Vígszínház és kultúrpolitika 1972–1973

„A kis dolgokban engedek, hogy a lényegben ne kelljen engedni.” (Örkény István)

"Én úgy érzem, nem szabad abból kiindulni, hogy a nézőtéren jány-drukkerek ülnek. Nem ennek a pár embernek játszanánk el a darabot, hanem annak a tömegnek, amely csak tankönyveiben tanult valamit a háborúról, nincs semmiféle elképzelése, tehát indulati állásfoglalása sem a régi rendszerről, én pedig, mint rendező úgy szeretném ezt a művet előadni, hogy a néző nemcsak megrendülne e negyedmillió szegényparaszt, „megbízhatatlan” és munkaszolgálatos áldozat áldozat szörnyű sorsán, hanem meg is gyűlölje azokat, akik a vesztőhelyre vitték őket."

5.

Várkonyi Zoltán levele Ilku Pál művelődésügyi miniszterhez

1972 [?]

  

Azért fordultam hozzád a „Rekviem" elolvasását kérve, mert mostanáig, ha bármilyen darabbal kapcsolatban aggályok vagy kételyek merültek föl, mindig tiszta és világos magyarázatot kaptam a kérdésről, és úgy mentem haza a minisztériumból, hogy akár vitatkoztam, akár nem, a végén beláttam a javaslat értelmét, célját és helyességét. Most azonban több órás beszélgetés után sem tudom felfogni, hogy voltaképpen mi is a kifogás a darab ellen. Előre bocsátom, hogy két nagyon fontos, és a darabban hibásan ábrázolt ponton igen értékes segítséget kaptam. Az egyik Jány tartalékjának az úgynevezett Cramer-hadtestnek a

, amely valóban mit sem változtatott volna az eseményeken. A másik: szerepének szépített beállítása, aki pedig később egy döntő kérdésben siralmasan szerepelt. Ezek azonban olyan megállapítások, melyek nem csak helyesek, hanem ki is javíthatók, és nem érintik a dráma egészét.

A harmadik részletkérdéssel nem tudok egyetérteni, mert ha mi Jányt fekete-fehéren, mint háborús bűnöst, fasiszta tömeggyilkost, cinikus és korlátolt férget ábrázoljuk, és semmi mást nem mondunk el róla, akkor személye drámailag érdektelenné válik, választási lehetősége és bűnének nagysága úgyszintén, és így az általa halálba kergetett százezrek pusztulása semmiféle katarzist nem

.

De amennyire ki tudtam venni, nem ezek voltak a perdöntő problémák. Azt körülbelül így fogalmazhatnám meg: „nincs szükség rekviemre, ezeket az embereket nem elsiratni kell, mert igaz ugyan, hogy áldozatok voltak, de azáltal, hogy mi megsemmisítettük a régi uralkodó osztályt, igazságot szolgáltattunk nekik. Így ez a százezer ember nem halt meg hiába.

Ezt az érvelést nem tudom megérteni. Én úgy érzem, hogy akik egy agressziós háborúban, idegen földön Horthyék aljas és ostoba számításai folytán odalökve, vezetőik gyávasága folytán életüket vesztették, hiába haltak meg. Csak azok a hősök nem haltak meg hiába, akik az illegalitásban, vagy fegyveresen, tehát tudatosan a rendszer összezúzásáért harcoltak és haltak hősi halált.

A darab, mint látni fogod, világosan ábrázolja ezt a különbséget áldozat és áldozat között. Hiszen épp abban rejlik a katarzis, és az leplezi le Horthyék jóvátehetetlen történelmi vétkességét, hogy ellentétben a köztudatban elterjedt nézettel Magyarországnak, ennek a „kis országnak" nem volt más választása. A darab dokumentumokkal igazolja, hogy nemcsak a két fő kérdésben, Jugoszlávia lerohanásában és a Szovjetunió megtámadásában lett volna az akkori vezetőknek más választásuk is, hanem még az utolsó percben, kint a fronton, a teljes összeomlás után is lett volna még lehetőség arra, hogy ezeknek az áldozatul odalökött szerencsétleneknek legalább a puszta életét megmentsék.

Ennyit a rekviem szükségességéről. Ami pedig azt illeti, hogy mi a régi rendszer összezúzásával igazságot szolgáltattunk a holtaknak, sem egészen világos előttem. Hiszen mi nem a holtaknak, hanem a túlélőknek, saját magunknak szolgáltattunk igazságot, amit a mai néző adottnak, természetesnek érez. Hisz az igazságra ma már senki sem emlékszik, legföljebb az öregek, hogy annak a rendszernek önzésből, cinizmusból, korlátoltságból és osztályérdekből micsoda vérlázító bűnhalmaza vitte pusztulásba ezt a százezer embert, és hogy valójában mitől mentett meg, miből szabadított föl minket a Szovjetunió.

Én úgy érzem, nem szabad abból kiindulni, hogy a nézőtéren jány-drukkerek ülnek. Nem ennek a pár embernek játszanánk el a darabot, hanem annak a tömegnek, amely csak tankönyveiben tanult valamit a háborúról, nincs semmiféle elképzelése, tehát indulati állásfoglalása sem a régi rendszerről, én pedig, mint rendező úgy szeretném ezt a művet előadni, hogy a néző nemcsak megrendülne e negyedmillió szegényparaszt, „megbízhatatlan" és munkaszolgálatos áldozat áldozat szörnyű sorsán, hanem meg is gyűlölje azokat, akik a vesztőhelyre vitték őket.

Ha te ezt a koncepciómat helyesnek tartod, akkor persze én is szívesen vállalom azt, hogy ezeket a darab szövegében és annak rendezésénél még nyomatékosabban kimondassam és érvényre juttassam.

Várkonyi Zoltán

 

Jelzet: Várkonyi Zoltán hagyatéka OSZK Fond 27. Vígszínházzal kapcsolatos iratok - Örkény István műveinek vígszínházi pályafutása. (Országos Széchényi Könyvtár - Színháztörténeti Tár) - Dátum, megszólítás és aláírás nélküli géppel írt piszkozat. A levélen ugyan nincs megszólítás, de a tartalmából és abból, hogy egy másik, a miniszterhez írt levéllel együtt található, feltételezhetjük, hogy Ilku Pálnak szólt. A keletkezés dátuma pedig feltételezhetően 1972.

Ezen a napon történt március 29.

1905

Rejtő Jenő („P. Howard”) magyar író (†1943)Tovább

1912

A Déli-sarkról visszatérő Robert Falcon Scott kapitány és bajtársai (Wilson, Bowes, Oates) életüket vesztik a hóviharban (Scott naplójába...Tovább

1919

A Forradalmi Kormányzótanács közzétette – többek között – XIV. számú rendeletét a nevelési és oktatási intézmények köztulajdonba vételéről...Tovább

1946

Megalakul a MASZOVLET (Magyar-Szovjet Légiforgalmi Rt), a mai MALÉV elődje.Tovább

1971

Kiss Manyi Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő (*1911)Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő