, hogy a tetves, mocskos rongyaiktól végre megszabadulhassanak. Az egészségügyi ellátásra szorulók vagy a táborban ideiglenesen kialakított helyen kaptak gyógykezelést, vagy a katonaság által lefoglalt közkórházakba kerültek.

A felszabadított táborokban nemzetiségi alapon tábori komitéket, fogolybizottságokat választottak, melynek tagjai a katonai parancsnokságnak alárendelve látták el a mindennap élettel kapcsolatos tennivalókat. Amely táborokban az elhurcoltak között nagy számban voltak jelen politikai foglyok, ott egyértelműen e csoport mutatkozott a legaktívabbnak a szervezési feladatokra való vállalkozásban. Utóbbiak közé tartozott az élők és elhunytak adminisztrációja, a belső rend megtartása, az ellátás és a mihamarabbra ígért hazajutás megszervezése, koordinálása.

Ahogyan arra fentebb is utaltunk, a koncentrációs táborok átszervezésével és a lakhatásra alkalmas barakkok igénybevételével párhuzamosan nyaralóhelyek, üdülőtelepek villái, szanatóriumok, különféle iskolák telepeinek helyén a felszabadult deportáltak számára gyűjtőtáborokat alakították 

. Ide különféle helyekről szállították a volt foglyokat, akikre gyalogmenet közben, magára hagyott szerelvények vagonjaiban, szökés után lemaradva az országúton, falvakban, tanyákon bujkálva találtak rá. Ugyanakkor a kiürített koncentrációs táborok lakói közül is kerültek ide. A magyar felszabadultak nagy számban fordultak meg a welsi Alpenjägerkaserne-ben, és a hillerslebeni gyűjtőtáborban.

Mint említettük, a túlélők egyfajta „fél-szabadságként", „műszabadságként" fogták fel a gyűjtőtáborbeli létet, a szabad mozgás nem volt mindenütt korlátozott, mégis mikor Bognár György túlélő Hillerslebenből megtette első kirándulását Neuhaldenslebenbe, azt írta, számára ez 

„az első komolyabb kiruccanás a láthatatlan drótok mögül". A visszaemlékezéseket olvasva elmondható, amennyi kritika megfogalmazódott a túlszabályozottság, a szabad mozgás korlátozása miatt, ugyanennyi bírálat érte a felszabadítókat bizonyos rendteremtő intézkedések elmaradásával kapcsolatban. Sokan nem is sérelmezték a : „A szabadság adva volt, élj vele, ahogy tudsz. Nehéz, bizonytalan feltételek, nem sokat tudtunk vele kezdeni. Hazaindulni? Kinek lett volna mersze, elindulni egy újabb, bizonytalan útvonalon. Hová, hogyan, merre? Gyalog, mikor még a nyelv alapfokát sem sajátítottuk el."