Bevezetés

Hosszan lehetne sorolni azokat a könyv- és cikkcímeket, amik a csehszlovákiai magyarok második világháború utáni diszkriminálásával, kitelepítésével és elűzésével foglalkoznak. A történészek elemzik, feldolgozzák a forrásokat; az írók a saját eszközeikkel ábrázolnak sorsokat. Évtizedekkel később visszaemlékezések formájában olykor maguk a főszereplők, az eseményeket átélt emberek is megszólalnak.

Elolvasva az itt közölt dokumentumokat, olyan képet kapunk a csehszlovákiai magyarok kitelepítéséről, amit egy tankönyv, vagy szakcikk nem tud visszaadni. Az ok egyszerű: ezek a források az életet tükrözik. Segítségükkel nem csupán a kitelepítés, a deportálás folyamata rekonstruálható, hanem a légköre, a kétségbeesés, reménytelenség érzése. A források egyúttal visszatükrözik a határ túloldalán rekedt vagy átmenekülő magyarság hétköznapjait is.
A magyar hatóságok pontosan érezték azt a helyzetet, amit a „győztes" szomszédos ország kikényszerített magának, tenni azonban keveset tehettek. Küldték jelentéseiket a felső vezetésnek, mint ahogy azt tette Lénárt Ferenc ezredes is 1946. november 25-én: „A menekülőkre a csehszlovák katonaság tüzelt, sok esetben még akkor is, mikor magyar területre értek. Így Singler Ferenc gutori lakost, menekülése közben csehszlovák katonák elfogták, és bár karját feltartotta, a helyszínen agyonlőtték. A magyar lakosság jelentős része a dunai szigeteken bujkál, hogy Magyarországra átszökjön. A november 21-én kelt jelentés szerint november 20-án Somorja községet is körülzárták. A körülzárt községből az esti órákban női sikoltásokat lehetett hallani. A magyarok elhurcolása példátlan kegyetlenséggel történik, az ellenkezőket összeverve, dróttal megkötözve kísérik a szállító eszközökhöz. A kiürítések során az eddigi hírek szerint a határ közelében fekvő községekben 8 személy a csehszlovák katonai szervek fegyverhasználata következtében életét vesztette."
A fentebb leírtak arra utalnak, hogy a magyar határőrség kezében alig volt eszköz, amivel meg tudták volna fékezni a határon ezeket a túlkapásokat. S ez a kijelentés a szó szoros értelmében értendő, hiszen szinte egyik egység sem kapott „határmegerősítés céljából erősítést[...], s állig felfegyverkezett csehszlovák legális és illegális erőkkel kellene - általuk kiprovokált határincidens esetén - szembeszállni. Hatóságom részére puskánként 20 töltény áll csupán rendelkezésre, a tisztek nagyobb részének még pisztolya sincs. Két pisztoly van mindössze, de abba megfelelő számú - 7.65-ös - töltények hiányoznak." - írja a bánrévei kapitányság vezetője.

Ugyancsak ő írja, hogy: „Az eszeveszett cseh deportálási téboly gátat nem ismer, nem számít előtte párt, vallás, érdem, vagy szimpátia. Jánosiból Bojtos Géza volt partizánvezért, ki 1944 telén zászlóalját az előretörő orosz csapatokhoz vitte át, is elvitték családjával."

Képgaléria megtekintése

A magyar lakosság néhány helyen nem tudván elviselni az üldöztetéseket és a megaláztatásokat, s megpróbált ellenállni: „az agyonhajszolt, üldözött, s vérig keserített magyarság helyenkint szabotázs cselekményeket hajt végre a deportálási módszerek eszközei ellen. Így Várgede és Gömörsid között két ízben meglazították a síneket az arra haladó üres teherszerelvények kisiklottak. Meg nem erősített hírek szerint a tajti csendőrlaktanyában ismeretlen egyén kézigránátot vágott be, több sebesülés történt." „Bussán a kitelepítő csendőrök ellen Palik József [1947. január] 27-én kb. 1/2 10 óra körül tettleg lépett fel. Dulakodás során két szlovák csendőrt agyonütött. A szlovák katonák a helyszínen agyonlőtték. 27-én éjjel a lövöldözések zaja többször áthallatszott Nógrádszakálba."

A deportálás hírére többször szinte egész falvak keltek útra, s menekültek át Magyarországra. Az egyik jelentés szerint három falu lakosságát Tőrincsen keresztül szállították a [popup title="losonci gyűjtőtáborba." format="Default click" activate="click" close text="„Zólyomba[n] van egy nagy gyűjtőtábor, ahol színtiszta magyarok vannak, akik szintén deportálva vannak. A létszám kb. 430 fő. (ezek mind férfiak 15-70 évig) A lágerból azután katonai kísérettel különböző munkákra vittek ki bennünket, balkarunkon sárga színű karszalaggal, a szalag közepébe egy nagy fekete M betű volt. A táborba és munka közben szidalmaztak bennünket, sőt akik idősebbek voltak és lassabban dolgoztak, meg is rugdosták őket.” Erről Bábeczki István számolt be 1946. évi december 12-én komáromi kihallgatásakor, miután „tovább hurcolásuk közben” megszöktek őrzőiktől, és átmenekültek Magyarországra"] A falu lakossága - mint azt a Karancskeszin állomásozó 9. honvéd határvadász-század jelentése írja - „látva az eseményeket, tömegesen özönlik át a határon. Ingóságaikat hozzák magukkal. A szerzett hírek, a látott események olyan hatással vannak a tőrincsi magyar lakosságra, hogy átözönlésüknek megakadályozására rábírni őket nem lehet. Olyan kijelentéseket tettek, hogy akadályoztatásuk esetén a szlovák határőrizeti szerveknek fegyveresen állnak ellen. László Pál átjövetelekor egy orosz mintájú puskát, benne 6 db töltényt adott át a 9/4 h[atár]v[adász] őrs parancsnokának. Valamennyi menekülő baltával és csákányokkal van felfegyverezve. Az átmenekülők számát nagy számuk miatt pillanatnyilag pontosan megállapítani nem lehet. A Tőrincsen szolgálatot teljesítő szlovák fináncok a vagyonmentést nem akadályozzák meg, sőt elősegítik. Így vált lehetővé, hogy a menekülők állatokat, kocsikat és mezőgazdasági gépeket is magukkal hoznak."

Nem mindenütt volt ilyen segítőkész a szlovákiai katonaság és csendőrség, hanem a menekülőket „kihasználja oly értelemben, hogy a menekülők kevés ingóságait nagy összegekért engedik át a határon. Az átmenekülők kihallgatásakor egyöntetűen vallják, hogy egy 40-50 kg csomagért a szlovák csendőrök és fináncok, valamint katonaság 1000-3000 cseh koronát is elkérnek."

A tudósítások arról is említést tesznek, hogy a kifosztott, tönkretett, ráadásul elhurcolt emberek közül, sokan öngyilkosok lettek. Nem lehetett tudni, mi lesz a sorsuk, hiszen a gyűjtőhelyeken szétválogatták őket, „és embertelen módon a családfőt, asszonyt s gyermeket külön veszik."

A félelem egyes helyeken olyan erős volt, amint arra a 6. határvadász zászlóalj parancsnokságának jelentése is utal, hogy Jéne községből majdnem egész falu áttelepült, mert a falu „egész lakossága [1947] február 11-ére népbíróság elé lett idézve. A megidézettek között szerepelnek olyanok is, akik már két évvel ezelőtt meghaltak, vagy már évek óta nem laknak szlovák területen. Ilyen idézést Jénében csak 5 család nem kapott. Jénéből menekültek cigányok is. Látva azonban azt, hogy megélhetésükért itt is dolgozni kell, visszaszöktek. A visszaszökött cigányokat a szlovákok megverték."
A miskolci honvéd határvadász zászlóalj parancsnokság szlovákiai helyzetjelentése szerint „a szlovákok, illetve cseh hatóságok már nem csak magyar családokat hurcolnak el, hanem oly szlovák egyéneket is, akik az 1938-as visszacsatolás után nem menekültek el cseh-szlovák területre. Pl. erre a velkenyei volt szlovák finánc parancsnok helyettes családja."

A csehszlovákiai hatóságok a már Magyarországon lakókkal sem bántak kesztyűs kézzel, ha azok visszatértek ügyeiket intézni. Ifj. Árpa József színész 1946. augusztusban visszatért a nővéréhez, hogy ingóságait áthozza, de a pozsonyi állomáson elfogták. „Bántalmazásom szeptember hó 14-én kezdődött, és szeptember hó 29-én nyert befejezést. Mégpedig azon oknál fogva, hogy egészségi állapotom a súlyos bántalmazások következtében annyira leromlott, hogy kórházi ápolásra lett szükségem. [..] Amint beléptem, azzal fogadott a kihallgatást vezető [...] »Látja milyen sötét van itt és nincs itt senki, ha agyonütjük magát akkor se tudja meg senki.« Ezen figyelmeztetések után magyar spionnak neveztek és nekem álltak hátulról elkezdtek ütlegelni."

E rövid szinte önkényesen kiragadott részletek jelzik azt a megdöbbentő helyzetet, amibe a felvidéki magyarság jutott, csak azért, mert magyarok voltak. Még akkor is mellbe vágnak, ha csak száraz jelentéseket olvasunk, mert készítői érzékeltetik együttérzésüket, de nemegyszer a tehetetlenséget is. A legtöbb, amit tehettek csak annyi volt, hogy a menekülteket igyekeztek ellátni ennivalóval, szállással...

Az iratok válogatásakor törekedtünk arra, hogy különböző helyszíneken, más-más időpontban keletkezett dokumentumokat közöljünk, hogy az olvasó a lehetőségekhez képest árnyalt képet kapjon az eseményekről.

A csehszlovákiai magyarok, akik az 1944 végétől kezdődő jogfosztások, üldözések és deportálások elől Magyarországon kerestek menedéket - és nem a lakosságcsere-egyezmény alapján, hivatalosan lépték át a határt -, magyar területen elsőként valamely határőrizeti szervvel kerültek kapcsolatba: a Honvéd Határőrség határvadász egységeivel, illetőleg a Belügyminisztérium felügyelete alatt működött Magyar Államrendőrség Határrendészeti Főkapitányságával.

A Magyar Országos Levéltár (MOL) XIX-B-10 törzsszámú, a Határőrség Országos Parancsnokság iratanyagában található források több csoportba sorolhatók, s a közlésnél is lényegében ezt követtük:

•1.      Belső feljegyzések, emlékeztetők, kivonatok. Ezek a hivatalos jelentések egyes elemeit, vagy a tervezett intézkedéseket tartalmazzák.
•2.      A felettes szervek tájékoztatására szolgáló bizalmas jelentések. Céljuk a határmenti eseményekről szóló tájékoztatás, a bizalmasok, felderítők jelentései, és/vagy a menekültek kihallgatása során megszerzett információk alapján.
•3.      Kézírásos és gépelt, szerkesztett jegyzőkönyvek, ill. a honvéd határvadász őrsökön, vagy a századparancsnokságokon keletkezett, szó szerinti kihallgatási jegyzőkönyvek.
•4.      Az ügyiratokhoz szerelt, a menekültektől szerzett iratanyag: csehszlovák hatóságok által kiállított igazolványok, egyéb nyomtatványok, felhívások, hirdetmények.

A forrásoknak azt a részét, amely nem átütőpapírral készült, s ezért jól olvasható, szkennelve is közöljük. Ezzel is meg kívánjuk erősíteni az akkor történtek hitelességét.