Párizsban meggyilkolják Jean Jaurès francia pacifista politikust, a világháborús részvétel elleni tiltakozó mozgalom vezetőjét.Tovább
„Utász előtt nincs akadály…” 3.
Béres Lajos naplója – harmadik rész
„Délben megjön a parancs a bevetésre. Mivel egy századunk még most van útban kifelé, így csak az ittlévő két századdal, és a zászlóaljtörzs, felderítő, rádiós és távbeszélő csoportjával vonul fel, és kényszerül megoszlani egy gyalogezred harci sávján. Helyzetünket súlyosbítja, hogy – mint műszakiak – nem rendelkezünk komoly tűzfegyverekkel. Jelenleg a zászlóaljnak van 4 géppuskája, egy üzemképtelen golyószórója és 3 db. géppisztoly. Személyi felszerelésünk egy I. világháborús karabély 40 db tölténnyel és 2 db kézigránát melyet még hazulról hoztunk. Tartalék lőszer nincs.”
Bevezető
A
kudarca, valamint az 1941-1942-es harcokban elszenvedett súlyos veszteségek a német hadvezetést arra kényszerítették, hogy a Wehrmacht 1942 tavaszára tervezett nagyobb szabású támadó hadműveletéhez jelentősebb arányban vegye igénybe szövetségeseinek erejét, a gyengébb harcértéket képviselő magyar, román és olasz seregtestek felértékelődtek számukra. Minden politikai és diplomáciai eszköz igénybevételével igyekeztek rábírni az érintett országokat, hogy igénybe vehesse csapataikat.A teljes magyar haderőt, majd annak felét követelve 1942 elején
német külügyminiszter, majd Keitel tárgyalt Budapesten. A magyar politikai és katonai vezetés - féltve a területi revíziók által visszanyert területeket, valamint a magyar haderő ütőképességének megőrzésére törekedve - igyekezett a követeléseket mérsékelni. Végül január 22-én szóban kötött megállapodás alapján a magyar hadvezetés kilenc gyalogdandárt (későbbi nevén könnyű hadosztályt), egy páncéloshadosztályt és egy jelképes repülő köteléket küldött a harctérre. A megállapodás nem tisztázta a kiküldendő hadsereg alkalmazási módját, területi és időbeni korlátait, anyagi veszteségeinek pótlását sem.Az 1941-1942. évi hadrendben nem szereplő, gondos válogatással összeállított hadsereget végül - egy minisztertanácsi határozatnak megfelelően - úgy mozgósították, hogy lehetőleg kímélje a legjobban kiképzett korosztályokat, valamint egyenlően terhelje az ország területét. Ennek megfelelően hadszíntérre kivonuló sorállomány nem haladhatta meg a honvédség egész sorállományának 20%-át, a mozgósított alakulatok tartalékállományuk felét vehették igénybe, s a fennmaradó hányadot 30-45 év közötti kevésbé kiképzett póttartalékosokkal egészítették ki. A nemzetiségek - főleg románok és ruszinok - százalékos aránya 20, a munkaszolgálatra kötelezett zsidóké és a baloldali mozgalmakban résztvevőké pedig egy százalék volt a hadsereg élelmezési létszámában.
Ilyen előzmények után mozgósították a 152. gépkocsizó utász zászlóalj törzset - benne a korábbi részekből már ismert Béres Lajos őrmesterrel - hogy a miskolci VII. hadtest közvetlen egységeként, alárendeltségében a 107. (szolnoki) és 102. (esztergomi) utász századokkal elvonuljon a harctérre.
A magyar 2. hadsereg a német 2., 6. tábori, illetve 4. páncélos, az olasz 8., valamint a román 3. és 4. hadseregekkel együtt a
majd vezérezredesek által irányított B Hadseregcsoport alárendeltségébe került. Ezen hadseregcsoport északon elhelyezkedő hadseregeire - köztük a magyarra is - az a feladat hárult, hogy biztosítsák a Sztálingrád és a kaukázusi olajmezők felé irányuló hadműveletek sikerét. A hosszú menetektől és a kezdeti harcoktól kimerült magyar alakulatokat a német gyorscsapatok felváltása után azonnal védelmi állásba rendelték a Don folyó mentén. A 2. hadsereg előrevonása a folyóhoz augusztus 25-ére fejeződött be, ekkorra értek ki a IV. és VII. hadtestbeli, illetve hadsereg-közvetlen alakulatok. A magyar hadsereg bal szomszédja a német 2., a jobb pedig az 1942. július 29-től felvonuló olasz 8. hadsereg lett. A valós védelmi lehetőségeknél hosszabb arcvonalat jelöltek ki mindkét hadseregnek. A 2. hadsereg 200 kilométer szélességben meghatározott védelmi vonalát mindössze 18 gyalogezrede szállhatta meg, ennél fogva a védelem mélységi kiépítésére és megfelelő tartalékok képzésére egyáltalán nem volt lehetőség. E cérnavékony védelmi vonalat csupán a harcoslétszám, körülbelül 80-90 ezer ember tartotta. A hadsereg személyi állományának több mint fele ugyanis műszaki, ellátó, egészségügyi, munkás- és vonat-, tehát nem közvetlenül harcoló alakulatoknál teljesített szolgálatot.A Don mögé visszavonuló és a magyar hadsereg gyengéit hamar kitapasztaló szovjet 6. hadsereg alakulatai 1942 augusztusától erőteljes támadásokat indítottak, hogy a folyó nyugati partját is birtokukba vehessék, és ott hídfőállásokat foglaljanak el. Három hídfőállást tartottak szilárdan kézben (Uriv, Korotojak, Scsucsje), amelyek végül az 1943 januárjában meginduló támadás során döntő szerepet kaptak. A 2. hadsereg 1942 nyarán a három hídfőállás felszámolásáért veszteségteljes harcokat vívott, de csak részsikereket könyvelhetett el. A doni hídfőcsatákat követően a 2. hadsereg csapatai az elért vonalban védelemre rendezkedtek be. A német-szovjet arcvonal déli szakasza 1942. szeptember végére teljes egészében megmerevedett. A Kaukázuson túlra, a létfontosságú bakui olajmezőkig a német csapatok nem jutottak el, s a kezdeményezés kicsúszott a német hadvezetés kezéből. 1942 őszén - a tavasszal kivonulthoz képest - egy személyi állományában, fegyverzetében és felszerelésében megfogyatkozott, súlyos ellátási és utánpótlási gondokkal küzdő magyar hadsereg várta sorsának beteljesedését.
Tartalomjegyzék
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt július 31.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent forrásközlő folyóiratunk, az ArchívNet idei harmadik száma. Friss lapszámunkban négy forrásismertetést olvashatnak, amelyek témájukat és keletkezési helyüket is tekintve meglehetősen széttartóak: utóbbira példa, hogy a bemutatott források közül egyet Melbourne-ben, egyet pedig Rómában vetettek papírra – s ezek tematikailag is eltérnek egymástól. Előbbi egy résztvevő visszaemlékezése az 1933-as gödöllői világjamboree-ra, a másik pedig egy beszámoló olaszországi magyar kolónia helyzetéről.
Az időrendet tekintve Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet) publikációja az első, amelyben az akkor zajló országos események helyi lecsapódását mutatja be levéltári források segítségével: az 1918–1919-es impériumváltások okozta, finoman szólva is turbulens időszakának tiszadobi eseményeit – külön kiemelve az Andrássy-kastély feldúlását – prezentálja írásában.
Várdai Levente (történész muzeológus, Janus Pannonius Múzeum) különleges forrásra hívja fel a figyelmét ismertetésében: ausztráliai kutatóútja során bukkant rá egy eseményen elhangzott beszéd leiratára, amelyben az 1933-as gödöllői cserkész világtalálkozó egy Victoria állambeli résztvevője tekintett vissza az eseményre. A közölt forrás nemcsak a jamboree mindennapjait, vagy épp az európai út állomásait írja le, hanem az is kiolvasható belőle, hogy az 1930-as évek ausztrál fiataljai számára milyen „kultúrsokkot” jelenhetett a magyarországi tartózkodás.
Már a hidegháborús időszakból közöl forrást Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus), amely azonban kötődik a második világháború lezárását közvetlenül követő időszakhoz. Kada Lajos 1952-ben az Amerikai Magyar Katolikus Liga kérésére állította össze jelentését, amelyben az olaszországi magyarok helyzetéről számolt be, akik között még nagy számban voltak olyanok, akik menekültként érkeztek az országba, és még ekkor is különböző táborokban éltek.
Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) ismertetésében olyan forrásokat mutat be, amelyek új információkkal szolgálhatnak Mindszenty József édesanyja, Kovács Borbála 1960-ben bekövetkezett halálával és temetésével kapcsolatban. Utóbbi esemény hozadéka volt, hogy a magyar külügyminisztérium fenyegető fellépése miatt az Associated Press és a Reuters tudósítói végül nem utaztak el a temetésre, amelyen amerikai követség tagjai nem, de francia és olasz diplomaták jelen voltak.
Szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet szerkesztősége továbbra is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. július 23.
Miklós Dániel
főszerkesztő