Bevezetés

A felvidéki magyar lakosság helyzetének kedvezőtlen alakulásával a magyar minisztertanács már a csehszlovák kormány által meghirdetett kassai kormányprogram (1945. április 5.) nyilvánosságra kerülése után néhány héttel foglalkozott. Korlátozott szuverenitása következtében azonban a csehszlovák kormánnyal közvetlenül nem vehette fel a kapcsolatot, csupán arra volt lehetősége, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál, esetleg az illetékes szovjet szerveknél tiltakozzon, és kérje közbenjárásukat. A magyar kormány a csehszlovákiai magyarokat ért sérelmek ügyében 1945 júniusáig 32 esetben, a Tildy-kormány megalakulásáig (1945. november 15.) pedig több mint 150 esetben küldött írásos tiltakozást a

E tiltakozások és panaszok többségét a SZEB szovjet vezetői azonban elfektették, azokat a bizottság általában érdemben nem tárgyalta. Jellemző, hogy amikor az amerikai misszió vezetője a Bizottság szeptember 24-i ülésén tájékoztatást kért Vorosilov marsalltól a magyarok kitelepítéséről Csehszlovákiából és Romániából, a SZEB elnöke kijelentette: „Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormányától egész idő alatt panaszok és bejelentések érkeznek arról, hogy Csehszlovákiából állítólag kitelepítik a magyarokat, és megsértik az érdekeiket. De ezek a bejelentések tényekkel nincsenek megalapozva, és ezért a marsall úgy véli, hogy nem felelnek meg a
Felhívta a szövetséges hatalmak figyelmét a felvidéki magyarsággal szembeni méltatlan bánásmódra az a jegyzék is, amelyet a külügyminiszter a békeelőkészítéssel kapcsolatban 1945 augusztusában juttatott el a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia majd azok az 1945. szeptember 13-i, illetve november 20-i keltezéssel eljuttatott újabb dokumentumok, amelyek már kizárólag a felvidéki magyarság sorsával A magyar kormány azt szerette volna elérni, hogy a szövetséges hatalmak vállaljanak szerepet a kérdés méltányos rendezésében. Ilyen közvetlen közreműködésre azonban azok nem voltak hajlandók.
A csehszlovák kormány szintén a szövetséges hatalmak közreműködésével szerette volna elérni, hogy Csehszlovákiából a teljes magyar lakosságot eltávolítsák, és ez által az országot tiszta szláv állammá alakítsák. (Anélkül természetesen, hogy a trianoni határokat Magyarország javára megváltoztatnák.) A három szövetséges hatalom vezetői azonban 1945. július 17.-augusztus 2. között tartott potsdami értekezletükön elutasították a csehszlovák kormány kérését. Az Egyesült Államok kormánya (és állítólag a Szovjetunió képviselői is) a közös határozaton túlmenően is tudomására hozták a csehszlovák vezetésnek, hogy a kollektív bűnösség elvének alkalmazását a magyarsággal szemben nem fogadják el, és hogy a kérdés rendezésére kétoldalú kormányközi tárgyalásokat, illetve megegyezést tartanak Így a közvetlen kapcsolatfelvétel elől egyik fél sem térhetett ki.
A csehszlovák kormánynak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság mellé delegált megbízottja, Dalibor Krno követ 1945. szeptember 3-án közölte Gyöngyösi János külügyminiszterrel: kormánya továbbra is azon az állásponton van, hogy egy tiszta szláv állam megteremtése érdekében a magyarokat el kell távolítani Csehszlovákiából. A magyarok kitelepítésének indokául Krno azt hozta fel, hogy a közelmúlt idők tapasztalatai alapján a magyarság szlovákiai léte állandó veszélyt jelent a csehszlovák állam szempontjából éppen úgy, mint a szudéta németeké Csehországban. Kívánatos volna, hogy ezt a kérdést a két állam egymás között barátságos megegyezéssel intézze el. Gyakorlatilag a kérdés lebonyolítása két részre oszlik: 1/ a népcserére, vagyis arra, hogy a szlovákiai magyarok magyarországi szlovákokkal lennének kicserélendők, azután 2/ egy kitelepítésre vagy áttelepítésre úgy, hogy a még fennmaradó rész Magyarország területére volna átteendő. Jellemző, hogy a csehszlovák fél annyira fölényes helyzetben érezte magát, hogy a „fennmaradó, átteendő rész" számára mindössze a humánus bánásmódot, és ingóságainak áthozatalát helyezte kilátásba, de semmiféle vagyoni kárpótlásról nem tett említést. Ezt az álláspontját a csehszlovák fél a továbbiakban is végig fenntartotta a lakosságcsere-tárgyalások, illetve a párizsi béketárgyalások során. Az említett megbeszélésen Krno követ azt is közölte Gyöngyösi külügyminiszterrel, hogy hivatalos megbízatása van e kérdésekről tárgyalásokat folytatni a magyar kormánnyal.
Másfél hónappal később, október végén D. Krno a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon keresztül levelet juttatott el a magyar miniszterelnökhöz, amelyben ismét a tárgyalások felvételét sürgette. Magyar részről a levelére természetesen csak az 1945. novemberi választások lezajlása, az új kormány megalakulása után lehetett érdemi választ adni. Tildy Zoltán miniszterelnök válaszát a felvidéki magyarságot ért újabb sérelmek részletes felsorolásával kezdte, azokat az intézkedéseket tette szóvá, amelyeket a csehszlovák kormány a tárgyalások kezdeményezése óta, október-november folyamán tett (az ellenséges vagyonok elkobzásáról, a magyar lakosság közmunka-kötelezettségéről, a magyarok összeírásáról, igazolásának megtagadásáról, perlési jogának megvonásáról stb. szóló rendelkezések). „Le kívánom szögezni - folytatódik a levél -, hogy [ezen intézkedések] következtében a Csehszlovák Köztársaság területén, különösen pedig a Szlovákiában élő magyarság a szó szoros értelmében törvényen kívüli állapotba került, és erkölcsileg súlyosan megbélyegezve, elemi jogaitól megfosztva, személyes szabadságában az internálási és deportálási intézkedések által korlátozva, a puszta létfenntartáshoz szükséges eszközökkel és lehetőséggel sem rendelkezik." A nemzetközi joggal ellentétesnek minősítette a jogfosztó intézkedéseket, és azt az eljárást, hogy a csehszlovák kormány a tárgyalások megkezdése előtt kész helyzetet akart teremteni. Egyúttal felhívta a figyelmet, hogy ilyen körülmények között a tárgyalások eredményéhez nem sok reményt fűz, de az esetleges eredménytelenségért nem a magyar kormányt terheli majd a felelősség.
A minisztertanács 1945. november 27-én tárgyalt a csehszlovák kormány kezdeményezéséről, a Dalibor Krno levelére adandó válaszról, és a külügyminiszter tervezett prágai útjáról. A honvédelmi miniszter kivételével valamennyi hozzászóló (Szakasits Árpád, Balla Antal, Gordon Ferenc, Gerő Ernő, Tildy Zoltán, illetve maga a külügyminiszter) szükségesnek mondta a tárgyalások felvételét. A kormány azonban semmiféle megállapodás aláírására nem adott felhatalmazást a külügyminiszter részére abból a megfontolásból kiindulva, nehogy a lakosságcsere gondolatát idő előtt elfogadva végképp kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön az egyoldalú csehszlovák törekvésekkel szemben.
A két fél között 1945. december 3-6. között Prágában lezajlott tárgyalások nem hoztak eredményt. A magyar fél álláspontja az volt, hogy ha Csehszlovákia mindenképpen meg akar szabadulni a magyar népességtől, és tiszta szláv állammá akar alakulni, akkor a népességgel földet is át kell adnia, azaz határmódosításra van szükség. Hangsúlyozta azonban, hogy a magyar kormány törekvése az adott történelmi körülmények között elsősorban nem erre irányul, hanem arra, hogy a Csehszlovákiában hosszabb távon is megmaradó magyarság egyéni állampolgári jogainak, illetve kollektív nemzeti közösséget megillető jogainak biztosítására a csehszlovák fél kötelezettséget vállaljon. Erre a felvetésre azonban csehszlovák részről merev elutasítás volt a A tárgyalások utáni nyilatkozat-háborúban a csehszlovák propaganda Magyarország revíziós igényeit emelte ki, és ezzel kétségtelenül a maga oldalára állította a nemzetközi közvélemény jelentős részét. Ennek ellensúlyozására tartotta szükségesnek a magyar kormány, hogy a maga álláspontjáról közvetlenül tájékoztassa a szövetséges hatalmak kormányait.
A felvidéki magyarság akkori viszonyainak, illetve a lakosságcsere-egyezmény előzményeinek megismerése szempontjából az alábbi két dokumentum mindenképpen figyelmet érdemel.