25 éves az önálló Katona József Színház

1. „A Katona József Színház – 1983. január hó 1. napjától kezdődően – önálló költségvetési intézményként folytatja működését.
2. A Katona József Színház székhelye: Budapest, V. Petőfi Sándor u. 6. Működését székhelyén fejti ki, azonban – korlátozott számban – vidéken is tart előadásokat.
3. A Színház feladata, hogy a művelődési célokkal összhangban, a szocialista humanizmus jegyében és magas színvonalon működő, a lakosság minden rétegét vonzó, mai életünk kérdéseit elkötelezetten tárgyaló alkotóműhelyként gazdagítsa művészeti életünket.

Bevezetés

A színházak államosítása 1949 után a politikai döntéshozók arra törekedtek, hogy a színházi területet is felhasználják a „kommunista" ideológia terjesztésére. Igyekeztek a színházak feletti befolyásukat minél szorosabbra vonni, szigorúan megszabva az előadható darabok jellegét, mondanivalóját, számát és a célközönséget is. Szándékuk az volt, hogy a politikai vezetés által kívánatosnak tartott darabok a társadalom minél szélesebb rétegeihez eljussanak. Ez a béklyó a '70-es, '80-as évekre sokat lazult, de a lényegi döntéseket egészen a rendszer bukásáig a párt- és az állami vezetés saját kezében tartotta.

Az erős politikai nyomás, ill. hogy a fővárosi színházak és a szakmai-társadalmi szervezetek élén régóta ugyanaz a néhány alkotó állt, azt eredményezték, hogy a budapesti színházi struktúra az 1970-es évekre teljesen megmerevedett. Megdönthetetlennek látszó képződménnyé vált, amely sok esetben már a nézők számára is elviselhetetlen volt, a produkciók teljesen elszürkültek. Eközben vidéken - különösen Kecskeméten, Szolnokon és Kaposváron - fiatal vezetők a budapestitől eltérő szellemű színházakat irányítottak.

A kialakult problémák orvoslására átfogó koncepcióra lett volna szükség, ilyen azonban nem jött létre, csak kisebb-nagyobb reformokkal, szerkezeti kiigazításokkal próbálkoztak.

Volt tehát egy valós válsághelyzet, ami politikai-hatalmi színezetet kapott az Aczél György és Pozsgay Imre közötti ellentét révén. Aczél György és Pozsgay Imre viszonya az utóbbi önállósodási törekvéseivel párhuzamosan romlott meg. A kulturális életet irányító miniszternek ugyanis sikerült olyan viszonyt kialakítania a fiatal színházvezető generációval, amilyet Aczélnak nem. Ezzel éppen a személyi kapcsolatok terén veszélyeztette az ezekre igen sokat adó Aczél dominanciáját, aki joggal tartott attól, hogy a generációváltással az erőviszonyok Pozsgay javára fognak eltolódni.

1978-ban - az ún.

 - a kulturális vezetés kísérletet tett az akkor már régóta általános válsággal küzdő budapesti Nemzeti Színház problémájának megoldására, amit a kaposvári és a szolnoki színház vezetőinek segítségével kívánt megoldani. 1978-ban Székely Gábort, a szolnoki színház igazgatóját a Nemzeti Színház főrendezőjévé, Zsámbéki Gábort, a kaposvári színház vezetőjét pedig a Nemzeti Színház vezető rendezőjévé nevezték ki, továbbá a Nemzeti Színház szerződtette a kaposvári és a szolnoki társulatnak azokat a tagjait, akik az új törekvéseket képviselték. Pozsgay Imrének azonban kompromisszumot kellett kötnie: Nagy Péter író-kritikust nevezték ki a színház igazgatójának, így a nemzedékváltási szándék csak korlátozással valósulhatott meg. Aczél György mintegy biztosítékként építette a rendszerbe a politikailag megbízható Nagy Pétert, aki köztudomásúan ellenséges viszonyban volt a Székely-Zsámbéki páros legtekintélyesebb Nemzeti Színházi pártfogójával, A létrejött kompromisszum azonban működésképtelennek bizonyult.

A Székely-Zsámbéki párost fenntartásokkal fogadták a

a fiatal rendezők pedig nem rejtették véka alá a színház korábbi időszakáról alkotott véleményüket, határozott elképzelésük volt arról, hogy milyen darabok bemutatását tartják fontosnak. A Nemzeti Színház új vezetőségének munkáját hamarosan egyre több konfliktus terhelte: A két fiatal rendező azt tartotta fontosnak, hogy az együttes szelleme, munkamódszere változzon meg. Véleményük szerint a Nemzetinek mindenekelőtt kortárs modern színházzá kellett volna válnia, s ehhez a világirodalom klasszikusai és modern művei éppúgy alkalmasak lehettek, mint a magyar irodalom alkotásai. Vagyis szerintük nem a „mindenáron magyar drámát" parancsnak kellett teljesülnie, hanem annak, hogy a színház a választott darabokkal érvényes  A színház igazgatója, Nagy Péter viszont már évekkel korábban kifejtette, hogy ha van „nemzeti" színház, akkor annak mindig is elsőrendű feladata a nemzeti dráma művelése, a  Tehát míg Nagy Péter művészetpolitikai oldalról közelítette meg a kérdést és a „nemzetire" tette a hangsúlyt, a Székely-Zsámbéki páros a „színházra". Polarizációs folyamat bontakozott ki, melynek során az  A színház vezetésén belüli ellentétek rendezésére a felettes minisztérium a szokásos módon adminisztratív intézkedésekkel próbálkozott, kidolgoztatták a színház minisztériumi kinevezésű vezetőinek feladat és hatáskörét, ez  Nagy Péter megfogalmazta a Nemzeti Színház általa megfelelőnek tartott feladatrendszerét, amit vitára bocsátott, és amelynek szinte egyetlen  Ebből ő levonta a következtetést, és még az első évad végét meg sem várva  A minisztérium a színház élére  nevezte ki miniszteri biztosnak, akit később, mint igazgatót véglegesítettek. Az új vezetővel a fő- és a vezető rendező is együtt tudott működni, így a

1981-ben széleskörű vita bontakozott ki a Nemzeti Színház feladatairól, ahol továbbra is szerepelt a

Ekkor nagy taktikai játszma kezdődött. Az eseményeket Székely Gábor egy Mészáros Tamásnak adott interjújában így idézte fel: [popup title="„Sziládit leváltották, bennünket a helyünkön hagytak - csak kineveztek fölénk egy új vezetőt, Vámos László személyében. Vele nekünk semmi bajunk nem volt, korábban tanárunk volt a főiskolán, és úgy érzem, kölcsönösen tiszteltük egymást, de az is nyilvánvaló volt, hogy egymástól távol álló színházi ízlést képviselünk [...] Ezt a felállást nem vállaltuk [...] Tehát bejelentettük, távozunk a színháztól [...] Miután Zsámbéki Gábornak nagy lakása volt Budán, tervezgetni kezdtük egy magán-színiiskola megnyitását [...] Ekkor egy késő este cseng a telefon, Pozsgay Imre van a vonalban, azt kérdezi, mit szólnánk ahhoz, ha a Katona József Színház önálló társulattal működhetne, és hogy elvállalnánk-e ennek a színháznak a vezetését? [...] Mi persze igent mondtunk, s ezzel kezdetét vette egy fantasztikus folyamat. A magyar színházban eladdig páratlan csoda történt: jó évtizedes közös törekvésekben egymást már kipróbált színházi emberek létre tudtak hozni egy közös színházi mentalitás, etika és ízlés alapján álló társulatot."" format="Default click" activate="click" close text="Mészáros: i. m. 42."]

Zsámbéki Gábor így idézte fel a történteket: [popup title="„Eljött a pillanat, amikor eldöntetett a mi bukásunk. Ezt persze nem lehetett valami könnyű megmagyarázni és bejelenteni, hiszen ahhoz túlságosan sok sikeres produkciónk volt már, amelyek telt házakkal hosszú szériákat éltek meg. Így aztán a szokásos gyávácska magyar módszer került alkalmazásra: közölték velünk, hogy minket ugyan megtartanak az állásunkban - Székely Gábor volt a főrendező. Én a vezető rendező -, csak kineveznek a fejünk fölé egy új igazgatót és még egy művészeti vezetőt is. Nyilván azért találták ki ezt, hogy megértsük, jobb, ha magunktól elmegyünk a fenébe. De akkor titkos üzenetek és suttogó küldöttek érkeztek, mondván, lesz egy olyan tárgyalás, amelyen nekünk módunkban áll akár a Várszínház, akár a Katona József Színház függetlenségét kérni. És akkor mi eldöntöttük, hogy ha ez valóban megadatik, akkor a Katonához ragaszkodunk. [...] Később valóban sor került arra a megbeszélésre, ahol ezt az igényünket bejelenthettük. [...] A Katona akkor jött létre, amikor a régi rendszer már erőtlen volt, és nem tudta igazán működtetni a maga cenzúráját. Ha a politikai éberség még a régi lett volna, akkor már azt sem engedték volna, hogy ennyi tehetséges ember összegyülekezzen. Mert abban korábban mindig nagy veszélyt szimatoltak. És a Katona akkor sem jöhetett volna létre, amikor már a pénz kezdett a mindenható úr lenni a színházban is..."" format="Default click" activate="click" close text=" „A szemlélet a fontos.” Mészáros Tamás interjúja Zsámbéki Gáborral. Mészáros Tamás: i. m. 9-10. "]

Nyilván igaza van Zsámbékinak abban, hogy a politikai vezetés nem szívesen élezte volna tovább a Nemzeti-ügyet, s mint akkoriban szokás volt, káderátcsoportosítás útján szerették volna megoldani a két prominens rendező helyzetét. De az is egyértelmű: a Nemzetiben kikényszerített vezetőváltás Pozsgay Imre személyes veresége is volt, tehát bizonyos fokig presztízskérdéssé vált a számára, hogy a helyzetből - amennyire lehetett - mégse vesztesként kerüljön ki, ugyanakkor, - mint más esetekben (a nyíregyházi vagy a zalaegerszegi színházalapításkor) - egy szellemi alkotóműhely létrehozásában is közreműködjék. S ha ez nem ment az erő pozíciójából, ekkor megpróbálta a politikai taktikázás segítségével: lemondatása előtt már aláírt, teljes dokumentációval ellátott alapítólevéllel rendelkezett az új intézmény, amely azonban mindaddig páncélszekrényében lapult, míg az alapításhoz szükséges végleges

A minisztérium újabb vezetőcserét határozott el. 1982-ben a színház igazgatásával Malonyai Dezsőt bízzák meg, aki mellett Vámos László, mint a színház művészeti vezetője-főrendezője működött. 1983. január 1-jétől a Katona József színház önálló művészeti intézménnyé vált, amelynek igazgatója Székely Gábor, főrendezője pedig Zsámbéki Gábor lett.

Így jött létre tehát a mai formájában a Katona József Színház, amelyet a saját hitvallása szerint:

* * *

Az itt közölt források kettő kivételével a Művelődési Minisztérium iratanyagában, Pozsgay Imre miniszteri iratai között egy iktatószám alatti iratcsomót alkotva mutatják be az önálló Katona József Színház létrehozásával kapcsolatos tárgyalássorozat írásban is rögzített állomásait. Ahhoz azonban, hogy a Katona József Színház megalakulásának körülményeiről pontos képet kapjunk, nem lehet eltekinteni a résztvevők megszólaltatásától, nyilatkozatainak ismeretétől. A színházi ügyekben a korszakban „mindenható" Agitációs és Propaganda Bizottság ugyanis nem foglalkozott érdemben az önálló Katona József Színház létrehozásának kérdésével (ellentétben más színházakkal, melyek felállításáról általában terjedelmes előterjesztések és határozatok születtek). A Katona József Színház egyszer csak mint egy létező önálló színház jelent meg a színházi évadértékelésekben és évadtervekben.

A forrásközlés anyaggyűjtésekor kutatásokat végeztem az MSZMP PB, a KB Tudományos és Kulturális Osztály, az Agitációs és Propaganda Bizottság ill. Óvári Miklós titkári, valamint a kulturális területért aktuálisan felelős Művelődési Minisztérium iratanyagában, de az önálló Katona József Színház létrehozásának körülményeire, folyamatára az itt közölteken kívül nem találtam dokumentumokat. A megtalált és még inkább a meg nem talált - talán nem is létező - források, ill. a fellelt iratokban található apró utalások és a résztvevők nyilatkozatai azt erősítik, hogy az önálló Katona József Színház létrehozása egy „színfalak mögött" lezajlott játszma részeként történt. A források főszereplőjének, Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettesnek nyakatekert magyarsággal megírt jelentései, feljegyzései is ezt a folyamatot bizonyítják. A valódi döntéshelyzetben lévő és a döntést bizonyára meg is hozó személyek - Aczél György, Óvári Miklós vagy Pozsgay Imre - neve a dokumentumokban csak elvétve vagy egyáltalán nem jelenik meg.

Ezen a napon történt február 26.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

2023 utolsó, hatodik ArchívNet számát prezentálja Önöknek a szerkesztőség, amely ezúttal is négy forrásismertetést tartalmaz. A publikációk közül három az 1950-es évekhez kötődik, kettő ezeken belül pedig az 1956-os forradalom eseményeit érinti sajátos nézőpontokból. A negyedik ismertetés pedig egy harmincegy évvel ezelőtti ünnepélyes iratátadás hátterét, következményeit világítja meg.

Az időrendet tekintve első a négy publikáció közül Farkas Dániel (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) foglalkozik a legkorábban történt eseménysorral. Egy kevésbé kutatott témába enged betekintést írása, amely a magyar-latin-amerikai, ezen belül is a magyar-bolíviai kapcsolatok területére kalauzolja az olvasót. Az ismertetésből kiderül, hogy az 1950-es években instabil belpolitikai helyzettel bíró Bolívia különleges volt a magyar diplomácia számára, mivel csupán a második dél-amerikai ország volt a második világháború után, amellyel Magyarország felvette a kapcsolatot. A szerző egy fotókiállítás megszervezésén keresztül mutatja be, hogy miként indult meg a két állam közötti kapcsolatrendszer mélyítése.

Maradva a diplomaták világánál: Tulok Péter (tudományos kutató, Nemzeti Emlékezet Bizottsága) az 1956-os forradalom eseményeire reflektáló svéd diplomaták jelentéseinek halmazából ad ízelítőt válogatásával. Az 1956 októberében-novemberében Magyarországon zajló események kapcsán nem feltétlenül Svédország az első, amely eszünkbe jut mint külső tényező, szereplő, azonban az akkori történések vizsgálatánál nem utolsó szempont megismerni egy semleges állam véleményét, látásmódját. A forrásismertetés egyben rámutat arra, hogy a svéd külügyi irányításnak volt tudomása arról, hogy Csehszlovákiában miként reagáltak a magyarországi eseményekre – a prágai svéd követ egyik táviratában erről adott röviden tájékoztatást.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) az 1956-os események utóhatásaival foglalkozik ismertetésében. A hatalmát stabilizálni kívánó Kádár-kormány számára különösen fontos volt a közhangulat javítása, egyben a szovjetellenesség letörése. Az ArchívNet előző számának egyik publikációjában főszerepet kapó újságíró Fehér Lajos ezúttal is felbukkan. Krahulcsán Zsolt írásában úgy jelenik meg, mint ötletadó: másodmagával tett javaslatot arra nézve, hogy a fővárosban miként lehetne szovjet segítséggel végrehajtani a harcokban megsérült épületek renovációját.

A magyar-orosz kapcsolattörténet egy kevésbé terhelt mozzanatát idézi fel Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár), amely esemény egyben a hazai történelemtudomány számára bírt kiemelkedő jelentőséggel. A két részre bontott írásának első felében azt vizsgálta meg, hogy miként alakult Borisz Jelcin budapesti látogatását követően Bethlen István néhai magyar miniszterelnök átadott oroszországi iratainak a sorsa 1992–1994 között. Kitér egyben arra is, hogy a Moszkvában fogvatartott egykori miniszterelnök sorsának alakulása mennyire volt ismert a magyarországi vezetés körében 1945 után.

Az idei hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2023. december 21.

Miklós Dániel

főszerkesztő