„Utász előtt nincs akadály…” 4.

Béres Lajos naplója – negyedik rész

„Mivel – mi hazamenők–, minden felszerelést le kellett, hogy adjunk, nem tudjuk, hogyan néznek reánk odahaza, hogy fegyvertelenül érkezünk haza, csak a sima derékszíjat hagyták nálunk. Sok bosszúságot és keserűséget kell lenyelnünk, mert ilyen rossz hadsereg-szervezést, amilyet most Jány vezérezredes csinál, aligha fordult még elő. Csupa fejnélküli kapkodás az egész. Naponként intézkednek újabb formákban megmásítva az előbbieket.”

A későn elrendelt január 17-ei parancs azt eredményezte, hogy a VII. hadtestbeli alakulatokat visszavonulásuk során több ízben érte támadás. A gyakran rendezetlen oszlopokban visszavonuló, csekély ellenállást tanúsító, s ellenséges csapatok közeledtének hírére pánikba eső kisebb-nagyobb kötelék közül számos került a szovjet csapatok és a partizánok fogságába, vagy mészárolták le állományukat. Sokan megfagytak, illetve sokukkal az éhhalál végzett. Voltak olyan alakulatok, melyeket már a Dontól való visszavonulás megkezdésekor bekerítettek, s nem tudtak kitörni az ellenséges gyűrűből. A szovjet csapatoknak azonban nem sikerült a kisebb-nagyobb csoportokban visszavonuló, gyakran csak egyéni fegyverzettel rendelkező magyar csapatrészeket Alekszejevka térségében teljes mértékben két oldalról bekeríteni. A Voronyezsi Front seregtesteinek késlekedése, valamint a magyar 1. tábori páncéloshadosztály sikeres elhárító harca, valamint Alekszejevka és Ilinka január 18. és 21. közötti megtartása lehetővé tették, hogy a részben rendezetlenül visszavonuló csapatok és vonatrészek az említett helységeken áthaladhassanak nyugat felé.

A 2. hadsereg megmaradt csapatai - az Osztrogozsszkban körülzártak kivételével - mindenütt az Oszkol folyó völgye felé vonultak vissza. Január 20-án Osztrogozsszk védői is kitörtek a gyűrűből, s a német 26. gyaloghadosztály fedezete alatt sikeresen hátrajutottak. Január 22-én Hitler engedélyével a B Hadseregcsoport parancsnoksága úgy döntött, hogy a 2. hadsereget kivonja az arcvonalból, és egy hátsó körzetben gyülekezteti újjászervezés céljából. Hátravonásukat - az Oszkol folyó menti, majd a Korocsa környéki védelmi harcaik által - 1943. január végén és februárban a harcképes magyar csapatrészeket összefogó,

vezette csoport és a Cramer-hadtest alakulatai biztosították. Január 24-én a 2. hadsereg-parancsnokság véglegesen kikapcsolódott a hadműveletek vezetéséből, ennélfogva a sávjában még harcoló saját és német egységek a német 2. hadsereg parancsnokságának alárendeltségébe kerültek.

Miközben a hadsereg harcra már nem bevethető, többnyire fegyvertelen alakulattöredékei megkezdték visszavonulásukat nyugati irányban, a Vargyassi-csoporton kívül a január 15-én elszakított és német alárendeltségbe került III. hadtestre még nehéz és súlyos harcok vártak. 9. könnyű hadosztályának 17/III. zászlóalja még január 27-én hajnalban is doni állásaiban tartózkodott, s ezt követően parancsra vonult vissza.

A magyar csapatok, hadtestparancsnokuk, gróf Stomm Marcel altábornagy 1943. február 1-jén kelt, katonai szempontból példa nélküli, csak emberileg, érzelmileg elfogadható, úgynevezett hadtestfeloszlató parancsát nem szó szerint értelmezve, végül is 1943. február 2-án - több kisebb-nagyobb csoportot alkotva - a Sztarij Oszkol felé áttörő német gyaloghadosztályok után déli irányban menetelve kijutottak a gyűrűből.

A hiányos fegyverzettel, felszereléssel és téli ruházattal rendelkező magyar alakulatok erőn felüli helytállást tanúsítottak a hadműveletek alatt. Megakadályozták, hogy a támadás súlypontjain technikai és létszámbeli fölényt képező szovjet hadsereg egy lényegesen nagyobb méretű katlancsatába kényszerítse a doni arcvonalat védő seregtesteket. Egy-egy helység, vagy támpont napokig tartó védelme ugyan csak pillanatnyi részsikert eredményezett számukra, mégis nem várt akadályt jelentett a szovjet csapatoknak hadműveleti elképzelésük teljes mértékű megvalósításában. Az 1943. januári-februári súlyos elhárító, illetve utóvédharcokat követően a hadsereg anyagi veszteségét 70 százalékban, ezen belül a nehézfegyverzetét csaknem 100 százalékban állapították meg.

A hadseregnek a harcokból kivont, zömében fegyvertelen töredékei kezdetben Romni, Vorozsba, Gluhov és Konotop körzetében gyülekeztek, majd március 5-én a szovjet csapatok előretörése miatt a Dnyepertől nyugatra levő Koroszteny és Ovrucs városok környékét jelölték ki számukra végleges újjászervezési területként.

A 2. hadsereg hazahozatalának engedélyezéséről 1943. március 28-án értesült a magyar hadvezetés. Keitel tábornagy közölte Szombathelyi vezérezredessel, hogy Hitler beleegyezését adja a 2. hadsereg maradványainak a hadsereg-parancsnokság kivételével történő hazaszállításába, ha helyette két új hadosztályt és 12 műszaki (építő) zászlóaljat küldenek ki. Ezt követően az április 7-én hozott végleges intézkedés értelmében a 2. hadsereg megmaradt töredékeinek ellenértékeként a 18. és 25. könnyű hadosztály került ki Ukrajnába, a „doni poklot" megjárt csapatok hazaszállítása pedig április 24. és május 30. között megtörtént.

Az 1943. januári védelmi és elhárító harcok során sem érhette indokolatlan bírálat a magyar csapatok helytállását. Nem a gyávaságuk miatt kényszerültek meghátrálásra, az eredményes védelem reális feltételei hiányoztak. Harcoltak és védték magukat a rendelkezésre álló elégtelen fegyverzettel, amíg egyáltalán lehetséges volt. Mikor védőállásaikból kivetették őket - megfosztva nehézfegyvereiktől és tüzérségüktől - két hétig folytatták még súlyos utóvédharcaikat. Nehéz lenne huszadik századi hadtörténelmi példákat hozni arra, hogy egy 200 ezer fős hadsereg, amely 200 kilométer széles arcvonalát mélységi tagozódás nélkül, tartalékok hiányában volt kénytelen védeni, amely nem rendelkezett számottevő páncélelhárító fegyverzettel és harckocsikkal, amelynek zömében fogatolt tüzérsége (lóállományának hátsó körzetekben való szállítása, illetve elhullása miatt) állóharcra kényszerült, amelyhez utánpótlási, s ellátási helyzetének katasztrofális állapota miatt csak részben érkeztek ki a téli óvócikkek s ruházat, illetve amelynek katonái 2500 kilométerre távol szülőföldjüktől, számukra idegen, vagy közvetett célokért küzdöttek és áldozták életüket, hosszabb ideig ellen tudott volna állni egy szinte minden tekintetben fölényben levő ellenfél támadásainak.


Ezen a napon történt szeptember 20.

1929

Budapesten levetítik az első hangosfilmet („Az éneklő bolond”).Tovább

1956

Kétnapos tartózkodásra Budapestre érkezett Luther Evans, az UNESCO főigazgatója. A látogatás eredményeképpen Magyarország fokozatosan...Tovább

1990

Ratifikálják a két Németország újraegyesítését.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő